2010. február 28., vasárnap
Babits Mihály: Húsvét előtt
S ha kiszakad ajkam, akkor is,e vad, vad március évadán,
izgatva belül az izgatott
fákkal, a harci márciusi
inni való
sós, vérizü széltől részegen,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü malomnak:
ha szétszakad ajkam, akkor is,
ha vérbe lábbad a dallal és
magam sem hallva a nagy Malom
zúgásán át, dalomnak izét
a kínnak izén
tudnám csak érezni, akkor is
-- mennyi a vér! --
szakadjon a véres ének!
Van most dícsérni hősöket, Istenem!
van óriások vak diadalmait
zengeni, gépeket, ádáz
munkára hűlni borogatott
ágyúk izzó torkait:
de nem győzelmi ének az énekem,
érctalpait a tipró diadalnak
nem tisztelem én,
sem az önkény pokoli malmát:
mert rejtek élet száz szele, március
friss vérizgalma nem türi géphalált
zengeni, malmokat; inkább
szerelmet, embert, életeket,
meg nem alvadt fürge vért:
s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is
ez inni való sós vérizü szélben,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü Malomnak,
mely trónokat őröl, nemzeteket,
százados korlátokat
roppantva tör szét, érczabolát,
multak acél hiteit,
s lélekkel a testet, dupla halál
vércafatává
morzsolva a szűz Hold arcába köpi
s egy nemzedéket egy kerék-
forgása lejárat:
és mégsem a gépet énekelem
márciusba, most mikor
a levegőn, a szél erején
érzeni nedves izét
vérünk nedvének, drága magyar
vér italának:
nekem mikor ittam e sós levegőt,
kisebzett szájam és a szók
most fájnak e szájnak:
de ha szétszakad ajkam, akkor is,
magyar dal március évadán,
szélnek tör a véres ének!
Én nem a győztest énekelem,
nem a nép-gépet, a vak hőst,
kinek minden lépése halál,
tekintetétől ájul a szó,
kéznyomása szolgaság,
hanem azt, aki lesz, akárki,
ki először mondja ki azt a szót,
ki először el meri mondani,
kiáltani, bátor, bátor,
azt a varázsszót, százezerek
várta, lélekzetadó, szent,
embermegváltó, visszaadó,
nemzetmegmentő, kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy elég! hogy elég! elég volt!
hogy béke! béke!
béke! béke már!
Legyen vége már!
Aki alszik, aludjon,
aki él az éljen,
a szegény hős pihenjen,
szegény nép reméljen.
Szóljanak a harangok,
szóljon allelujja!
mire jön új március,
viruljunk ki újra!
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!
Ó, béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!
Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra.
Testvérek, ha túl leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bűnös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!
Reményik Sándor: Család-fa
A nagyapám gyümölcsfát ültetett:
Aranyparment, batult és ponyikot
És kanadai kormos renetet.
S köztük egy ismeretlen csemetét.
Isten nevében keresztelte meg,
Adván neki önnön család-nevét.
A névtelen fa Reményik-fa lett.
És nőtt azután és lombosodott,
Nagy család fölé terebélyesedett.
És későn érő gyümölcsöt hozott.
De mikor a következő tavasszal
Elvirágoztak mind a fák már régen:
Még mindíg volt belőle pince-mélyen.
Most nem virágzik már és nem terem,
Letöredeztek lassan ágai.
De hogy ne álljon oly reménytelen
A vén kert egyre ritkuló ölén,
Vigasztalásul szépen ráfutott
A vadszőlő, e költői növény.
Ősz van. Bíborpalást leng most a fán,
Utolsó díszül fedve fát s nevet.
Nézem s szemembe könnyű könny szivárog:
Köszönöm, Istenem, kegyelmedet.
1933 október
Aranyparment, batult és ponyikot
És kanadai kormos renetet.
S köztük egy ismeretlen csemetét.
Isten nevében keresztelte meg,
Adván neki önnön család-nevét.
A névtelen fa Reményik-fa lett.
És nőtt azután és lombosodott,
Nagy család fölé terebélyesedett.
És későn érő gyümölcsöt hozott.
De mikor a következő tavasszal
Elvirágoztak mind a fák már régen:
Még mindíg volt belőle pince-mélyen.
Most nem virágzik már és nem terem,
Letöredeztek lassan ágai.
De hogy ne álljon oly reménytelen
A vén kert egyre ritkuló ölén,
Vigasztalásul szépen ráfutott
A vadszőlő, e költői növény.
Ősz van. Bíborpalást leng most a fán,
Utolsó díszül fedve fát s nevet.
Nézem s szemembe könnyű könny szivárog:
Köszönöm, Istenem, kegyelmedet.
1933 október
121 éve született Nyizsinszkij
Vaclav Fomics Nyizsinszkij (Kijev, Oroszország, 1889. február 28. (március 12.) – London, Nagy-Britannia, 1950. április 11.); balett-táncos, minden idők legkiválóbb férfitáncosának tartják.
Az 1909 és 1913 közötti évek Nyizsinszkij dicsőséges évei voltak. Oroszország első számú szólistájává vált Mihail Fokin koreográfiáiban, a Karnevál, a Seherezádé, a Petruska, a Nárcisz, a Daphnis és Cloé stb. főszerepeiben.
Az 1909 és 1913 közötti évek Nyizsinszkij dicsőséges évei voltak. Oroszország első számú szólistájává vált Mihail Fokin koreográfiáiban, a Karnevál, a Seherezádé, a Petruska, a Nárcisz, a Daphnis és Cloé stb. főszerepeiben.
A Marijinszkij színház társulatából váratlanul eltávolították, amikor a Giselle előadására egy XIV. századi mintára készült, erősen testhezálló kosztümben lépett föl, sokkolva ezzel a nézőket, és megdöbbenést keltve a cári páholyban.
Az első világháború alatt Magyarországon – mint az ellenséges Oroszország polgárai – elvileg házi őrizetben élt a házaspár, gyakorlatilag pedig Márkus Emília hűvösvölgyi villájában.
Nyizsinszkij 1914-ben saját társulatot alapított. Londonban különösebb siker nélkül léptek fel. 1916-ban Gyagilev számára koreográfiát készített a Till Eulenspiegel vidám csínyjeihez (Richard Strauss), amivel Amerikában turnéztak.
Nyizsinszkijt 1917-től kezdve kezelték. Kibontakozó elmebaja is kezdte megakadályozni fellépéseit. 1919-ben megírta Naplóját (minden bizonnyal valójában Pulszky Romola munkája), ami 1958-ban, Párizsban jelent meg. A feleség heroikus küzdelmet folytatott egész közös életükben a táncos talpra állításáért, könyveket írt és adott ki, szervezett, a kor legjobbjaival, például Junggal kezeltette – lényegében eredménytelenül.
Márkus Emília villájában éltek Budapesten 1944-ig. Nem zárkóztak el a világtól, részt vettek a társasági életben. Nyizsinszkij olykor prófétának, olykor magának a megváltónak képzelte magát. Szerette, ha fotózták, a sajtóban is rendszeresen szerepelt, de a balettet életében végérvényesen az őrület váltotta fel.
1944-ben a család a bombázások elől Sopronba költözött, ahol a pestinél is borzalmasabb bombázásokat éltek át. A háború után Svájcba emigráltak. 1948-ban a berkshire-i Sunningdale-be költöztek, ahol Romola brit állampolgárságért folyamodott. A táncos 1950-ben hunyt el egy londoni kórházban. 1953-ban a holttestét újratemették a párizsi Cimetière de Montmartre-ban.
Az első világháború alatt Magyarországon – mint az ellenséges Oroszország polgárai – elvileg házi őrizetben élt a házaspár, gyakorlatilag pedig Márkus Emília hűvösvölgyi villájában.
Nyizsinszkij 1914-ben saját társulatot alapított. Londonban különösebb siker nélkül léptek fel. 1916-ban Gyagilev számára koreográfiát készített a Till Eulenspiegel vidám csínyjeihez (Richard Strauss), amivel Amerikában turnéztak.
Nyizsinszkijt 1917-től kezdve kezelték. Kibontakozó elmebaja is kezdte megakadályozni fellépéseit. 1919-ben megírta Naplóját (minden bizonnyal valójában Pulszky Romola munkája), ami 1958-ban, Párizsban jelent meg. A feleség heroikus küzdelmet folytatott egész közös életükben a táncos talpra állításáért, könyveket írt és adott ki, szervezett, a kor legjobbjaival, például Junggal kezeltette – lényegében eredménytelenül.
Márkus Emília villájában éltek Budapesten 1944-ig. Nem zárkóztak el a világtól, részt vettek a társasági életben. Nyizsinszkij olykor prófétának, olykor magának a megváltónak képzelte magát. Szerette, ha fotózták, a sajtóban is rendszeresen szerepelt, de a balettet életében végérvényesen az őrület váltotta fel.
1944-ben a család a bombázások elől Sopronba költözött, ahol a pestinél is borzalmasabb bombázásokat éltek át. A háború után Svájcba emigráltak. 1948-ban a berkshire-i Sunningdale-be költöztek, ahol Romola brit állampolgárságért folyamodott. A táncos 1950-ben hunyt el egy londoni kórházban. 1953-ban a holttestét újratemették a párizsi Cimetière de Montmartre-ban.
127 éve született Somlay Artúr
Somlay Artúr (Budapest, 1883. február 28. – Budapest, 1951. november 10.) magyar színész, színészpedagógus.
1902-től szerepelt színpadon, 1909-20 között, 1935-36-ban, majd 1946-tól volt a Nemzeti Színház tagja, 1948-tól örökös tagja. Alakításait drámai erő, sodró szenvedély, elmélyült jellemábrázolás tette maradandóvá.
