2009. november 30., hétfő

Pillangók - keresztszemes




Bach

József Attila: Kész a leltár



Magamban bíztam eleitől fogva -
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam -
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony, ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán - hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
újságot, verset - mikor mi volt könnyebb,
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogy lesz, immár kész a leltár,
Éltem - és ebbe más is belehalt már.

...


134 éve született Heim Pál

Heim Pál (Budapest, 1875. november 30. – Budapest, 1929. október 23.) magyar gyermekgyógyász, egyetemi tanár.


A gyermekkori betegségek szemiotikája c. tárgykör magántanára lett, majd Preisich Kornéllal közösen megírták Az általános haematológia című könyvüket, amely a hazai viszonylatban úttörőnek számított.

Részt vett az I. világháborúban, katonai járványkórház parancsnoka, majd 1916-tól a székesfővárosi csecsemőkórház főorvosa, 1918-ban az anya- és csecsemővédelem országos biztosa.
1918-ban nyilvános rendes tanárrá nevezték ki a pozsonyi egyetem gyermekgyógyászati tanszékére, de a megszálló csehszlovák hadsereg elől már menekülniük kellett. Az egyetemet átmenetileg a fővárosban helyezték el, ahol az 1921/22-es tanévben ő lett a rektor.


Létrehívója az Erzsébet Tudományegyetem Baráti Egyesületének, valamint az Egyetemi Tudományos Szövetség Orvosi Szakosztályának, amely pályadíjjal jutalmazta a legjobb dolgozatokat. A gyermekklinika átmenetileg a Fehér Kereszt Gyermekkórházban működött.

Kiemelkedő szerepet játszott az anyák és csecsemők védelmére létrehozott Országos Stefánia Szövetségben, s e szervezet orvosi bizottságának elnöke volt. Pécsen töltött évei alatt megalapította annak helyi fiókját.


Fontosnak tartotta a megelőző-, felvilágosító- és nevelőmunkát. Kezdeményezésére 1916-ban a Stefánia Szövetség elindította a gondozóképzést a Központi Védőnőképző Iskolában; életre hívta a gyermekápolónői iskolát („Heim nővérek”).

1921-től a nagy megbecsülést élvező „Heim nővérek” két éves továbbképzést követően záróvizsgához kötött gondozónői oklevelet kaptak és viselhették az erről tanúskodó jelvényt.

Händel: Vízi zene

Dsida Jenő: Mi lesz?



Uram, Te láttad:
Homlokom tele kőzúzással, vérrel,
kis lelkek köve milliószor ért el,
de sohse dobtam mással vissza őket,
mint édes, puha, krisztusi kenyérrel.

Uram, Te láttad:
Foszlós-belű volt, fehér és igaz,harag
viszonzás s békét lehelt mégis,
meleg illata csupa ős-poézis,
s az őrjöngőnek fékező vigasz.

Uram, most kérdem:
a világon torz gyűlölet arat.
Állok ostoros kőzápor alatt,
de hogy töltsem be akkor majd igédet,
ha - énnekem már kenyér sem marad?...


Szatmár, 1926. február

501 éve született Palladio



Andrea Palladio (1508. november 30. – 1580. augusztus 19.) észak-itáliai építész. Klasszikus szépségű, tiszta vonalvezetésű palotáival és villáival, s főleg oszlop- és pillér-architektúrás homlokzatainak az antik oszloprendből kiinduló, de merőben egyedi (ú.n. Palladio-motívum), új arányaival és jellegzetes ritmusával vált a reneszánsz építészet legtermékenyítőbb hatású mesterévé.

A Villa Capra „La Rotonda” egyike az Andrea Palladio által tervezett vicenzai villáknak. A pontos neve Villa Almerico-Capra, de ismert La Rotonda, Villa Rotunda, Villa La Rotonda, Villa Capra-Valmarana és Villa Almerico néven is. A Capra nevet arról a tesvérpártól kapta, akik befejezték az építkezést, miután 1591-ben megvették az épületet. A villa a Vicenza városa és Veneto tartomány Palladio által tervezett villái részeként került fel az UNESCO Világörökség listájára.

“Nagy dolog hinni magadban, és még nagyobb hinni a többiekben.” (Tatiosz)




Wass Albert: Zsoltár és trombitaszó (novella)



