Tormay Cécile (Budapest, 1875. október 8. – Mátraháza, 1937. április 2.) 1876-ban született Budapesten, nemesi ősök leszármazottjaként, csodagyermekként tartották számon, aki négy nyelven folyékonyan beszélt, öt nyelven írta novelláit.
A firenzei és párizsi szalonok kedvelt szereplőjeként megismerkedett Gabriel D’annuncio költőfejedelemmel, aki lefordította az írónő két novelláját, amit megküldött a Revue Paris szerkesztőjének.
1914-ben elnyerte az Akadémia Péczely-díját, Apponyi Albert gratulált az elismeréshez. Anatole France író páratlan jövőt jósolt az írónőnek.
Az első világháború kitörésekor a világ számos pontján várták, biztosították neki a védelmet, ő azonban itthon maradt, mert a harctérről hazatérő sebesült katonáknak kellett a segítség. Hamarosan Vöröskeresztes ápolóként szolgálta a magyarságot.
Amikor 1918. október 31-én meggyilkolták Tisza Istvánt, naplójában elkeseredetten írt az eseményekről, s a nemzet sorsát „politikai kalózok” kezében látta süllyedni.
Hazánk talpraállítása érdekében ekkor szervezte meg a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségét (MANSZ). Hívó szavára mintegy 480 vidéki szervezet állt mögé, s hamarosan elérték az egymilliós tagságot. Céljuk volt, hogy a széteső világban lelkileg erősítsék a magyar férfiakat, és fiakat.
Rothermere lord Trianonnal kapcsolatos állásfoglalását a Bujdosó könyv alapozza meg. Menken szenátor Tormay hatására nem kevesebb, mint 600 amerikai lapban leplezte le Károlyi Mihályék hazaáruló mesterkedéseit. A MANSZ erején felül mindent megpróbált, hogy Trianon kérdésében a magyarok mellé állítsa a világot. Ez a történet önmagában külön tanulmányt érdemelne. Küldöttség jár Horvátországban és Olaszországban. Tormay a vész első percétől kiáltványokat juttatott el kilenc nyelven tíz ország asszonyaihoz.
Ime belőlük pár gondolat: „Minden mesénk és minden szomorú dalunk és minden könnyünk és minden sóhajunk arra fogja lázítani Magyarország gyermekeit, hogy ne nyugodjanak meg hazánk tébolyító sorsában. Ne nyugodjanak, ne álmodjanak, ne enyhüljenek, ne pihenjenek, ne legyenek egy pillanatig se fiatalok és boldogok és gondtalanok, ne legyen addig béke a földön, amíg ősi honunk valamennyi rögét, melyen magyar bölcső ringott, valamennyi rögét, melyből magyar sír hantolódott vissza nem szerezték. Anyák, asszonyok, – testvéreink, az igazság és a világ nyugalma nevében emeljétek fel tiltakozó szavatokat, amíg nem késő. És követeljetek számunkra népszavazást, melyet mi nyugodt öntudattal kérünk, melytől azok félnek, akik véreinket és ezeréves földünket tőlünk elragadni akarják!”
Több igaz történet maradt fenn arról, hogy az írónő milyen frappánsan védte meg hazája igazát: „...egy magasrangú antant-diplomatával teázott, (aki) ...bizonyítgatni próbálta, hogy a trianoni béke helyénvaló volt... Tormay ... az asztalon álló kannából teát öntött a bal tenyerébe, fölvett egy kést s odanyújtotta a diplomatának.
– Próbálja meg ezt a tenyeremben levő teát késsel úgy elosztani, hogy négy részt vágjon le belőle. A diplomata azt felelte, hogy ez lehetetlen...
– Látja – mondta neki Tormay – amíg Nagymagyarország folyói nem a szomszédos ... országok felé, hanem ide, a mi hazánk szívébe torkollanak, addig hiába szakítanak el maguk országrészeket a mi hazánk testéből. Amit a Természet egységes és összefüggő területnek alkotott meg, azt nem lehet békeszerződések papírra írt rendelkezéseivel szétszaggatni.”
Tormay 1918-1920-ban felismerte a kommunizmus igazi arcát, legmagasabb politikai körökben mozgott. Ám a kommunistáknak annyira útjában állt, hogy már 1919-ben halállistájuk élén szerepelt. Fényképpel a kézben vadásztak rá, kis híján egy pribék kezébe került, amikor Balassagyarmatra szökött, ahol a MANSZ asszonyai bújtatták 133 napig.
1920-ban egy zsaroló a baloldali írók ultimátumát vitte hozzá: – Azt követelték, hozza vissza a Bujdosó könyvet a nyomdából, és hallgasson el örökre, különben eltiporják. Ekkor már lehallgatták lakását, később pedig cselédje is beépített ember lett.
Jobbágy Éva szerint az írónő vesszőfutása a nemzeti ellenállás megszerveződésével kezdődött, mert „főfoglalkozása” volt a hazaszeretet és magyar szemmel látta történelmünket.
1936-ban irodalmi Nobel-díjra jelölték, ám 1937-ben meghalt (Mátraházán) az Ősi küldött trilógia befejezése előtt.
Klebelsberg Kuno kultuszminiszter felkérésére alapította a szintén agyonhallgatott Napkelet folyóiratot, melynek indulásakor a következő gondolatokat mondta: „Egy népnek, amelytől elvették határait, hogy ne védhesse magát, amelytől elvették fegyvereit, hogy ne támadhasson — nem marad egyebe, mint az irodalma... De mi csak szétszórt őrszemek vagyunk. Szegény, magányos őrszemek, akiket a vártán lassan befúj a hó. Pedig ha összehordanók a fegyverünket, sok magányos őrtüzünk zsarátnokát, nagy világosságot tudnánk teremteni, — szellemi honfoglalók tudnánk lenni.”
A Napkeletben kezdte pályafutását Pilinszky János, Németh László, de a lap állandó szerzője között szerepelt Áprily Lajos, Jékely Zoltán, Reményik Sándor, Kodály Zoltán, Herczeg Ferenc és Tamási Áron. Hamvas Béla állandó kritikai rovattal jelentkezett.
1945-ben a budapesti Kőfaragó utcai otthonának házfaláról leverték a róla elnevezett utca tábláját, s üldöztetése mindmáig tart.
Aki magyar, annak Tormay Cecile könyveit ismernie kell.
Tormay Cécile írói hagyatéka 90 esztendős agyonhallgatás után ismét felfedezésre vár!
Frigyesy Ágnes