A legkiválóbb előadóművészek egyike volt. Művészetét a rádióban készült felvételek és a filmszalagok őrzik. Egyaránt kiváló alakítója volt a magyar és külföldi klasszikus, valamint a modern szerepeknek. 1912-1951 között sok filmben is játszott, s filmszereplései egyértékűek voltak színpadi alakításaival.
Legendás alakítást nyújtott a Valahol Európában című film főszereplőjeként.
Az 1940-es évek végén a Színházművészeti Szövetség elnökeként kiállt számos nehéz helyzetbe került kollégájáért.
E bátor tevékenysége nem tetszett a rákosista kultúrvezetésnek, s amikor a színész-kitelepítések elleni kérelmét visszautasították, érezve a már őt is fenyegető veszélyt, 1951. november 10-én öngyilkos lett.
1902-től szerepelt színpadon, 1909-20 között, 1935-36-ban, majd 1946-tól volt a Nemzeti Színház tagja, 1948-tól örökös tagja. Alakításait drámai erő, sodró szenvedély, elmélyült jellemábrázolás tette maradandóvá.
A legkiválóbb előadóművészek egyike volt. Művészetét a rádióban készült felvételek és a filmszalagok őrzik. Egyaránt kiváló alakítója volt a magyar és külföldi klasszikus, valamint a modern szerepeknek. 1912-1951 között sok filmben is játszott, s filmszereplései egyértékűek voltak színpadi alakításaival.
Legendás alakítást nyújtott a Valahol Európában című film főszereplőjeként.
Az 1940-es évek végén a Színházművészeti Szövetség elnökeként kiállt számos nehéz helyzetbe került kollégájáért.
E bátor tevékenysége nem tetszett a rákosista kultúrvezetésnek, s amikor a színész-kitelepítések elleni kérelmét visszautasították, érezve a már őt is fenyegető veszélyt, 1951. november 10-én öngyilkos lett.
2010. február 27., szombat
Szabó Lőrinc - Szél hozott, szél visz el
Köd előttem, köd mögöttem,
isten tudja honnan jöttem,
szél hozott, szél visz el,
minek kérdjem: mért visz el?
Sose néztem, merre jártam,
a felhőknek kiabáltam,
erdő jött: jaj, be szép!
megcibáltam üstökét.
Jött az erdő: nekivágtam,
a bozótban őzet láttam,
kergettem, ott maradt,
cirógattam, elszaladt.
Ha elszaladt, hadd szaladjon,
csak szeretőm megmaradjon,
szeretőm: a titok,
ő se tudja, ki vagyok.
Isten tudja, honnan jöttem,
köd előttem, köd mögöttem,
szél hozott, szél visz el,
bolond kérdi, mért visz el?
isten tudja honnan jöttem,
szél hozott, szél visz el,
minek kérdjem: mért visz el?
Sose néztem, merre jártam,
a felhőknek kiabáltam,
erdő jött: jaj, be szép!
megcibáltam üstökét.
Jött az erdő: nekivágtam,
a bozótban őzet láttam,
kergettem, ott maradt,
cirógattam, elszaladt.
Ha elszaladt, hadd szaladjon,
csak szeretőm megmaradjon,
szeretőm: a titok,
ő se tudja, ki vagyok.
Isten tudja, honnan jöttem,
köd előttem, köd mögöttem,
szél hozott, szél visz el,
bolond kérdi, mért visz el?
108 éve született Brazíliaváros megálmodója
1902. február 27-én született Lucio Costa építész, Brazíliaváros tervezője
A francia származásű építész Toulon-ban látta meg a napvilágot. Tanulmányit befejezve az 1920-as években telepedett le Brazíliában. Latin-Amerikában ő honosította meg a Le Corbusier nevével fémjelzett modernizmust, vezette be a forradalmian új formákat és anyagokat.
A várost Lúcio Costa tervezte, a főépítész Oscar Niemeyer volt. A levegőből nézve pillangó, vagy repülőgép alakja van. 1987 óta Brazíliaváros az UNESCO Világörökségeinek listáján is szerepel.
1957-ben tervezte meg az új brazil fővárost Le Corbusier részvételével, s e tervek alapján 1966-ban kezdték meg Brasília (Brazíliaváros) építését.
A dicsőséget azonban nem ő, hanem kollégája és legnevesebb tanítványa, a főváros legfontosabb épületeit tervező Oscar Niemeyer aratta le.
A csalódott Costa mindenkitől elfeledve Rio de Janeiróba húzódott vissza és ott is halt meg 1998. június 13-án.
A francia származásű építész Toulon-ban látta meg a napvilágot. Tanulmányit befejezve az 1920-as években telepedett le Brazíliában. Latin-Amerikában ő honosította meg a Le Corbusier nevével fémjelzett modernizmust, vezette be a forradalmian új formákat és anyagokat.
A várost Lúcio Costa tervezte, a főépítész Oscar Niemeyer volt. A levegőből nézve pillangó, vagy repülőgép alakja van. 1987 óta Brazíliaváros az UNESCO Világörökségeinek listáján is szerepel.
1957-ben tervezte meg az új brazil fővárost Le Corbusier részvételével, s e tervek alapján 1966-ban kezdték meg Brasília (Brazíliaváros) építését.
A dicsőséget azonban nem ő, hanem kollégája és legnevesebb tanítványa, a főváros legfontosabb épületeit tervező Oscar Niemeyer aratta le.
A csalódott Costa mindenkitől elfeledve Rio de Janeiróba húzódott vissza és ott is halt meg 1998. június 13-án.
136 éve született Caruso
1873. február 27-én született Enrico Caruso olasz operaénekes
Nápoly nyomornegyedében nőtt fel. Tízéves korában már templomi gyermekkórusban énekelt, majd különböző mestereknél tanult. Hangját tanárai először nem találták különösebben ígéretesnek, de képességeit bámulatos kitartással fejlesztette és szüntelenül művelte önmagát. 1899-ben debütált a milánói La Scalában: a műsorváltozás következtében színre került Puccini-operában, a Bohéméletben Rodolphe szerepét énekelte. Milánó után London, a Covent Garden következett (1902), majd 1904-től a New York-i Metropolitan.
Számtalan szerepe közül kiemelkedett Radames alakítása Verdi Aida című operájában. A budapesti Operaházban 1907-ben Radamest énekelte az Aidában.
Nem rajta múlott, hogy sikere nem volt teljes. Carusót Budapesten tízszeresére emelt helyárakkal léptették fel - a bevételt a tüdőbetegek javára fordították. A nézőtéren helyet foglaló sznobok másmilyen hangot vártak az énekestől és érzéketlenek maradtak Caruso csodálatosan kulturált éneklése iránt. Valójában a közönség `bukott` meg azon az emlékezetes budapesti estén.
Nápolyban hunyt el 1921. augusztus 2-án. Élete közvetve számos hőstenor karrierjét ihlette. Mario Lanzát akkor emelte a szárnyára a világhír, amikor őt alakította - és énekelte - A nagy Caruso című filmben.
Nápoly nyomornegyedében nőtt fel. Tízéves korában már templomi gyermekkórusban énekelt, majd különböző mestereknél tanult. Hangját tanárai először nem találták különösebben ígéretesnek, de képességeit bámulatos kitartással fejlesztette és szüntelenül művelte önmagát. 1899-ben debütált a milánói La Scalában: a műsorváltozás következtében színre került Puccini-operában, a Bohéméletben Rodolphe szerepét énekelte. Milánó után London, a Covent Garden következett (1902), majd 1904-től a New York-i Metropolitan.
Számtalan szerepe közül kiemelkedett Radames alakítása Verdi Aida című operájában. A budapesti Operaházban 1907-ben Radamest énekelte az Aidában.
Nem rajta múlott, hogy sikere nem volt teljes. Carusót Budapesten tízszeresére emelt helyárakkal léptették fel - a bevételt a tüdőbetegek javára fordították. A nézőtéren helyet foglaló sznobok másmilyen hangot vártak az énekestől és érzéketlenek maradtak Caruso csodálatosan kulturált éneklése iránt. Valójában a közönség `bukott` meg azon az emlékezetes budapesti estén.
Nápolyban hunyt el 1921. augusztus 2-án. Élete közvetve számos hőstenor karrierjét ihlette. Mario Lanzát akkor emelte a szárnyára a világhír, amikor őt alakította - és énekelte - A nagy Caruso című filmben.
Henry Wadsworth Longfellow: Az esős nap
A nap hideg, borús és szürke;
Esik, s a szél nem csendesül le;
A málladozó falon inda tapad,
De ha tombol a szél, levelek hullanak,
A nap borús és szürke.
Sorsom hideg, borús és szürke;
Esik, s a szél nem csendesül le;
Míg gondolatom múltamra forr,
A vihar sok régi reményt sodor,
Sok nap borús és szürke.
Hallgass, bús szív! szűnjék panaszod;
Felhők mögött Nap fénye ragyog;
A te végzeted közös emberi végzet,
Esők nélkül nincs földi élet,
A napok közt kell a szürke.
/Radó György fordítása/
Esik, s a szél nem csendesül le;
A málladozó falon inda tapad,
De ha tombol a szél, levelek hullanak,
A nap borús és szürke.
Sorsom hideg, borús és szürke;
Esik, s a szél nem csendesül le;
Míg gondolatom múltamra forr,
A vihar sok régi reményt sodor,
Sok nap borús és szürke.
Hallgass, bús szív! szűnjék panaszod;
Felhők mögött Nap fénye ragyog;
A te végzeted közös emberi végzet,
Esők nélkül nincs földi élet,
A napok közt kell a szürke.