Ültem a kertben és hallgattam a tavaszi csöndet. Vasárnap volt. Pihentek az ekék és boronák, a falu útján lassú mozgású emberek jártak. Valami ünnepies békesség lebegett a dolgok fölött. Szinte tapintani lehetett, szagát érezni, mint régen, iskolás koromban, mikor a vasárnapoknak levendula és ódon templomszaguk volt.
A vasárnapi nyugalom, a jól végzett heti munka nyugalma érzett a csöndben, mely a falu fölött s a kert fölött azon a délelőttön szétterpeszkedve lebegett, mint valami nagy, láthatatlan, tiszta felhő. Az ilyen tavaszi csönd a legcsodálatosabb valami. Egységes és tömör, mint maga a természet ébredő és követelő rendje. De ugyanakkor valósággal mozaikszerű: ezer, meg ezer apró hangból és színből tevődik, mozdulatból és mozdulatlanságból, az ember el se hinné, mennyi minden van együtt egy ilyen tavaszi csöndben.
A délelőtti napfényben fürdő kert élénkzöld hallgatásán, mint apró kis kék selyemszalagok lebegtek csokorra kötve a rigók könnyű füttyei. A fülemüle szava széles tarka szivárványt húzott keresztül ezen a csöndön s a vadgalambok búgásai, mint apró lila tollak díszítették, akárcsak bokrok tövét az ibolyák. Valahol bégetett egy bárány s egy kakas kukorékolt s ez a két hang is könnyű volt, úszott és lebegett a békesség fölött.
Ilyen volt az a csönd, amelyikben ültem a kerti padon, vasárnap. Istentisztelet ideje volt. Házunkba már begyűltek a falu magyarjai, topogva helyezkedtek el az ebédlőszobában. A hegyen át megérkezett gyalogszerrel a tiszteletes úr is, mint hosszú esztendők óta mindig.
A rigófütty cifrázta kerti csöndben, ültem mozdulatlanul. Lentről a falu alatti rétről, ahol a leventék gyakorlatoztak, szaggatott trombitaszó szaladt föl vidám lábakon s úgy nyílott ki a vasárnapi falu fölött, mint valami játékos színű piros virág. Szinte táncoltak a hangok a kert fái közt, hetykén, legényesen. Aztán egyszerre csak meghallottam a zsoltárt, ahogy házunk nyitott ablakán kihullt s szétomlott a tavaszi napsütésben.„Te benned bíztunk eleitől fogva…”Szempillantás alatt összekeveredett a két hang a csönd nagy kék burája alatt, a zsoltár hangja, meg a trombitaszó. Különös keveredés volt, szinte zavartan hallgattam s egyszerre régi képek árnyéka vetődött az emlékezetemre.
Igen, abban a pillanatban történt, mikor a zsoltár és a trombita hangjai összekeveredtek a fülemben. A hangok egyszerre mélységet nyitottak valahol és ebből a mélységből tisztán és világosan kibomlott a múltak képe és a múltakon keresztül szivárványosan átívelt az életünk is.
Zsoltár és trombitaszó. Ez a két hang kísérte életünket végig, ameddig csak emlékezetem látott s azon túl is, ahogy tudásom a múltakat ismerte. Mindig csak ez a kettő: zsoltár és trombitaszó. Néha csak az egyik, néha csak a másik s olykor, nagyszerű, vagy borzongató pillanatokban, együtt a kettő.
Ahogy ott a kerti padon ültem a két hang között s a nagy tavaszi csöndben: láttam magunkat, régi gyermekeket, ugyanabban a kertben, egy régi napon. A falun huszárok mentek ár, pompás lovakon, szólott a trombitájuk s mi, gyerekek nagyra tárt szemekkel csodáltuk őket. Csillogó kardját kötette apám is, pengett sarkantyúja a lépcső kövén, s a nagyszobában kis csoport magyar – vénasszonyok, vénemberek – lehajtott fejjel keresték az Istent, aki egyedül tudhatta a jövendőt. Nagyapám és nagyanyám is ott ültek közöttük könnyes szemmel, s míg mi a huszárokat csodáltuk: ők apám harcos útját ajánlották Isten figyelmébe, aki indult a hazát védeni. Reszketve és öregesen, tört hangokkal döcögött a zsoltár odabent s kint elnyelte hangját a nóta és a trombitaszó, mint ahogy a fegyverek józanító hideg csillogását is elfödte a sok-sok tavaszi virág.
Dehogyis figyeltünk mi a zsoltárra akkor. A huszárokra meresztettük szemünket, apámban gyönyörködtünk, aki olyan volt közöttünk, mint a meséből kilépő királyfi, ahogy indul a hétfejű sárkány ellen virág és trombitaszó között.
A mese elment, sokáig híre sem volt. Aztán hirtelen nagyon csúnya, ismeretlen mesévé változott, soha olyant nem hallottam addig. Nem a királyfiak győztek, hanem a sárkányok.
A nagyszobában megint szólott a zsoltár. Úgy látom ott magunkat, mintha ma lett volna. Tél volt, ködös, didergető, embertelen és félelmetes tél. Ültünk a székeken, most már nagyon sokan. Most már alig fértünk. Most már mi is ott ültünk s azok is, akik akkor velünk együtt fegyvert és virágot csodáltak, énekeltek és irigykedő szemmel mesét álmodtak a huszárlovak lábai elé. Mind ottan voltunk, falubeli magyarok, azon a napon. Pedig még csak vasárnap sem volt az a nap.
És szólott a zsoltár. De úgy szólott, hogy mindenki sírt bele, „Perelj Uram perlőimmel…” – zokogták kétségbeesett vívódással a szavak és kint a falu útján akkor is katonák meneteltek s a zárt ablakokat megremegtette olykor a trombitaszó. Csakhogy ez a trombitaszó nyers volt és idegen s a katonák, akik a szavára vég nélkül jöttek: lomposak, idegenek és gorombák voltak, letépték falunkról a békét, a nyugalmat, a rendet és betaposták a téli út hideg sarába.
Attól kezdve csak a zsoltár maradt nekünk, a trombitaszó másoknak jutott. Nekünk nem zengett, csak kiabált, durván és hetykén, barbár kegyetlenséggel. Hanem a zsoltárt nem lehetett elpusztítani. Ott a kerti padon ülve tisztán és világosan láttam, olyan tisztán, mint még sohasem, a zsoltárt, ahogy, mint egy nagy láthatatlan kötél, összefűzött bennünket eltéphetetlenül. És rikoltozhatott a trombitaszó és kurjantozhattak idegen énekek, a zsoltár megnőtt és felülemelkedett három falun és embereken és akkora nagy hatalmasság volt, hogy ma is emlékszem, amikor ezt énekeltem: „Erős várunk nekünk az Isten és fegyverünk ellenség ellen…” – valóban úgy éreztem, mintha fegyver volna a kezemben. A zsoltár már nem is magunknak szólott akkor, nem is az Istennek talán. Magyarul szólott és mindazoknak, akik ellenségeink voltak abban az időben. Azokban a komisz, vad esztendőkben, melynek emlékezetétől még ott, a vasárnapi békességtől csöndes kertben is, összeszorultak a fogaim s a kezem ököllé merevedett, anélkül, hogy észrevettem volna.
Ültem, s nehéz esztendők fekete szekerei dörömböltek át a lelkemen. Ad-e az élet valaha is kárpótlást azokért az esztendőkért? Amiket akkor elvesztettem, fiatalságban, szabadságban, abban, hogy a fejemet fölemelni sem bírtam, ad-e valamit az élet azért a sok csúnya látásért, amit a szemem akkor magába szívott, azért a sok undorért és förtelemért, ami a lelkemet akkor békétlenné mázolta?
A csönd hallgatott a kert fái közt. Hallgatott a falu is, nem tudott felelni.Abban a percben a bokrok közül előpattant vidám kacagással a fiam. Odahívtam magamhoz. Megfogtam a kezét s egy darabig nem szólottam semmit. A gyermek megérzett valamit abból, ami a lelkemben volt. Mintha hűvös lehelet érte volna, arcáról lehervad a kacagás. Egészen komolyan állott mellettem.
– Hallod? – kérdeztem hirtelen.
A rigódallal cifrázott csenden keresztül újra és egészen tisztán hallatszott a házból kiömlő zsoltár szava s ugyanabban a pillanatban lent a leventék trombitája felelt rá.
– Melyiket szereted jobban?
A gyermek figyelte az összefonódott hangokat. Aztán csillanó szemmel, hirtelen felelt.
– A trombitát!
– S miért a trombitát? – faggattam tovább.
A gyermek elakadt, gondolkodott. Kis arca nagyon komoly volt abban a percben, szinte idegen.
– Mert – mondotta lassan – a trombita olyan, hogy mindig menni kell, és előre nézni, ha hallja az ember… és ez szép, menni, és előre nézni, mint a katonák.
Abban a pillanatban világosan és tisztán megéreztem, hogy a gyermek eltalálta a helyes szavakat. Igen, a trombita olyan, hogy előre viszi azt, akihez szól. Előre, jó sorsba, vagy rossz sorsba, de mindig előre és mindig fölemelt fejjel, büszkén, hetykén, kicsit dacosan és nagyon sok lelkesedéssel. És ez a szép benne éppen. Menni tanítja az embert, sárkányölő királyi-kedvvel, valami lelkes, szép örömmel, ami maga az élet értelme.
És egyszerre tisztán láttam a trombitaszót, és tisztán láttam a zsoltárt és a magunk életét a kettő között. A trombitaszót, amelyik előre visz és a zsoltárt, amelyik helyben áll. Szelíd erővel, de rettenetesen nagy erővel áll helyben a zsoltár, s aki beléje kapaszkodik, azt semmiféle vihar kimozdítani nem képes onnan.
S egyszer megértettem azt is, hogy miért volt minden úgy, ahogyan volt. Mert csak a trombitaszóra ügyeltünk azon a régi-régi gyermekkori napon, mi és apáink is. Csak néhány reszketőszájú öreg menekült a zsoltárhoz akkor, akik már közel állottak az elmúláshoz és az Istenhez s így megérezték a jövendő kénköves szagát, amit előlünk eltakart a csillogó lelkesedés. Először csak a trombitaszó volt, ami betöltötte világunkat… azután csak a zsoltár maradt. Semmi egyéb.
Egyszerre azt is megértettem, hogy miért szép az, ha egyszerre hallja az ember mind a kettőt. Mert mind a kettő kell ahhoz, hogy nemzet és ember nemzethez és emberhez méltó életet tudjon élni ezen a világon. Előre menni és megmaradni a zsoltár szavával: ez az ember és a nemzet legnagyobb törvénye.S egyszerre, ott, a kerti padon, három év után megértettem magát a fölszabadulást is; a zsoltár mellett csak nép voltunk. A trombitaszó által lettünk nemzetté megint. Ahogy erre gondoltam, tisztán és világosan láttam magunkat azon az emlékezetes augusztusi napon, dübörgő szívvel és föllobogózott lélekkel a nagyszobában állani és könnytől csillogó szemekkel énekelni a zsoltárt, amely így hangzott akkor: „Isten áldd meg a magyart…” – és kint idegen trombitaszó mellett, mint vert hadsereg menetelt el falunkból huszonkét esztendő kínja és szenvedése és a fülünkben halkan fölriadt a régi huszártrombita.Igen, és hirtelen azt is megértettem, hogy ez a története az egésznek.
Állottunk mozdulatlanul a zsoltár szavaiba kapaszkodva, hosszú, nyomott esztendőkön át. Míg év évre szállt el a fejünk fölött. Szelíden és gyönge-védtelenül, de a szelíd védtelenség emberfeletti erejével álltunk a helyünkön, míg az idegen trombitaszó jött, belerikoltott zsoltárainkba és aztán elvonult megint. Mi pedig álltunk a zsoltár árnyéka alatt… és magyarok maradtunk.
Ennyi volt az egész.
Ma pedig folytatjuk a nemzetek útját, régi trombitaszóval a fülünkben, ahol apáink abbahagyták.