/Radó György fordítása/
203 éve született Longfellow
1807. február 27-én született Henry Longfellow amerikai költő
Felsőfokú tanulmányait Brunswickban (Maine állam) és Nyugat-Európában folytatta. 1829-35-ig a nyugati nyelvek és irodalmak professzora volt a Bowdoin College-ban, majd 1836 és 1854 között a Harvardon.
A XIX. század legnépszerűbb amerikai költője, akit Európában is elismerés övezett. Műveiben a romantika szelíd változatát képviselte: híres elbeszélő költeménye a trocheikus verselésű Hiawatha, amelyben az észak-amerikai indiánok eredethagyományait felhasználva megalkotta az amerikai műeposzt. Szonettjei az angol nyelvű költészet kiemelkedő alkotásai.
Sok verse és balladája szinte népdalszerűen maradt fenn. Angolra fordította Dante Isteni színjátékát.
Felsőfokú tanulmányait Brunswickban (Maine állam) és Nyugat-Európában folytatta. 1829-35-ig a nyugati nyelvek és irodalmak professzora volt a Bowdoin College-ban, majd 1836 és 1854 között a Harvardon.
A XIX. század legnépszerűbb amerikai költője, akit Európában is elismerés övezett. Műveiben a romantika szelíd változatát képviselte: híres elbeszélő költeménye a trocheikus verselésű Hiawatha, amelyben az észak-amerikai indiánok eredethagyományait felhasználva megalkotta az amerikai műeposzt. Szonettjei az angol nyelvű költészet kiemelkedő alkotásai.
Sok verse és balladája szinte népdalszerűen maradt fenn. Angolra fordította Dante Isteni színjátékát.
2010. február 26., péntek
Reményik Sándor: Jóakarat
„Én jót akartam, – s minden rosszra vált…”
Van-e szörnyűbb szó, szörnyűbb tőrdöfés;
Mellyel a szív magának ád halált,
S önnön hajába markol szaggatón
A kétségbeesés?!
„Én jót akartam.
Zephirt vetettem, – és vihart arattam. –
Szóltam a földnek: gyorsabban forogj! –
S megindult alattam,
Mint a horkanó paripa, vadul.
Egy tégla nem tetszett a templomfalban,
Megmozgattam, – s a templom összedőlt.
Én jót akartam.”
Mikor eljő az ítéletnek napja,
A végső nap,
S a maga jussát minden szív kikapja,
Mikor a Bíró rátekint merőn:
Egyensúlyozni bűnök tonnasúlyát,
Egy hópehely a másik serpenyőn,
Lángtengerek közt keskeny tejfolyó.
Kárhozat-földjén üdvösség-barázda:
Jóakarat – elég lesz ez a szó?…
Van-e szörnyűbb szó, szörnyűbb tőrdöfés;
Mellyel a szív magának ád halált,
S önnön hajába markol szaggatón
A kétségbeesés?!
„Én jót akartam.
Zephirt vetettem, – és vihart arattam. –
Szóltam a földnek: gyorsabban forogj! –
S megindult alattam,
Mint a horkanó paripa, vadul.
Egy tégla nem tetszett a templomfalban,
Megmozgattam, – s a templom összedőlt.
Én jót akartam.”
Mikor eljő az ítéletnek napja,
A végső nap,
S a maga jussát minden szív kikapja,
Mikor a Bíró rátekint merőn:
Egyensúlyozni bűnök tonnasúlyát,
Egy hópehely a másik serpenyőn,
Lángtengerek közt keskeny tejfolyó.
Kárhozat-földjén üdvösség-barázda:
Jóakarat – elég lesz ez a szó?…
208 éve született Victor Hugo
Victor-Marie Hugo (Besançon, 1802. február 26. – Párizs, 1885. május 22.) francia költő, regény- és drámaíró, politikus és akadémikus.
Victor Hugo: A nyomorultak (részlet)
A szobában teljes volt a nyugalom. Itt-ott elmosódott, határozatlan formák tünedeztek elő. Ami nappal iratokkal, nyitott fóliánsokkal, könyvgarmadákkal megrakott asztal, ruhákkal megrakott karosszék, imazsámoly volt, az most csupa sötét szögletnek és fehéres foltnak látszott. Jean Valjean óvatosan előreosont vigyázva, hogy bútorokba ne ütközzön. A szoba hátteréből, a püspök, egyenletes, nyugodt lélegzetvételét hallotta.
Egyszerre megállt. Ott volt az ágy mellett. Hamarább ért oda, mint hitte volna.
A természet néha valamilyen komor és okos kiszámítottsággal avatkozik tényeivel és jelenségeivel cselekedeteinkbe, mintha csak gondolkodóba akarna ejteni bennünket. Majdnem félórája sűrű felhő borította az eget. Abban a pillanatban, amikor Jean Valjean megállt az ágy előtt, a felhő, mintha szántszándékkal tenné, szétfoszlott, és egy holdsugár tűzött be a keskeny ablakon, megvilágítva a püspök halvány arcát. A püspök békésen aludt. A hideg alpesi éjszakák miatt csaknem teljesen felöltözve feküdt az ágyban, barna gyapjúköntösben, amely csuklóig takarta karjait. Feje az alvás lankadt tartásában hátravetve pihent a vánkoson; pásztorgyűrűs keze, mellyel annyi jó és kegyes cselekedetet művelt, lelógott az ágyról. Arcán az elégedettség, a remény, az üdvösség sejtelmes kifejezése világlott. Több volt ez mosolynál, szinte már sugárzás. Homlokára valami láthatatlan fényforrás kimondhatatlan tündöklést vetített. Az igazak lelke az álomban egy titokzatos mennyországot szemlél. Ennek a mennyországnak visszfénye ragyogta be a püspököt.
Ugyanakkor valami átlátszó tündöklés, mert benne volt ez a mennyország: a lelkiismerete.
Ahogy a holdsugár, hogy úgy mondjuk, fölébe áradt ennek a belső világosságnak, az alvó püspököt, mintegy dicsfény lengte körül. De ez a dicsfény szelíd volt, rejtelmes félhomály fátyolozta. Az égen úszó hold, a szunnyadó természet, a kert, melyben szellő se rezdült, a néma ház, az óra, a pillanat csendje kimondhatatlan ünnepélyességgel tetézte a bölcs férfi tiszteletre méltó pihenését, fenséges, szelíd glóriával szőtte be ősz haját, lehunyt szemét, orcáját, amely csupa remény, csupa bizakodás volt, ezt az aggastyánfejet, ezt a gyermeki szendergést.
Volt valami isteni ebben a tudtán kívül oly magasztos emberben.
Jean Valjean mozdulatlanul állt a homályban, kezében a vas fáklyatartó, s megdöbbenve nézte a sugárzó aggastyánt. Soha nem látott ehhez foghatót. Ez a nagy bizalom megijesztette.
Nincs nagyszerűbb látványa az erkölcsi világnak, mint a földúlt, nyugtalan lelkiismeret, ahogy egy rossz cselekedet küszöbére érve, az igaz ember alvását szemléli.
Homályosan, de ellenállhatatlanul érezte, hogy ebben az alvásban, ebben az elszigeteltségben, olyan valaki közvetlen közelében, mint ő, van valami fenséges.
Senki sem mondhatta volna meg, még ő maga sem, mi megy végbe benne. Aki megkísérelné, hogy erről számot adjon, annak el kellene képzelnie a létező legerőszakosabb mellett a létező legszelídebbet. Még az arca sem árult el semmi határozottat. Valami riadt meglepődés látszott rajta. Nézett és bámult. Semmi több. De hogy mit gondolt, azt kitalálni lehetetlenség lett volna. Egy bizonyos: meg volt rendülve, és meg volt zavarodva. De mifajta volt ez a megilletődés? Tekintetét nem vette le az aggastyánról. Az egyetlen, amit tartása és arca világosan elárult, valami különös tétovázás volt. Mintha habozott volna két mélység, a kárhozat és az üdvözülés közt. Egyaránt késznek látszott szétzúzni ezt a koponyát, vagy megcsókolni ezt a kezet.
Kisvártatva lassan homlokához emelte bal kezét, levette sapkáját, aztán a kéz lehanyatlott, és Jean Valjean baljában sapkáját, jobbjában a vasbunkót tartva, szilaj fején felborzolódott hajjal, ismét gondolataiba merült.
A püspök tovább aludta békességes álmát ez ijesztő tekintet alatt.
A holdfényben reszketegen megcsillant a kandallón a feszület, mely mintha mindkettejükre kitárta volna karját, áldón az egyik, megbocsátón a másik felé.
Jean Valjean hirtelen homlokára húzta sapkáját, aztán, gyorsan elhaladva az ágy mellett, a püspökre rá se nézve, egyenest a szekrénynek tartott, amelyet meglátott az ágy fejénél; fölemelte a fáklyatartót, mintha a zárat akarná vele kifeszíteni; de a kulcs benne volt a zárban. Kinyitotta a szekrénykét. Az első, ami szemébe ötlött, az ezüstneműt tartalmazó kosár volt. Kivette, aztán nagy léptekkel, óvakodás nélkül, a zajjal se törődve, áthaladt a szobán, az ajtónál termett, visszament a házikápolnába, kinyitotta az ablakot, megragadta botját, átvetette magát a földszinti ablakpárkányon, az ezüstneműt betette a hátizsákba, a kosarat elhajította, keresztülszaladt a kerten, tigrisszökéssel átugrotta a kőfalat, és futásnak eredt.
Másnap hajnalban Bienvenu méltóságos úr a kertjében sétált, amikor nagyon izgatottan kiszaladt hozzá Magloire-né.
- Püspök úr, püspök úr - kiabált -, nem tudja nagyságod, hol van az ezüstneműs kosár? - De igen tudom - mondta a püspök.
- Jézus neve legyen áldott! - folytatta az asszony. - Nem tudtam elképzelni, hová lehetett.