Az Ország, 1943. július 10.

Forrás: Kráter Műhely Egyesület


2009. november 29., vasárnap

Könyvborító és könyvjelző - keresztszemes


A munka elkészítéséhez szükséges színkódot az Ötletelőben találhatjátok meg.



forrás: Susanna

Kodály Zoltán: Adventi ének



Kosztolányi Dezső: A gipszangyal

Varjú Péter, a tanyai tanító már ősz óta töprengett azon, hogy karácsonykor milyen ajándékkal lepje meg a húgát.
Ezek Budapesten laktak. Egyre több szívességet tettek neki, s ő az ajándékkal ki akarta fejezni, mennyire szereti őket, milyen nagyra tartja rokoni kedvességüket.
Két évvel ezelőtt vitt nekik egy söröskészletet - kancsót és poharakat -, tavaly meg egy kínaiezüst cigarettatárcát, melynek födelén egy ló ágaskodott.
Mit vásároljon az idén? Nehéz volt ezt eldönteni. Voltaképp kevés dologgal lehet meglepni az embereket. Arra gondolt, hogy majd vesz még egy söröskészletet vagy még egy cigaretta­tárcát, végre kettő is elfér a háznál, de erről a tervről letett.
Az ünnepek előtt pár nappal fölutazott Budapestre. Sorra járta az üzleteket, keresett valami megfelelő ajándékot, de nem talált. A kereskedők telebeszélték a fejét, ide-oda ráncigálták, körülhízelegték és lemosolyogták, ő azonban csak állt a sok holmi között, soványan, mint a piszkafa, grádicsosan nyírt, fölfelé fésült hajával, tűnődött, nem tudott választani, bocsánatot kért, és egy másik üzletbe nyitott. Így csetlett-botlott, határozatlanul.
A karácsony előtti napon délután, amint a Rákóczi úton kóválygott, a kirakatokat bámulva, egy izmos, tagbaszakadt, „behúzó”, aki télikabátban leste künn az utcán a vevőket, észrevette ezt a cingár, tétova, vidéki emberkét, s szelíd erőszakkal betuszkolta a boltba.
Ott egy gipszangyalt mutattak neki.
- Gyönyörű! - kiáltotta a tanító, az önkéntelen elragadtatás hangján.
Aztán föltette csíptetőjét, és úgy nézegette a gipszangyalt.
A gipszangyal nagy volt, akkora, mint egy tízéves leányka, kezeit imára kulcsolta, szemét az égre fordította, és mosolygott, oly édesen mosolygott, mintha nem is gipszből, hanem süveg­cukorból faragták volna ki.
A tanító a szűk homlokát ráncolgatva visszamosolygott rá. A kereskedő és a segédek is moso­lyog­tak, hogy a gipszangyal, mely már régóta a nyakukon porosodott, s a tanító ily szerencsé­sen egymásra talált.
Huszonöt pengőre tartották.
- Nem lesz drága? - kérdezte.
A kereskedő és a segédek viharosan tiltakoztak.
Máris csomagolták, hogy hazaküldjék. A tanító sietve fizetett - szeretett hamarosan túlesni a kellemetlen dolgokon -, de minthogy nem bízott a pesti emberekben, inkább maga vitte haza. Kebléhez ölelte a gipszangyalt, és úgy botladozott vele a népes utcákon, közben pedig állandóan reszketett, hátha összetörik a szobor. De nem történt semmi baja. Szállójában kicsomagolta, letette a padlóra, és hosszan bámulta a homályos villanyfényben.
A gipszangyal most is mosolygott, szirupédesen és émelyítően, de a mosolyával együtt valami nagy-nagy szomorúságot is árasztott, mint az ízléstelen gyári holmik, melyek a művészekét akarják utánozni.
A tanító elszomorodott. Félt, hogy túlfizette, és becsapták. Félt, hogy sógorának meg a húgának nem fog tetszeni. Félt, hogy nem tudják majd hova tenni, hiszen lakásuk telis-tele van csecsebecsékkel, tavaly egy szobrot is vettek, igaz, hogy az csak egy öreg szakácsnét ábrázol, és sokkal kisebb, mint ez.
Egyelőre a gipszangyalt letakarta az ágyterítővel, hogy ne is lássa.Ez volt az ő rendszere. Nem szeretett arra gondolni, ami kellemetlen. Magára se igen gondolt, csak fölkelt és lefeküdt, dolgozott és pihent, élt. Nyáron valami mérges bibircsók nőtt az állán. Akkor hetekig nem nézett a tükörbe, mindaddig, míg a bibircsók le nem száradt, s szentül meg volt győződve, hogy a bibircsók azért múlt el, mert figyelemre se méltatta.
A gipszangyal azonban nyugtalanította. Hol levette róla az ágyterítőt, hogy megint ráborította. Egyszer tetszett neki, másszor nem tetszett. Még éjszaka álmából is fölkelt, hogy megtekintse. Akkor megint nem tetszett neki. Reggel azonban kisütött a nap. Akkor megint tetszett neki.
„Ha nem mosolyogna - mondogatta magában -, akkor nem érne ennyit. De mosolyog. Olyan édesen mosolyog.” Ebbe aztán meg is nyugodott.
Karácsony estéjén maga vitte rokonaihoz, titokban, anélkül, hogy látták volna előzőleg, a karácsonyfa alá állította. Amint sógora meg a húga megpillantotta az ajándékot, kissé elmosolyodott, de kissé meg is döbbent.
- Milyen kedves vagy - mondogatták. - Köszönjük, nagyon köszönjük. De miért vered magad ilyen költségbe.
- Tetszik? - kérdezte a tanító.
- Nagyon szép - biztatgatták, de nem néztek a gipszangyalra, mely a maga gyári ízléstelenségével, mintha elsötétítette volna a karácsonyi gyertyák vidám lobogását.
- Az a szép rajta - szólt a tanító zavartan -, hogy olyan édesen mosolyog.
Gyászos hangulatban vacsorázott. A villanyok szikráztak körötte, a fánk párája összeölelkezett a fenyőfa s a csepegő viaszgyertyák szagával, a poharakban topázszínű és rubinvörös borok csöpögtek, de ő csak hallgatott, gondolkozott és ivott, egyre többet ivott. Nézegette a sógora nyakkendőjét, s az jutott eszébe, hogy ő sohase tudna ilyet kiválasztani. Amit magára vesz, az nem áll jól neki. Bútoraik is milyen furcsák, és mégis finomak, fogalma sincsen, hogy miért.
Éjfél felé, mikor asztalt bontottak, és átmentek a másik szobába, oda, ahol a karácsonyfa alatt a gipszangyal állt, a bortól egyszerre megoldódott a nyelve.
- Nézd, sógor - mondotta kötekedve. - Én szeretem az egyenes embereket. Miért nem vagy hozzám őszinte. Érzem, hogy te lenézel engem. Igenis megvetsz engem, te is, a húgom is.
Sógora tiltakozni próbált, de ő nem engedte:
- Hallgass! - folytatta emeltebb hangon. - Vacsoráztunk. Jól van. A vacsora pompás volt. Megöleltél, amikor idejöttem, szívesek vagytok mind a ketten, tenyereteken hordoztok. A vacsoránál sört ittunk. Hol a söröskészletem? Lásd, már nem is emlékszel rá. Két évvel ezelőtt hoztam nektek egy söröskészletet, poharakat meg egy kancsót, arany betűkkel volt ráírva: Emlék. Hova tettétek? Az üvegszekrényben se látom. Kidobtátok a szemétre. Megkínáltál cigarettával is. A cigarettatárcámat, azt a szép cigarettatárcát se hordod. Szégyelled. Valld be, hogy szégyelled.
- Részeg vagy - mondta a sógor.
- Nem vagyok részeg - kiabált a tanító. - Én már napok óta nem tudok aludni, mert érzem, hogy ti gyűlöltök engem, igenis, gyűlöltök engem, csak azt nem tudom, hogy miért. Mit vétettem én nektek? Miért nem jók az én ajándékaim? Ezen is mosolyogtatok. Ne tagadd, mosolyogtatok rajta. Legjobban szeretném összetörni az öklömmel ezt az angyalt, ez a szegény, szép, fehér angyalkát, mely azt mondja nektek, hogy szeretlek benneteket...
Föl is kelt, és karjait fölemelte, a karácsonyfa felé tántorgott, hogy összezúzza a gipszangyalt. Csak a húga tartóztatta föl.
- Részeg vagy - ismételgette a sógora. - Részeg.
- Nem vagyok részeg - rikácsolt a tanító, és sírva fakadt. - Csak fáj, nagyon fáj, itt - és a szívére mutatott. - Rátapostatok.
Vizet, feketét itattak vele, lassan ki is józanodott és elcsitult. Akkor egy kocsiba rakták, hazavitték szállójába, ott lefektették. Megígérte nekik, hogy másnap meglátogatja majd őket, de a hajnali vonattal hazautazott, a tanyára.
Pár nap múlva levelet kaptak tőle, abban bocsánatot kért, mentegette magát a „karácsonyi botrány” miatt, azt írta, hogy nagyon ideges.
Otthon, a szünidő alatt, komoran járkált föl-alá kis szobájában. Abbahagyta a pipázást is. Elővette hegedűjét, próbált valamit játszani, kétségbeesetten tette vissza tokjába. Nem tudott jól hegedülni. Izgalmát mégis legjobban csillapította a bor. Részegen feküdt le, és reggelenként sápadtan, borostás állal ébredt.
Januárban valami gazdához volt híva disznótorra. Akkor is sokat ivott. Egyedül ballagott haza a végtelen pusztán. Sűrű hó esett. A hóra vékony jégkéreg fagyott. Ment-mendegélt a fehér éjszakában, lógatva sovány fejét. Gémeskutakat látott, behavazott boglyákat, kukoricagórékat, pajtákat és istállókat. Közben elfáradt. Leült egy fatörzsre. Akkor egyszerre valami elérzékenyülés fogta el, és sírni kezdett. Könnye lecsorgott, és azonnal megfagyott. De jólesett sírnia. Szürcsölte az édes szomorúságot. Eszébe jutott a söröskészlet, a kancsó, amelyre aranybetűvel van ráírva: Emlék, a kínaezüst cigarettatárca az ágaskodó lóval s a gipszangyal is, mely oly édesen mosolygott. Az is eszébe jutott, hogy valaha a képzőben tanult Michelangeló­ról, aki haragos és gyönyörű, erős és bajnoki angyalokat faragott, és hogy vannak dalok is, melyek teljesen el tudják mondani, hogy mi fáj a szívünk mélyén. Siratta életét és kicsiségét. Meg­siratta a szűk homlokát, garádicsosan nyírt haját, kitérdelt nadrágját, szemét, mely eddig vak volt és nem látta a titkos szépséget, s megsiratta a gipszangyalt, mely oly szomorú és igény­telen volt, mint ő. Édes zsibbadtság bizsergette tagjait, és lassan elálmosodott. Álmában a gipszangyalt látta, aki fehéren, mint a hó, feléje mosolygott, és egyre közeledett, egyre nőtt, eleinte csak akkora volt, mint egy ember, később azonban akkora lett, mint egy ház és egy hegység. A gipszangyal szelíden karjaiba fogta, és ő boldogan hanyatlott oda, engedte, hogy magához szorítsa, fölemelje a fatörzsről, és vigye-vigye, fölfelé.