A püspök az egyik virágágyból vette föl a kosarat. Most odaadta Magloire-nénak. - Tessék, itt van.
- Hogyhogy? - hökkent meg Magloire-né. - De hiszen üres! Hát az ezüstnemű?
- Vagy úgy! Maga az ezüstneműt keresi? Arról nem tudok.
- Szentséges Atyaisten! Ellopták! Az a tegnap esti ember lopta el!
És ebben a szempillantásban, öregasszony létére meglepő fürgeséggel, a kápolnába futott, benézett az alkóvba, és visszament a püspökhöz. A püspök lehajolt, és sóhajtva nézett egy kalánfűpalántát, amelyet a virágágyra esett kosár összetört. Magloire-né kiáltására fölegyenesedett.
- Méltóságos úr, az ember eltűnt! Ellopta az ezüstöt!
Ahogy így jajveszékelt, pillantása a kert egyik sarkára tévedt, ahol látni lehetett a mászás nyomait. A fal párkánydísze letörött.
- Tessék nézni! Arra szökött. Átugrott a falon a Cochefilet utcába! Ó, a gyalázatos! Ellopta az ezüstünket!
A püspök egy pillanatig szótlanul állt, aztán komolyan ránézett Magloire-néra, és szelíden mondta:
- Először is, miénk volt az az ezüst?
Magloire-nénak elállt a szava a megdöbbenéstől. Pillanatnyi csend lett, aztán megszólalt a püspök:
- Magloire-né, máris túl sokáig és jogtalanul tartottam magamnál ezt az ezüstholmit. A szegényeket illette. És ugyan ki volt az az ember? Nyilván szegény ember.
- Jézusom! - bizonykodott Magloire-né. - Nem magam miatt beszélek, nem is a kisasszony miatt. Nekünk igazán mindegy. Hanem méltóságod miatt. Mivel fog most már enni a méltóságos úr?
A püspök csodálkozva nézett rá.
- Ugyan! Hát nincs ónból való evőeszköz? - Magloire-né vállat vont. - Az ónnak szaga van. - Akkor hát bádogból.
Magloire-né sokatmondó fintort vágott. - A bádognak íze van.
- Jó, majd eszünk fakanállal és favillával.
Néhány perc múlva leült reggelizni ugyanahhoz az asztalhoz, amelynél előző este Jean Valjeannal vacsorázott. Reggelizés közben a húga egy szót sem szólt, Magloire-né pedig magában dohogott. Bienvenu úr jókedvűen megjegyezte, hogy még fakanálra és favillára sincs szükség, ha az ember egy darab kenyeret akar tejbe mártogatni.
- Micsoda gondolat! - zsörtölődött Magloire-né, miközben ide-oda járt. - Szállást adni egy ilyen embernek! Méghozzá odafektetni saját szobája mellé! Még szerencse, hogy csak lopott! Szent Isten! Elgondolni is borzalom!
A püspök és húga épp föl akart kelni az asztaltól, amikor kopogtatás hallatszott.
- Szabad - mondta a püspök.
Kinyílt az ajtó. Különös és izgatott csoport jelent meg a küszöbön. Három férfi a gallérjánál tartott egy negyediket. Hárman csendőrök voltak. A negyedik Jean Valjean.
Egy csendőr őrmester, aki a csoport vezetőjének látszott, az ajtóból előrelépett, és katonás tisztelgéssel állt meg a püspök előtt.
- Méltóságos úr...
Jean Valjean, aki komoran és leverten állt, erre a szóra felkapta a fejét.
- Méltóságos úr! - mormogta. - Hát nem a plébános...
- Csönd! - szólt rá az egyik csendőr. - Ez itt a püspök úr őméltósága.
Eközben Bienvenu úr, oly élénken, ahogy magas korától kitelt, odalépett a csoporthoz .
- Á, ön az! - kiáltott fel, Jean Valjeanra tekintve. - Nagyon örülök, hogy látom.
Igen ám, de én a gyertyatartókat is önnek adtam. Azok is ezüstből vannak, bizonyára megkaphat értük kétszáz frankot. Miért nem vitte el a gyertyatartókat az evőeszközökkel együtt?
Jean Valjean kerekre nyitotta a szemét, és ahogy a püspökre nézett, azt a kifejezést semmilyen emberi nyelv le nem írhatja.
- Így hát igaz, méltóságos úr - szólt a csendőr őrmester , amit ez az ember állít?
Találkoztunk vele. Úgy ment, mint aki eliszkol. Megállítottuk, kíváncsiak voltunk, mit visz. Ezeket az evőeszközöket...
- És azt mondta - vágott közbe mosolyogva a püspök -, hogy egy öregpap bácsitól kapta, akinél éjszakára megszállt. Értem már. És önök visszahozták? Tévedés volt.
- Eszerint útjára bocsáthatjuk? - kérdezte az őrmester. - Természetesen - válaszolt a püspök.
A csendőrök elengedték Jean Valjeant, aki hátratántorodott. - Igazán szabadon eresztenek? - kérdezte csaknem artikulálatlan hangon, mint aki álmában beszél.
- Igen, mehetsz az utadra, nem hallod? - szólt rá az egyik csendőr.
- Barátom, mielőtt távozik - szólt a püspök -, itt vannak a gyertyatartói. Fogja.
A kandallóhoz ment, levette a két ezüst gyertyatartót, és odaadta. A két nő szótlanul nézte, és egyetlen mozdulattal, egyetlen pillantással sem zavarta a püspököt.
Jean Valjean minden porcikája remegett. Gépiesen, révetegen vette át a két gyertyatartót.
- Most pedig - szólt a püspök - menjen békességben... Hogy el ne felejtsem, barátom, ha megint meglátogat, fölösleges, hogy a kert felé kerüljön. Jöhet-mehet bármikor az utcai ajtón. Éjjel-nappal csak kilincsre van csukva.
Aztán a csendőrökhöz fordult: - Uraim, távozhatnak. A csendőrök elmentek.
Jean Valjean olyan volt, mint akit ájulás környékez. A püspök odalépett hozzá, és halkan mondta:
- Ne felejtse, sohase felejtse el, hogy megígérte: Ezt a pénzt arra fogja felhasználni, hogy becsületes ember legyen magából.
Jean Valjean, aki nem emlékezett, hogy bármit is megígért volna, nem bírt megszólalni. A püspök erősen hangsúlyozva beszélt. Ünnepélyesen folytatta:
- Testvérem, Jean Valjean, nem vagy többé a gonoszé, hanem a jóé. Megvásárolom tőled a lelkedet; elveszem a sötét gondolatoktól, a romlás szellemétől, Istennek adom át.
Victor Hugo: A nyomorultak (részlet)
A szobában teljes volt a nyugalom. Itt-ott elmosódott, határozatlan formák tünedeztek elő. Ami nappal iratokkal, nyitott fóliánsokkal, könyvgarmadákkal megrakott asztal, ruhákkal megrakott karosszék, imazsámoly volt, az most csupa sötét szögletnek és fehéres foltnak látszott. Jean Valjean óvatosan előreosont vigyázva, hogy bútorokba ne ütközzön. A szoba hátteréből, a püspök, egyenletes, nyugodt lélegzetvételét hallotta.
Egyszerre megállt. Ott volt az ágy mellett. Hamarább ért oda, mint hitte volna.
A természet néha valamilyen komor és okos kiszámítottsággal avatkozik tényeivel és jelenségeivel cselekedeteinkbe, mintha csak gondolkodóba akarna ejteni bennünket. Majdnem félórája sűrű felhő borította az eget. Abban a pillanatban, amikor Jean Valjean megállt az ágy előtt, a felhő, mintha szántszándékkal tenné, szétfoszlott, és egy holdsugár tűzött be a keskeny ablakon, megvilágítva a püspök halvány arcát. A püspök békésen aludt. A hideg alpesi éjszakák miatt csaknem teljesen felöltözve feküdt az ágyban, barna gyapjúköntösben, amely csuklóig takarta karjait. Feje az alvás lankadt tartásában hátravetve pihent a vánkoson; pásztorgyűrűs keze, mellyel annyi jó és kegyes cselekedetet művelt, lelógott az ágyról. Arcán az elégedettség, a remény, az üdvösség sejtelmes kifejezése világlott. Több volt ez mosolynál, szinte már sugárzás. Homlokára valami láthatatlan fényforrás kimondhatatlan tündöklést vetített. Az igazak lelke az álomban egy titokzatos mennyországot szemlél. Ennek a mennyországnak visszfénye ragyogta be a püspököt.
Ugyanakkor valami átlátszó tündöklés, mert benne volt ez a mennyország: a lelkiismerete.
Ahogy a holdsugár, hogy úgy mondjuk, fölébe áradt ennek a belső világosságnak, az alvó püspököt, mintegy dicsfény lengte körül. De ez a dicsfény szelíd volt, rejtelmes félhomály fátyolozta. Az égen úszó hold, a szunnyadó természet, a kert, melyben szellő se rezdült, a néma ház, az óra, a pillanat csendje kimondhatatlan ünnepélyességgel tetézte a bölcs férfi tiszteletre méltó pihenését, fenséges, szelíd glóriával szőtte be ősz haját, lehunyt szemét, orcáját, amely csupa remény, csupa bizakodás volt, ezt az aggastyánfejet, ezt a gyermeki szendergést.
Volt valami isteni ebben a tudtán kívül oly magasztos emberben.
Jean Valjean mozdulatlanul állt a homályban, kezében a vas fáklyatartó, s megdöbbenve nézte a sugárzó aggastyánt. Soha nem látott ehhez foghatót. Ez a nagy bizalom megijesztette.
Nincs nagyszerűbb látványa az erkölcsi világnak, mint a földúlt, nyugtalan lelkiismeret, ahogy egy rossz cselekedet küszöbére érve, az igaz ember alvását szemléli.