Ady Endre: Jóság síró szava


Meleg karokban melegedni
falni suttogó, drága szókat
jutalmazókat, csókolókat:
milyen jó volna jónak lenni.

Buzgóságban sohsem lohadni
semmit se kérni, el se venni
nagy hűséggel mindent szeretni:
milyen jó volna mindig adni.

Még az álmokat se hazudni
mégis víg hitet adni másnak
kisérő sírást a sírásnak:
milyen jó volna áldni tudni.

Meleg karokban melegedni
falni suttogó, drága szókat
jutalmazókat, csókolókat:
milyen jó volna jónak lenni.


...

Rónay György: Advent első vasárnapja



Amikor a fák gyümölcsöt teremnek,
tudhatjátok, hogy közel van a nyár.
Tűzre dobhatsz, Kertész, mert nem terem meg
korcs ágaimon más, mint a halál?
Amikor jelek lepik el a mennyet,
álmunkból kelni itt az óra már.
De ha hozzám jössz, pedig megüzented,
angyalod mégis álomban talál.
Meg akartál rajtam teremni, rossz fán;
Nem voltál rest naponta jönni hozzám.
Ajtóm bezártam. Ágam levetett.
Éjszakámból feléd fordítom orcám:
boríts be, Bőség! Irgalom, hajolj rám!
Szüless meg a szívemben, Szeretet!

...

Áldott, békés várakozást kívánok mindenkinek!

Abban az időben Jézus így tanított:

Vigyázzatok és virrasszatok! Nem tudjátok, mikor jön el az idő. Az idegenbe induló ember is, amikor otthagyja házát, szolgáira bízza mindenét, és mindegyiknek kijelöli a maga feladatát; a kapuőrnek megparancsolja, hogy virrasszon. Legyetek hát éberek! Mert nem tudjátok, mikor érkezik meg a ház ura: lehet, hogy este vagy éjfélkor; kakasszóra vagy reggel. Ne találjon alva benneteket, ha váratlanul megérkezik! Amit nektek mondok, mindenkinek mondom: Virrasszatok!
Mk 13,33-37



Advent első angyala


Négy héttel karácsony előtt valami nagyon fontos dolog történik: egy angyal kék köpenybe öltözve leszáll az égből, hogy közelebb húzódjon az emberekhez. A legtöbb ember ezt észre sem veszi, mert túlságosan el van foglalva mással. De azok, akik jól figyelnek, meghallják a hangját. Ma van az első napja, hogy az angyal először szól, s keresni kezdi azokat, akik meg tudják és meg akarják hallgatni őt.

Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan őrizzük meg, hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.


2009. november 28., szombat

Kék abrosz - keresztszemes



Márai Sándor: Füveskönyv

169
Arról, hogy legokosabb egyedül maradni

Mert ne számíts te senkire. Már nem is vagy hűséges a munkádhoz, ha bárkire is számítsz. Már nem is végzed egészen, feltétlenül, életre-halálra munkád, mellyel sorsod megbízott, ha bárkinek segítségét elfogadod. Nincs senki, aki segíthet. Műveket, embereket, népeket utolsó pillanatban nem védhet meg senki, nem segíthet senki, csak a mű, s az ember, a nép maga maga. Ugyanaz az erő, mely megalkot egy művet, felépít egy életet, csak az tud megvédeni is. Ezért legokosabb egyedül maradni. Aki igazán, elszántan magányos, aki lelke mélyén nem sínyli ezt a magányt, csak ő az erős. Nem szabad érzelmesnek lenni, sem reménykedni. A végén meg kell halnod, tudjad ezt. Mitől félsz hát? Mit is remélhetsz? Ha munkádhoz hűséges vagy, a halál sem tehet ellened semmit, amíg munkád tető alá nem hoztad. Ezt tudjad, s maradj bátran magányos.

Márai Sándor - Füveskönyv


165

Arról, hogy égni is kell

Mint a máglyán, úgy kell égni. Mint aki tudja, hogy valamiért égetik el, s nem tehet, nem is akar tenni semmit ez ellen. Nem elég megismerni az igazságot, nem elég megszövegezni, nem elég bátran kimondani: égni is kell érette, elégni, az élet anyagát, a test szövetét is odadobni a lángoknak, melyek egyszerre perzselnek kívülről és belülről. Ezt a máglyát, melyre végül is oda kell állni minden embernek, aki az igazat akarja, ketten rakják: a hóhér és az áldozat. Nem lehet a végén megegyezni. Minden gyakorlat, tapasztalás, óvatosság hiábavaló. Nem segít semmi, a végén el kell égni, ha azt akarod, hogy valami megmaradjon abból, ami életed értelme volt.

5 éve halt meg Bubik István


Bubik István (Budapest, 1958. május 19. – Ceglédbercel, 2004. november 28.) színművész.

Díjai:
1985: Jászai Mari-díj
1985: Rajz János-díj
1986: Farkas-Ratkó-díj
1988: Erzsébet-díj
1988: Magyar Művészetért Díj
2000: Érdemes művész
2004: Ivánka Csaba-díj

Reményik Sándor: Isten


Uram, olyan egyforma minden szolgád
És oly egyforma minden templomod,
S olyan mindegy, hogy a toronycsúcsokra
Keresztet tűznek-e vagy csillagot.

Uram, én békén hagylak az imámmal,
De Te se kívánj a szívemtől semmit,
Vagyok kopott kőtábla, jaj sok zápor
Mosta le rólam a Te törvényeid.

Uram, teremtők vagyunk mind a ketten,
Amily igaz, hogy a lelkem Te adtad,
Olyan igaz, hogy én formállak Téged
És nincs uram, énrajtam más hatalmad.

Mégis Uram, míg ringsz egy fűszál selymén,
Amíg sötétlesz mélyén egy örvénynek,
Amíg csillagbetűkbe írva látlak:
Uram, lesz még találkozásom Véled.


...

329 éve halt meg Bernini


Giovanni Lorenzo Bernini (Gian Lorenzo Bernini), (Nápoly 1598. december 7. – 1680. november 28.) olasz építész és szobrász. Ő fejlesztette tovább a Michelangelótól kiinduló barokk stílust.


VIII. Orbán pápa uralkodása alatt Bernini Róma legtekintélyesebb művésze lett építészeti téren is.
Mint 1629 - Maderna halála - óta a római Szent Péter-bazilika építésze, 1633-ban fejezte be a Szent Péter templom kupolája alatt emelkedő hatalmas, közel 30 méter magas bronz tabernákulumot, mely csavart oszlopokon emelkedő tömegével megkapó módon élénkíti az óriási belső teret.
A templom fő homlokzatára két harangtornyot tervezett; ezek egyike föl is épült, de lebontották, amint azt a két tornyot is, melyekkel már korábban a Pantheont látta el, 1882-ben eltávolították.
Szobrászati műveinek hosszú sora keletkezett ez időben: VIII. Orbán pápa sok képmásán kívül egyéb, rendkívül eleven mellszobrok sokasága: Borghese bíborosé (Róma, Villa Borghese), Costanza Buonarellié (Firenze, Museo Nationale) és sok más.