Homályosan, de ellenállhatatlanul érezte, hogy ebben az alvásban, ebben az elszigeteltségben, olyan valaki közvetlen közelében, mint ő, van valami fenséges.
Senki sem mondhatta volna meg, még ő maga sem, mi megy végbe benne. Aki megkísérelné, hogy erről számot adjon, annak el kellene képzelnie a létező legerőszakosabb mellett a létező legszelídebbet. Még az arca sem árult el semmi határozottat. Valami riadt meglepődés látszott rajta. Nézett és bámult. Semmi több. De hogy mit gondolt, azt kitalálni lehetetlenség lett volna. Egy bizonyos: meg volt rendülve, és meg volt zavarodva. De mifajta volt ez a megilletődés? Tekintetét nem vette le az aggastyánról. Az egyetlen, amit tartása és arca világosan elárult, valami különös tétovázás volt. Mintha habozott volna két mélység, a kárhozat és az üdvözülés közt. Egyaránt késznek látszott szétzúzni ezt a koponyát, vagy megcsókolni ezt a kezet.
Kisvártatva lassan homlokához emelte bal kezét, levette sapkáját, aztán a kéz lehanyatlott, és Jean Valjean baljában sapkáját, jobbjában a vasbunkót tartva, szilaj fején felborzolódott hajjal, ismét gondolataiba merült.
A püspök tovább aludta békességes álmát ez ijesztő tekintet alatt.
A holdfényben reszketegen megcsillant a kandallón a feszület, mely mintha mindkettejükre kitárta volna karját, áldón az egyik, megbocsátón a másik felé.
Jean Valjean hirtelen homlokára húzta sapkáját, aztán, gyorsan elhaladva az ágy mellett, a püspökre rá se nézve, egyenest a szekrénynek tartott, amelyet meglátott az ágy fejénél; fölemelte a fáklyatartót, mintha a zárat akarná vele kifeszíteni; de a kulcs benne volt a zárban. Kinyitotta a szekrénykét. Az első, ami szemébe ötlött, az ezüstneműt tartalmazó kosár volt. Kivette, aztán nagy léptekkel, óvakodás nélkül, a zajjal se törődve, áthaladt a szobán, az ajtónál termett, visszament a házikápolnába, kinyitotta az ablakot, megragadta botját, átvetette magát a földszinti ablakpárkányon, az ezüstneműt betette a hátizsákba, a kosarat elhajította, keresztülszaladt a kerten, tigrisszökéssel átugrotta a kőfalat, és futásnak eredt.
Másnap hajnalban Bienvenu méltóságos úr a kertjében sétált, amikor nagyon izgatottan kiszaladt hozzá Magloire-né.
- Püspök úr, püspök úr - kiabált -, nem tudja nagyságod, hol van az ezüstneműs kosár? - De igen tudom - mondta a püspök.
- Jézus neve legyen áldott! - folytatta az asszony. - Nem tudtam elképzelni, hová lehetett.
A püspök az egyik virágágyból vette föl a kosarat. Most odaadta Magloire-nénak. - Tessék, itt van.
- Hogyhogy? - hökkent meg Magloire-né. - De hiszen üres! Hát az ezüstnemű?
- Vagy úgy! Maga az ezüstneműt keresi? Arról nem tudok.
- Szentséges Atyaisten! Ellopták! Az a tegnap esti ember lopta el!
És ebben a szempillantásban, öregasszony létére meglepő fürgeséggel, a kápolnába futott, benézett az alkóvba, és visszament a püspökhöz. A püspök lehajolt, és sóhajtva nézett egy kalánfűpalántát, amelyet a virágágyra esett kosár összetört. Magloire-né kiáltására fölegyenesedett.
- Méltóságos úr, az ember eltűnt! Ellopta az ezüstöt!
Ahogy így jajveszékelt, pillantása a kert egyik sarkára tévedt, ahol látni lehetett a mászás nyomait. A fal párkánydísze letörött.
- Tessék nézni! Arra szökött. Átugrott a falon a Cochefilet utcába! Ó, a gyalázatos! Ellopta az ezüstünket!
A püspök egy pillanatig szótlanul állt, aztán komolyan ránézett Magloire-néra, és szelíden mondta:
- Először is, miénk volt az az ezüst?
Magloire-nénak elállt a szava a megdöbbenéstől. Pillanatnyi csend lett, aztán megszólalt a püspök:
- Magloire-né, máris túl sokáig és jogtalanul tartottam magamnál ezt az ezüstholmit. A szegényeket illette. És ugyan ki volt az az ember? Nyilván szegény ember.
- Jézusom! - bizonykodott Magloire-né. - Nem magam miatt beszélek, nem is a kisasszony miatt. Nekünk igazán mindegy. Hanem méltóságod miatt. Mivel fog most már enni a méltóságos úr?
A püspök csodálkozva nézett rá.
- Ugyan! Hát nincs ónból való evőeszköz? - Magloire-né vállat vont. - Az ónnak szaga van. - Akkor hát bádogból.
Magloire-né sokatmondó fintort vágott. - A bádognak íze van.
- Jó, majd eszünk fakanállal és favillával.
Néhány perc múlva leült reggelizni ugyanahhoz az asztalhoz, amelynél előző este Jean Valjeannal vacsorázott. Reggelizés közben a húga egy szót sem szólt, Magloire-né pedig magában dohogott. Bienvenu úr jókedvűen megjegyezte, hogy még fakanálra és favillára sincs szükség, ha az ember egy darab kenyeret akar tejbe mártogatni.
- Micsoda gondolat! - zsörtölődött Magloire-né, miközben ide-oda járt. - Szállást adni egy ilyen embernek! Méghozzá odafektetni saját szobája mellé! Még szerencse, hogy csak lopott! Szent Isten! Elgondolni is borzalom!
A püspök és húga épp föl akart kelni az asztaltól, amikor kopogtatás hallatszott.
- Szabad - mondta a püspök.
Kinyílt az ajtó. Különös és izgatott csoport jelent meg a küszöbön. Három férfi a gallérjánál tartott egy negyediket. Hárman csendőrök voltak. A negyedik Jean Valjean.
Egy csendőr őrmester, aki a csoport vezetőjének látszott, az ajtóból előrelépett, és katonás tisztelgéssel állt meg a püspök előtt.
- Méltóságos úr...
Jean Valjean, aki komoran és leverten állt, erre a szóra felkapta a fejét.
- Méltóságos úr! - mormogta. - Hát nem a plébános...
- Csönd! - szólt rá az egyik csendőr. - Ez itt a püspök úr őméltósága.
Eközben Bienvenu úr, oly élénken, ahogy magas korától kitelt, odalépett a csoporthoz .
- Á, ön az! - kiáltott fel, Jean Valjeanra tekintve. - Nagyon örülök, hogy látom.
Igen ám, de én a gyertyatartókat is önnek adtam. Azok is ezüstből vannak, bizonyára megkaphat értük kétszáz frankot. Miért nem vitte el a gyertyatartókat az evőeszközökkel együtt?
Jean Valjean kerekre nyitotta a szemét, és ahogy a püspökre nézett, azt a kifejezést semmilyen emberi nyelv le nem írhatja.
- Így hát igaz, méltóságos úr - szólt a csendőr őrmester , amit ez az ember állít?
Találkoztunk vele. Úgy ment, mint aki eliszkol. Megállítottuk, kíváncsiak voltunk, mit visz. Ezeket az evőeszközöket...
- És azt mondta - vágott közbe mosolyogva a püspök -, hogy egy öregpap bácsitól kapta, akinél éjszakára megszállt. Értem már. És önök visszahozták? Tévedés volt.
- Eszerint útjára bocsáthatjuk? - kérdezte az őrmester. - Természetesen - válaszolt a püspök.
A csendőrök elengedték Jean Valjeant, aki hátratántorodott. - Igazán szabadon eresztenek? - kérdezte csaknem artikulálatlan hangon, mint aki álmában beszél.
- Igen, mehetsz az utadra, nem hallod? - szólt rá az egyik csendőr.
- Barátom, mielőtt távozik - szólt a püspök -, itt vannak a gyertyatartói. Fogja.
A kandallóhoz ment, levette a két ezüst gyertyatartót, és odaadta. A két nő szótlanul nézte, és egyetlen mozdulattal, egyetlen pillantással sem zavarta a püspököt.
Jean Valjean minden porcikája remegett. Gépiesen, révetegen vette át a két gyertyatartót.
- Most pedig - szólt a püspök - menjen békességben... Hogy el ne felejtsem, barátom, ha megint meglátogat, fölösleges, hogy a kert felé kerüljön. Jöhet-mehet bármikor az utcai ajtón. Éjjel-nappal csak kilincsre van csukva.
Aztán a csendőrökhöz fordult: - Uraim, távozhatnak. A csendőrök elmentek.
Jean Valjean olyan volt, mint akit ájulás környékez. A püspök odalépett hozzá, és halkan mondta:
- Ne felejtse, sohase felejtse el, hogy megígérte: Ezt a pénzt arra fogja felhasználni, hogy becsületes ember legyen magából.
Jean Valjean, aki nem emlékezett, hogy bármit is megígért volna, nem bírt megszólalni. A püspök erősen hangsúlyozva beszélt. Ünnepélyesen folytatta:
- Testvérem, Jean Valjean, nem vagy többé a gonoszé, hanem a jóé. Megvásárolom tőled a lelkedet; elveszem a sötét gondolatoktól, a romlás szellemétől, Istennek adom át.
Itt meghallgatható: A párizsi Notre-Dame
240 éve született az "ördögtrilla" szerzője
Guiseppe Tartini (Piranó, 1692. április 8. – Padova, 1770. február 26. ) olasz barokk zeneszerző, hegedűművész és legendás hegedűtanár.