Bernini baldahinos főoltára a Szent Péter-bazilikában

Legnagyszerűbb szobrászati műve ez időből VIII. Orbán pápa síremléke a római Szent Péter templomban. Kompozícióban, felfogásban újszerű mű, a barokk szobrászat legfontosabb alkotásainak egyike. Híres részlete a csontváz képében ábrázolt Halál.
Pompás dekorációk hosszú sorát állította elő, a barokk művészet erős hatásokra törekvő módján: a leghíresebb közöttük a római Sta Maria della Vittoria templom Cornaro kápolnájának kiképzése, az oltáron Bernini legjellemzőbb szobrászati műveinek egyike, a Szt. Teréz extázisban szoborcsoport.

122 éve - nyílt meg Budapest első villamosvonala

1887 – Megnyílik Budapest első villamosvonala a Nyugati pályaudvar és a Király utca között, ezzel Magyarországon is megjelenik a villamosított közúti vasút.


Az első közúti vasutak lóvontatásúak voltak. Magyarországon a a Pesti Közúti Vaspálya Társaság (PKVT) az egykori Pest, Széna tér (ma: Kálvin tér) és Újpest, Városkapu között 1866. július 30-án nyílt meg.
Az utolsó személyforgalmat lebonyolító lóvasút 1927-ig működött a Margit-szigeten. Lóvasút üzemelt ezen túl Újpest-Rákospalotán, Debrecenben, Szegeden, Gyulán (itt keskeny nyomközű) és még számos más helyen.


A Siemens & Halske cég kocsiszínje az 1890-es években, mely egyszerre szolgált a villamosok és a gőzvasút kiszolgálására. Ez a jelenlegi Baross-kocsiszín.
Hazánkban 1884-ben jelent meg Debrecenben gőzüzemű közúti vasút, a későbbiekben Budapesten, Aradon, Kolozsváron, Kassán voltak gőzüzemű közúti vasutak.


Budapesten gőzüzemű közúti vasútként engedélyezték a Nagykörút – Kőbánya vonalat (mai 37-es villamos vonala), ám itt a gőzüzem két év után megszűnt.

Budapesten 1887. november 28-án indult el a Siemens & Halske villamosjárata a Nagykörúton, a Nyugati pályaudvar és a Király utca között. Az elkövetkezendő évtizedek robbanásszerű elterjedést hoztak a városi villamosnak.

“Ez a kor mintha már csak élni akarna, szerep és küldetés nélkül. Én azt hiszem, így nem lehet élni.” (Márai Sándor)


2009. november 27., péntek

Elhunyt Melis György

Melis György (Szarvas, 1923. július 2. – 2009. november 27.) magyar operaénekes (bariton).


Nyugodjék békében!
.

Karácsonyi terítő



Maurice Jarre: Doktor Zsivagó

Szakonyi Károly: Ünnepi kirakatok (részlet)



A szörnyű szombatokon és a még szörnyűbb ezüst- meg aranyvasárnapokon, amikor már letiporjuk egymást, gyilkos indulattal veszekszünk vevők és eladók, ölre megyünk egy kacatért, vérig sértünk embertársat, élettársat, polgártársat és vadidegent, amikor már kifulladunk, átkozódunk és beledöglünk a cipekedésbe, akkor pokolba kívánjuk azt, aki kitalálta, hogy éppen karácsonykor kell mindenkit megajándékozni.
Az első roham december 24-én kora délutánig tart, mert bárhogy szitkozódunk, azért még az utolsó pillanatokban is vásárolni akarunk majd. A félig lehúzott redőny alatt besurranunk az Amforába egy pohárkészletért; a trafikosnőt sírva kérjük, forduljon vissza velünk a boltba, elfelejtettünk illatos szivart venni Vili bácsinak, pedig ez idáig minden évben…

Csak az elsötétülő portálok fékezik meg a rohanást; elcsendesedik a város, és a fenyők alatt a csomagokra meg egymásra tekintve elégedetten bólintunk, lám csak, hát mégis, mégis van itt szeretet.
Pedig végigfutottak a körtelefonok a családban: – Kérlek, az idén ne vegyetek ajándékokat, a gyerekeknek se, egyezzünk meg ebben, jó? Hiszen senki sem áll olyan fényesen… – Jó, jó, de akkor ti sem! Valóban, akkora drágaság van…



És mégis vásárolunk. A századvég nagy narkózisa ez, a füveknél ártalmatlanabbnak látszik; a fogyasztói társadalom kitalálta a gazdagság illúziójának narkotikumát szerte a nagyvilágban. Mi sem akarunk lemaradni. Csábító a tárgyak megszerzése. S abban is van valami gőg, valami passzió, hajdani szegénységünk megvetése, ahogy aztán elszórjuk tárgyainkat.

Ma van a "NE VÁSÁROLJ SEMMIT" nap



A kezdeményezés egy kritikus tiltakozás a nyugati túlfogyasztás, a jólét, a vagyon egyenlőtlen elosztása, és a reklámnak a mindennapi életünkre gyakorolt hatása ellen.

A ne vásárolj semmit! Napot 1992-ben kezdeményezte a kanadai Ted Dave, aki a reklámszakmában dolgozott. Ezáltal akart tiltakozni a reklámok szüntelen túlfogyasztásra való ösztönzése ellen.

Mottója az volt:
Ami elég, az elég!