2010. február 25., csütörtök
Illyés Gyula: Szárnyak
Madarak, madarak, madarak, madarak,
ha több vagyok mint test: lelkem a csicsergetésetek!
Hajnalodik már; dalolva jöttem a réteken át haza,
szárny volt ma éjjel nékem a szó, a korty, az óraütés, a simogatás, szárny volt kedvesem keze.
Szárny volt a dal, szárny a kilincs, vigan feküdtem a lepedők szárnyaiba,
már majd elaludtam, midőn ablakom előtt a májusi nap trombitaszavára
a fák kirázták magukból a madarakat! Lármás reggeli áldozat
Harsant: áriák, tollak, gondolatok szines gomolya szállt az ég felé.
Oly ragyogó, győztes volt a rajzás, hogy szabaduló kedvem feléje lebbent
Sikosan, fürgén beléje fonódott, mint illatba az illat.
Repdeső zászlók, angyalok rakétái, bomlott mezei ágyútűz!
Első zajos csók, miután, lobbanás, elrepül a szerelmesek inge!
Hej, micsoda tömjéntartó szívem! - villant félálomban nézvén e szép szárnyalást,
a szöllő lelke ez, a szöllőhegyeké, álmaim kékes lebbenése, égi
Vizcsobogás e zaj! - Miért siratni hát a múló ifjuságot?
Szabad ragyogó égi mezőkre oszlik el selymes áldozati füstként.
(Borbély Károly festménye)
303 éve született Goldoni
Carlo Goldoni (Velence, 1707. február 25. – Párizs, 1793. február 8.) olasz komédiaíró
A realista olasz jellemvígjáték megalkotójaként vált ismertté, több mint 260 színművet írt.
Művészete a commedia dell,artéban gyökeredzett, ugyanakkor túllépve azt, a színpadi figurák rögtönzései helyett rögzített szövegű szerepeket bízott a színészekre, és sokszor a külsőséges helyzetkomikumokat a jellemekből fakadó komikummal cserélte fel darabjaiban.
Korának társadalmáról, szokásairól és felfogásairól festett igen találó képet. Legjobb vígjátékait - A fogadósné (azaz a Mirandolina), A hazug, Két úr szolgája - elsősorban az emberábrázolás realizmusa, a színes népi nyelv és a cselekmény mozgalmassága jellemzi.
1762-ben Párizsba költözött. 1765 után XV. Lajos lányának és XVI. Lajos nővéreinek nyelvmestereként a királyi udvarban élt, és francia nyelvű emlékiratán dolgozott, amely fontos korrajz.
A forradalom kitörése után szegénységben élt, mert a Konvent megvonta a nyugdíját. Párizsban hunyt el 1793. február 6-án.
Itt olvashatod:
Carlo Goldoni: A hazug
A realista olasz jellemvígjáték megalkotójaként vált ismertté, több mint 260 színművet írt.
Művészete a commedia dell,artéban gyökeredzett, ugyanakkor túllépve azt, a színpadi figurák rögtönzései helyett rögzített szövegű szerepeket bízott a színészekre, és sokszor a külsőséges helyzetkomikumokat a jellemekből fakadó komikummal cserélte fel darabjaiban.
Korának társadalmáról, szokásairól és felfogásairól festett igen találó képet. Legjobb vígjátékait - A fogadósné (azaz a Mirandolina), A hazug, Két úr szolgája - elsősorban az emberábrázolás realizmusa, a színes népi nyelv és a cselekmény mozgalmassága jellemzi.
1762-ben Párizsba költözött. 1765 után XV. Lajos lányának és XVI. Lajos nővéreinek nyelvmestereként a királyi udvarban élt, és francia nyelvű emlékiratán dolgozott, amely fontos korrajz.
A forradalom kitörése után szegénységben élt, mert a Konvent megvonta a nyugdíját. Párizsban hunyt el 1793. február 6-án.
Itt olvashatod:
Carlo Goldoni: A hazug
458 éve temették el Fráter Györgyöt
1552 – A gyulafehérvári székesegyházban eltemetik Martinuzzi Fráter György bíborost, akit 1551. november 17-én gyilkoltak meg I. Ferdinánd király utasítására.
A "fehér barát" Fráter György (családi nevén Utješenić, anyja családi nevéről Martinuzzi) (Kamičić, Horvátország, 1482. június 18. – Alvinc, 1551. december 17.) esztergomi érsek és bíboros, horvát kisnemesi származású államférfi.
Erdély megszervezője. A 16. század második felében alakult ki az Erdélyi Fejedelemség. Megszervezése Fráter György nevéhez fűződik. Erdély 1541 előtt nem volt önálló ország. Területéhez a leválasztott részek tartoztak (partium).
A lakosság vallási téren is megosztott volt. A magyar vármegyék, a székely és a szász székek alkották a három nemzetet.
Magyarország 1550-ben
Rendi szervezetük elütött egymástól. Az új állam vezetője névlegesen II. János Zsigmond volt, de a legfontosabb döntéseket Fráter György hozta.
Külpolitikailag Erdély nem volt független, hűbérura a szultán volt akinek adót fizetett. Fráter György 1551-ben lemondatta János Zsigmondot a trónról és Erdélybe Habsburg-katonaságot hívott, erre a török támadásba lendült. Ezért I. Ferdinánd beleegyezésével alvinci kastélyában 1551. december 17-én meggyilkoltatta.
I. Ferdinánd beleegyezésével alvinci kastélyában 1551. december 17-én meggyilkoltatta. Castaldo az orgyilkosság végrehajtására a bibornok titkárát Marco Aurelio Ferrarit bérelte föl. Fráter Györgyöt az alvinci kastély nyugati bástyájában berendezett kastélykápolnában gyilkolták meg Giovanni Battista Castaldo császári biztos bérencei két puskalövéssel és 75 szúrással. 69 éves volt.
A "Jézus Mária!" kiáltással összeroskadó főpap hulláját megcsonkították, fülét, melyről azt tartották, hogy születésétől fogva szőrös volt, levágták, hogy a királyhoz küldjék. Aztán ott hagyták vérében fagyva a szoba padlóján, ahol holtteste hetven napig hevert temetetlenül, majd a gyulafehérvári káptalan emberei a Szent Mihály székesegyház kriptájában temették el 1552 februárjában.
"Teteme végre helyet kapott a gyulafehérvári templomban, ahová néhány barátja szállította, a templom nagyobb hajója közepén a Hunyadi Corvin János királyé mellett, kősírban helyezték el, melyet utoljára Ferdinánd költségén Castaldo rakatott."
Itt olvashatod: Jókai Mór: Fráter György
Külpolitikailag Erdély nem volt független, hűbérura a szultán volt akinek adót fizetett. Fráter György 1551-ben lemondatta János Zsigmondot a trónról és Erdélybe Habsburg-katonaságot hívott, erre a török támadásba lendült. Ezért I. Ferdinánd beleegyezésével alvinci kastélyában 1551. december 17-én meggyilkoltatta.
I. Ferdinánd beleegyezésével alvinci kastélyában 1551. december 17-én meggyilkoltatta. Castaldo az orgyilkosság végrehajtására a bibornok titkárát Marco Aurelio Ferrarit bérelte föl. Fráter Györgyöt az alvinci kastély nyugati bástyájában berendezett kastélykápolnában gyilkolták meg Giovanni Battista Castaldo császári biztos bérencei két puskalövéssel és 75 szúrással. 69 éves volt.
A "Jézus Mária!" kiáltással összeroskadó főpap hulláját megcsonkították, fülét, melyről azt tartották, hogy születésétől fogva szőrös volt, levágták, hogy a királyhoz küldjék. Aztán ott hagyták vérében fagyva a szoba padlóján, ahol holtteste hetven napig hevert temetetlenül, majd a gyulafehérvári káptalan emberei a Szent Mihály székesegyház kriptájában temették el 1552 februárjában.
"Teteme végre helyet kapott a gyulafehérvári templomban, ahová néhány barátja szállította, a templom nagyobb hajója közepén a Hunyadi Corvin János királyé mellett, kősírban helyezték el, melyet utoljára Ferdinánd költségén Castaldo rakatott."
Itt olvashatod: Jókai Mór: Fráter György
2010. február 23., kedd
Ady Endre: Köszönöm, köszönöm, köszönöm
Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó íze van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:
Te voltál mindig mindenben minden,
Boldog szimatolásaimban,
Gyöngéd simogatásaimban
S éles, szomoru nézéseimben.
Ma köszönöm, hogy te voltál ott,
Hol éreztem az életemet
S hol dőltek, épültek az oltárok.
Köszönöm az énértem vetett ágyat,
Köszönöm neked az első sirást,
Köszönöm tört szivü édesanyámat,
Fiatalságomat és bűneimet,
Köszönöm a kétséget, a hitet,
A csókot és a betegséget.
Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek
Másnak, csupán néked, mindenért néked.
Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó íze van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Könnyebb a lelkem, most, hogy látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy te leszel a halál, köszönöm.
Számban nevednek jó íze van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:
Te voltál mindig mindenben minden,
Boldog szimatolásaimban,
Gyöngéd simogatásaimban
S éles, szomoru nézéseimben.
Ma köszönöm, hogy te voltál ott,
Hol éreztem az életemet
S hol dőltek, épültek az oltárok.
Köszönöm az énértem vetett ágyat,
Köszönöm neked az első sirást,
Köszönöm tört szivü édesanyámat,
Fiatalságomat és bűneimet,
Köszönöm a kétséget, a hitet,
A csókot és a betegséget.
Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek
Másnak, csupán néked, mindenért néked.
Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó íze van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Könnyebb a lelkem, most, hogy látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy te leszel a halál, köszönöm.
325 éve született Handel
Georg Friedrich Händel (angolosan: George Frideric/Frederick Haendel/Handel/Hændel) (Halle, 1685. február 23. – London, 1759. április 14.) német (szász) származású barokk zeneszerző, hangszeres előadó.
Mivel élete nagy részét Angliában töltötte, az angolok nemzeti zeneszerzőjüknek tartják.
182 éve halt meg Fazekas Mihály
Fazekas Mihály (Debrecen, 1766. január 6. – Debrecen, 1828. február 23.) költő.
illusztráció a Lúdas Matyiból
Különösen szerette a botanikát, és emellett verselgetett is. A füvészetre két sógora, Földi János és Diószegi Sámuel buzdították. Csokonai Vitéz Mihály csaknem mindennapos volt Fazekas házánál, és Kazinczy Ferenccel jó barátságban volt és leveleztek is.
Utolsó éveiben sokat betegeskedett, a katonaság okozta csúzos bántalmakhoz még makacs gyomorbaj is járult.
1766-ban született jómódú családba. 1781. április 20-án a Debreceni Református Kollégium hallgatói közé lépett.
Azonban valami mellőztetés miatt összezördült tanáraival, és 1782. április 16-án beállt a 84. lovasezredbe önkéntes közlegénynek; ott volt századával a török háborúban; de nem vett az egész hadjáratban részt, mert ezrede csak mint kisegítő rendeltetett Moldvába 1790 tavaszán.
Azonban szelíd, csendes, magába vonult természete nemigen kedvelte a harci élete.
Harmincévesen visszatért és szülővárosába, ahol a mezőgazdálkodásnak élt, és mint városi és kollégiumi pénztárnok hivatalnokoskodott. Kiadta a Magyar Füvész könyvet.
Azonban valami mellőztetés miatt összezördült tanáraival, és 1782. április 16-án beállt a 84. lovasezredbe önkéntes közlegénynek; ott volt századával a török háborúban; de nem vett az egész hadjáratban részt, mert ezrede csak mint kisegítő rendeltetett Moldvába 1790 tavaszán.
Azonban szelíd, csendes, magába vonult természete nemigen kedvelte a harci élete.
Harmincévesen visszatért és szülővárosába, ahol a mezőgazdálkodásnak élt, és mint városi és kollégiumi pénztárnok hivatalnokoskodott. Kiadta a Magyar Füvész könyvet.
Megírta a Lúdas Matyi első változatát, majd később átdolgozta és kiadta Bécsben. Családi életéről nagyon keveset tudunk; feleségül vette Weszprémi István, a híres debreceni orvos egyik leányát, aki gyermek nélkül nemsokára özvegyen hagyta, majd Fazekas egyik nővére társaságában lakott.
illusztráció a Lúdas Matyiból Különösen szerette a botanikát, és emellett verselgetett is. A füvészetre két sógora, Földi János és Diószegi Sámuel buzdították. Csokonai Vitéz Mihály csaknem mindennapos volt Fazekas házánál, és Kazinczy Ferenccel jó barátságban volt és leveleztek is.
Utolsó éveiben sokat betegeskedett, a katonaság okozta csúzos bántalmakhoz még makacs gyomorbaj is járult.
Juhász Gyula: Mátyás király
Nézd Donatello márvány vésetét,
A karvaly orrt, a dactól görbe ajkat,
Mely gúnyt nyilazva sújt, bár csukva hallgat,
Nézd a szemét, mely fényes és setét!
Ez ő! Rőt múltunk ércizmú magyarja,
Királyi holló, mely nyugatra tart,
Mely fölgyújtja a bús magyar avart,
Mely a jövendőt lángolón akarja!
Pusztára épül tündérpalotája,
Plutárkot érti és Cézárt csodálja
És elmereng olasz kéz remekén.
De garaboncásként viskóba járva,
Míg írt keres az árva pór bajára,
Érezi, hogy mily magányos szegény!
1906.
A karvaly orrt, a dactól görbe ajkat,
Mely gúnyt nyilazva sújt, bár csukva hallgat,
Nézd a szemét, mely fényes és setét!
Ez ő! Rőt múltunk ércizmú magyarja,
Királyi holló, mely nyugatra tart,
Mely fölgyújtja a bús magyar avart,
Mely a jövendőt lángolón akarja!
Pusztára épül tündérpalotája,
Plutárkot érti és Cézárt csodálja
És elmereng olasz kéz remekén.
De garaboncásként viskóba járva,
Míg írt keres az árva pór bajára,
Érezi, hogy mily magányos szegény!
1906.
XV. századi ismeretlen költő: Emlékdal Mátyás király halálára
Néhai való jó Mátyás királ
Sok országokat te bírál!
Nagy dícsérettel akkoron valál
Ellenségednek ellene állál.
Hatalmasságodat jelentéd,
Bécsnek hogy városát te megvevéd,
Ékes sereged ott féletéd,
Királi széked benne helheztetéd.
Németországot amikor kéványád,
Szent koronádhoz választád,
És nagy sok részre hasogatád,
Magyari uraknak tisztül mind elosztád.
Akkoron te lél oly igen drága,
Téged kéványa cseh Prága.
Meghervadozott szép zeld ága,
Nem kellemetes neki virága.
Terekektűl nyerél ajándokokat,
Ne pusztítanád országokat,
Ne kergetnéd bassájokat,
Ne fenyegetnéd ű császárokat.
Igyekezel vala sok országokra,
És nagy hatalmas városokra,
Az vizen álló Velencére
És benne való belcs olaszokra.
Magyarországnak fényes világa
És rettenetes bajnaka,
Nyomorultaknak kies hajlaka,
Nagy ékességnek es te valál oka.
Nagy ékessége tisztességenknek,
Nagy bátorsága félelmenknek,
Ótalmazója magyar népeknek,
Rettenetes lél az lengyeleknek.
Királok kezett lél te hatalmas,
És nagy igyeknek diadalmas,
Néped kezett nagy bizodalmas;
Légy Úristennél immár nyugodalmas.
Sok országokat te bírál!
Nagy dícsérettel akkoron valál
Ellenségednek ellene állál.
Hatalmasságodat jelentéd,
Bécsnek hogy városát te megvevéd,
Ékes sereged ott féletéd,
Királi széked benne helheztetéd.
Németországot amikor kéványád,
Szent koronádhoz választád,
És nagy sok részre hasogatád,
Magyari uraknak tisztül mind elosztád.
Akkoron te lél oly igen drága,
Téged kéványa cseh Prága.
Meghervadozott szép zeld ága,
Nem kellemetes neki virága.
Terekektűl nyerél ajándokokat,
Ne pusztítanád országokat,
Ne kergetnéd bassájokat,
Ne fenyegetnéd ű császárokat.
Igyekezel vala sok országokra,
És nagy hatalmas városokra,
Az vizen álló Velencére
És benne való belcs olaszokra.
Magyarországnak fényes világa
És rettenetes bajnaka,
Nyomorultaknak kies hajlaka,
Nagy ékességnek es te valál oka.
Nagy ékessége tisztességenknek,
Nagy bátorsága félelmenknek,
Ótalmazója magyar népeknek,
Rettenetes lél az lengyeleknek.
Királok kezett lél te hatalmas,
És nagy igyeknek diadalmas,
Néped kezett nagy bizodalmas;
Légy Úristennél immár nyugodalmas.
567 éve született Mátyás király
Hunyadi Mátyás (Kolozsvár, 1443. február 23. – Bécs, 1490. április 6.) magyar király. Nevezik Corvin Mátyásnak, az igazságos Mátyás királynak, hivatalosan I. Mátyásnak, de a köznyelv egyszerűen mint Mátyás király emlegeti.
Aláírásában a Mathias Rex (Mátyás király) tűnik fel.
Magyarországon 1458 és 1490 között uralkodott. 1469-től cseh (ellen-)király, 1486-tól Ausztria hercege. A magyar hagyomány az egyik legnagyobb magyar királyként tartja számon, akinek emlékét sok népmese és monda is őrzi.
Szántai Lajos: Mátyás király igazsága és a végső ítélet
(előadás részlet)
...Ezek azok a pillanatok, amelyeknek hatalmas érzelmi töltetük van. Tényleg, egy kisgyermek is pontosan megérzi azt, hogy egy király miben különbözik mondjuk attól a néptől, amelyik megválasztja őt királynak. Hogy egyáltalán nem arról van szó, hogy akkor most valakire hatalmat testáltunk és akkor ő innentől kezdve hatalmaskodni fog rajtunk. Tehát amikor tényleg egy Mátyás szintű uralkodója van egy népnek, akkor a nép és a király a szó legteljesebb értelmében egyetlen egy, szerves egységként működik. Tehát nem azért van a népnek királya, hogy azt a népet mondjuk dirigálják és mindenféle módon rátegyenek terheket, hanem pont fordítva. A király a nép válláról veszi le a terheket.
Amikor elindul a prágai fogságból, Vitéz János és Szilágyi Mihály a magyar seregekkel átkel Esztergomnál a Dunán és szépen mennek fel Északra. Akkor a Morva volt a határfolyó és megállapodnak abban, hogy Mátyást a határfolyónál veszik át. Azért kellett ezt a nagy megállapodást ennyire részletesen megbeszélni és megszervezni, mert itt van egy váltságdíj. Mi amikor hallunk egy olyan összeget, hogy hatvanezer arany, hát jó...hatvanezer arany. Azt a ládát, ami a hatvanezer arany volt, azt egy külön szekér vitte. Ember nem tudta azt a súlyt megmozdítani. A magyarság ezzel vállalta azt, hogy kiváltja az uralkodóját. Tehát itt anyagi értékek soha nem jelentettek akadályt. Ez eszméletlen nagy aranymennyiséget jelentett abban az időben.