Pedig már hány ezer év óta próbálja megtanulni (már, aki egyáltalán észreveszi a problémát!) az ember! Hiszen a buddhista filozófia egyik alapvetése a szükséges és elégséges mértékének felismerése.
Érdemes lenne végiggondolni és magunkba szállni egy kicsit - legalább egy napra!

Borisz Paszternak: Őszi erdő



Begubódzott az őszi erdő.
Csönd benne, álom és homály.
Se mókus, se bagoly, se zörgő
harkály nem riasztja már.

A nap az őszi vad-csapáson
Belopódzik lenyugtakor,
nézdel körös-körül vigyázón,
nem les-e csapda valahol.

Zsombék, mocsár és nyárfa s néhol
égerfa: rajta moha nőtt.
Valahol kakas kukorékol
utak végén, falu fölött.

Túlkukorékolja kevélyen
magát is, majd hallgat nagyot,
mintha azon tűnődne mélyen,
micsoda zengést is adott!

De új kakas rikolt erősen,
még messzebbről az égre fel.
Rá, mint a szolgálatos őrszem,
az előbbi visszafelel.

Visszafelel. S most, mint a visszhang,
kikiriki kikirikit követ.
Torkukkal jelzik, hogy hol is van
Észak és Dél, Nyugat s Kelet.

És eléri a kakas-ének-
verseny az erdő peremét,
s az meglátja megint a rétek
s a kék egek végtelenét.

/Ford.: Illyés Gyula/


...

Pavarotti énekel

Goethe: Őszi érzés



Dúsabban, venyige,
lobogd be kövérebb
zölddel ablakom rácsait!
Duzzadtabbra, bogyó, fürt,
érj hamarabb, érj
még ragyogóbbra, telibbre!
Titeket költöget Nap-Anyánk
búcsúzó szeme, titeket becéz
a szelíd ég gyümölcshozó
bősége, titeket
legyez a baráti
hold varázslehelete,
és tireátok
hull, ah, e szemekből
az örökké éltető szerelem
bőrharmatú könnye!

/Ford.: Szabó Lőrinc/


...

“Az emberek, ha minden vágyuk teljesülne, sohasem volnának boldogok.” (Tatiosz)



2009. november 26., csütörtök

308 éve született Celsius

Anders Celsius (1701. november 27. – Uppsala, 1744. április 25.) svéd természettudós, csillagász, a Celsius-skála megalkotója.


Uppsalában látta meg a napvilágot, majd édesapját és nagyapját követve a helyi egyetem csillagászat-professzora volt haláláig.
Ő építette 1740-ben az Uppsalai Obszervatóriumot. Többek között ő igazolta Newton elméletét, mely szerint a Föld a sarkok tájékán valamivel lapultabb.
1737-ben tervezte meg a máig is általánosan használt hőmérsékletskálát, mely világhírűvé tette nevét. Hőmérsékleti skálát először Fahrenheit állított fel 1714-ben, ezt az USÁban ma is használják. Ennek 0 pontja a szalmiáksó vizes oldatának fagyáspontja (-32 C fok), a felső alappont pedig a víz forráspontja (212 C).
Ötlete, amelyet 1742-ben ismertetett a Svéd Akadémián tartott előadásában, leegyszerűsítette a hőmérsékletmérést és az ezzel kapcsolatos számításokat. Találmányát 1750-ben Stromer alakította át a mai formájára miután felcserélte a víz forrás és fagyáspontjának értékét (addig ugyanis a fagyáspont volt a 100 C).
A svéden kívül a berlini akadémia és a londoni Royal Society is tagjai közé fogadta. Szülővárosában hunyt el 1744. április 25-én.

Virágkoszorú - keresztszemes

A munka részletes leírását megtaláljátok az Ötletelőben.

Babits Mihály: Jónás imája


Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelzőkarókat gátakat.
Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tőle volna szabva rim
előre kész, s mely itt áll polcomon,
szent Bibliája lenne verstanom,
hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan
bujkálva, később mint Jónás a Halban
leszálltam a kinoknak eleven
süket és forró sötétjébe, nem
három napra, de három hóra, három
évre vagy évszázadra, megtaláljam,
mielőtt egy még vakabb és örök
Cethal szájában végkép eltünök,
a régi hangot s szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran
szólhassak s mint rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy mig az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.

(1939)

Verdi: Traviata


126 éve született Babits Mihály

Babits Mihály (szentistváni) (Szekszárd, 1883. november 26. – Budapest, 1941. augusztus 4.) költő, író, irodalomtörténész, műfordító, a 20. század eleji magyar irodalom jelentős alakja, a Nyugat első nemzedékének tagja.


Költészete évtizedeken át a magyar líra élvonalában állt. Értelmi gazdagság, sokszínűség és csiszolt verskultúra jellemzi. Korai éveiben a személytelen líra meghonosítására törekedett, erkölcsi felelősségtudattól áthatott, személyes arculata - erős érzelmi hatás egyidejű megjelenésével - inkább csak a háborús évektől jellemzi lírájának egy részét.

Fortissimo című verséért - melyben az I. világháború tombolásának meg nem akadályozása miatt Istennel is pörbe szállt - vallás elleni vétség címen indítottak ellene eljárást; ugyanakkor művei sokaságában vall közvetetten vagy közvetlenül is alapjában katolikus világszemléletéről. Elmélyült gondolkodása érvényesült részben filozófiai tárgyú esszéiben és az európai irodalom áttekintésében.

Rippl-Rónai József portréja Babits Mihályról (1923)


Legértékesebb prózai műve a Halálfiai című családregény. Eltérő korokból, s több nyelvből való fordításai - melyek alkalmanként az önkényességnek, illetve az önálló alkotásnak is teret adnak - líraiakon kívül drámai műveket is magukba foglalnak; kiemelkedő alkotása Dante: Isteni színjátékának tolmácsolása és az Amor Sanctus.