Ők viszik a váltságdíjat és a csehek pedig hozzák le a fiatal uralkodót. Hajnal tájékán vagyunk a napi időben és a két sereg a két parton helyezkedik el. Elég hideg van, elég kemény hideg idő van, éppen jön föl keleti látóhatáron a nap. Ilyenkor télen azért lehet tudni, hogy ez a zúzmarás havas táj, amelyiket ez a súroló fény elkapja, az mindig egy csodálatos látvány. Egészen más színek izzanak fel a deres havon ilyenkor. Szinte az egész ilyenkor egy rózsaszín fényzuhatagban jelenik meg. És ebben a rózsaszín fényzuhatagban Mátyás elindul a magyar oldal felé.
Mi történik a magyar oldalon ebben a pillanatban? Egy tizenöt éves ifjú ember egy hatalmas nagy nyílt mezőn elindul Magyarország felé. Egyedül van és csak szépen lassan indul a hazai part felé. Ezen az oldalon abban a pillanatban, amikor őt a kelő nap fényében meglátják, mindenki térdre borul. Nem kellett bemondani a tévében. Nem kellett meghirdetni, hogy ennek ez a koreográfiája. Megjelent a Magyar Király. Nem kell találgatni. Nincsen kérdés. A királyon látni, hogy uralkodó, látni, hogy rendkívüli ember. Amikor a vitézek - ezek azért csatában forgolódnak -, abban a pillanatban egy tizenöt éves ifjú ember előtt mindenki térdre esik.
Mátyás még a túlpartról szózatot intéz a magyarsághoz. Nem kell kiabálnia, mert ahogy mondják, Mátyásnak messzecsengő hangja volt. Elég volt neki csak megszólalnia és bármilyen távol állt valaki, egyszerűen úgy terjedt a hangja, mint messze szóló csengők áradtak volna a levegőben. Ilyen messzecsengő hangon szózatot intéz a magyarsághoz. Elsősorban a vitézekhez. Itt a magyar vitézi rendek felsorakoztak és a tizenöt éves ifjú innentől kezdve csak győzelemről és csak diadalról beszél. Az első beszéd, amit még a túlsó partról mond, annak a legfontosabb részében az jelenik meg, hogy innentől kezdve dicsőséget dicsőségre fogunk halmozni. És nyilván nem azért, hogy mi táplálkozzunk belőle, hanem azért, hogy az utódoknak ebből a dicsőségből legyen mit meríteni a saját életüknek az éléséhez. Dicsőséget azért hajtunk végre, mert előre gondolkozunk. Számolunk azzal, hogy lesznek utódaink.
Mátyás tizenöt évesen gyakorlatilag meghirdeti az uralkodói programját. Az uralkodói program pedig egyszerre kozmikus és egyszerre üdvtörténeti. Ő nem csak magyar király, ő az egész emberiség vágyait, áhítatait fogja majd beteljesíteni.
Azt feltétlenül el kell mondani, hogy rámenjünk az igazságosság kérdésére, hogy gyakorlatilag Mátyás királyt a környező népek hogyan tisztelik mind a mai napig. Magyarországon nem tisztelik úgy, mint - most jól fogjuk meg a széket - mint Szerbiában. Magyarországon nem tisztelik úgy, mint Szlovéniában. Magyarországon nem tisztelik úgy Mátyást, mint Horvátországban, mint Szlovákiában. És nem azért, mert ki akarják sajátítani. Nincs mit kisajátítani. Úgy nevezik a szerbek Hunyadi Jánost, mint Magyar János. Érdekes módon ők nem tudnak erről a Magyar Tudományos Akadémia által levezetett... - a szerbek! Magyar János az apja, ő Magyar Mátyás és Magyar Király! De mindannyiúnkért volt király. Ő az emberiség megmentésének a záloga. (...)
Aláírásában a Mathias Rex (Mátyás király) tűnik fel.
Magyarországon 1458 és 1490 között uralkodott. 1469-től cseh (ellen-)király, 1486-tól Ausztria hercege. A magyar hagyomány az egyik legnagyobb magyar királyként tartja számon, akinek emlékét sok népmese és monda is őrzi.
Szántai Lajos: Mátyás király igazsága és a végső ítélet
(előadás részlet)
...Ezek azok a pillanatok, amelyeknek hatalmas érzelmi töltetük van. Tényleg, egy kisgyermek is pontosan megérzi azt, hogy egy király miben különbözik mondjuk attól a néptől, amelyik megválasztja őt királynak. Hogy egyáltalán nem arról van szó, hogy akkor most valakire hatalmat testáltunk és akkor ő innentől kezdve hatalmaskodni fog rajtunk. Tehát amikor tényleg egy Mátyás szintű uralkodója van egy népnek, akkor a nép és a király a szó legteljesebb értelmében egyetlen egy, szerves egységként működik. Tehát nem azért van a népnek királya, hogy azt a népet mondjuk dirigálják és mindenféle módon rátegyenek terheket, hanem pont fordítva. A király a nép válláról veszi le a terheket.
Fadrusz János Mátyás király emlékműve Kolozsvárott, a Szent Mihály-templom előtt.
Amikor elindul a prágai fogságból, Vitéz János és Szilágyi Mihály a magyar seregekkel átkel Esztergomnál a Dunán és szépen mennek fel Északra. Akkor a Morva volt a határfolyó és megállapodnak abban, hogy Mátyást a határfolyónál veszik át. Azért kellett ezt a nagy megállapodást ennyire részletesen megbeszélni és megszervezni, mert itt van egy váltságdíj. Mi amikor hallunk egy olyan összeget, hogy hatvanezer arany, hát jó...hatvanezer arany. Azt a ládát, ami a hatvanezer arany volt, azt egy külön szekér vitte. Ember nem tudta azt a súlyt megmozdítani. A magyarság ezzel vállalta azt, hogy kiváltja az uralkodóját. Tehát itt anyagi értékek soha nem jelentettek akadályt. Ez eszméletlen nagy aranymennyiséget jelentett abban az időben.
Ők viszik a váltságdíjat és a csehek pedig hozzák le a fiatal uralkodót. Hajnal tájékán vagyunk a napi időben és a két sereg a két parton helyezkedik el. Elég hideg van, elég kemény hideg idő van, éppen jön föl keleti látóhatáron a nap. Ilyenkor télen azért lehet tudni, hogy ez a zúzmarás havas táj, amelyiket ez a súroló fény elkapja, az mindig egy csodálatos látvány. Egészen más színek izzanak fel a deres havon ilyenkor. Szinte az egész ilyenkor egy rózsaszín fényzuhatagban jelenik meg. És ebben a rózsaszín fényzuhatagban Mátyás elindul a magyar oldal felé.
A Mátyás király kút a Budai Várpalotában
Mi történik a magyar oldalon ebben a pillanatban? Egy tizenöt éves ifjú ember egy hatalmas nagy nyílt mezőn elindul Magyarország felé. Egyedül van és csak szépen lassan indul a hazai part felé. Ezen az oldalon abban a pillanatban, amikor őt a kelő nap fényében meglátják, mindenki térdre borul. Nem kellett bemondani a tévében. Nem kellett meghirdetni, hogy ennek ez a koreográfiája. Megjelent a Magyar Király. Nem kell találgatni. Nincsen kérdés. A királyon látni, hogy uralkodó, látni, hogy rendkívüli ember. Amikor a vitézek - ezek azért csatában forgolódnak -, abban a pillanatban egy tizenöt éves ifjú ember előtt mindenki térdre esik.
Mátyás még a túlpartról szózatot intéz a magyarsághoz. Nem kell kiabálnia, mert ahogy mondják, Mátyásnak messzecsengő hangja volt. Elég volt neki csak megszólalnia és bármilyen távol állt valaki, egyszerűen úgy terjedt a hangja, mint messze szóló csengők áradtak volna a levegőben. Ilyen messzecsengő hangon szózatot intéz a magyarsághoz. Elsősorban a vitézekhez. Itt a magyar vitézi rendek felsorakoztak és a tizenöt éves ifjú innentől kezdve csak győzelemről és csak diadalról beszél. Az első beszéd, amit még a túlsó partról mond, annak a legfontosabb részében az jelenik meg, hogy innentől kezdve dicsőséget dicsőségre fogunk halmozni. És nyilván nem azért, hogy mi táplálkozzunk belőle, hanem azért, hogy az utódoknak ebből a dicsőségből legyen mit meríteni a saját életüknek az éléséhez. Dicsőséget azért hajtunk végre, mert előre gondolkozunk. Számolunk azzal, hogy lesznek utódaink.
Mátyás tizenöt évesen gyakorlatilag meghirdeti az uralkodói programját. Az uralkodói program pedig egyszerre kozmikus és egyszerre üdvtörténeti. Ő nem csak magyar király, ő az egész emberiség vágyait, áhítatait fogja majd beteljesíteni.
Azt feltétlenül el kell mondani, hogy rámenjünk az igazságosság kérdésére, hogy gyakorlatilag Mátyás királyt a környező népek hogyan tisztelik mind a mai napig. Magyarországon nem tisztelik úgy, mint - most jól fogjuk meg a széket - mint Szerbiában. Magyarországon nem tisztelik úgy, mint Szlovéniában. Magyarországon nem tisztelik úgy Mátyást, mint Horvátországban, mint Szlovákiában. És nem azért, mert ki akarják sajátítani. Nincs mit kisajátítani. Úgy nevezik a szerbek Hunyadi Jánost, mint Magyar János. Érdekes módon ők nem tudnak erről a Magyar Tudományos Akadémia által levezetett... - a szerbek! Magyar János az apja, ő Magyar Mátyás és Magyar Király! De mindannyiúnkért volt király. Ő az emberiség megmentésének a záloga. (...)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
