2010. február 5., péntek
2010. február 4., csütörtök
Shakespeare: De komor tél volt
De komor tél volt tőled távol élnem,
ki a futó év boldogsága vagy!
Hogy dideregtem, nappal is sötétben,
a vén December tar ege alatt!
Pedig nyár volt ez a szakadék idő:
a terhes ősz nehéz kincsgarmadát,
Május kéjét hordozta, mint a nő
özvegye méhe a holt férj magzatát:
e dús özön mégis szinte apátlan
gyümölcs és csak árvák reménye volt,
hisz minden csak veled örűl a nyárban,
s ahol nem vagy, ott a madár se szól;
vagy ha szól is, oly bús, hogy a haló lomb
sápad, telet sejt és borzongva bólong.
(fordította: Szabó Lőrinc)
ki a futó év boldogsága vagy!
Hogy dideregtem, nappal is sötétben,
a vén December tar ege alatt!
Pedig nyár volt ez a szakadék idő:
a terhes ősz nehéz kincsgarmadát,
Május kéjét hordozta, mint a nő
özvegye méhe a holt férj magzatát:
e dús özön mégis szinte apátlan
gyümölcs és csak árvák reménye volt,
hisz minden csak veled örűl a nyárban,
s ahol nem vagy, ott a madár se szól;
vagy ha szól is, oly bús, hogy a haló lomb
sápad, telet sejt és borzongva bólong.
(fordította: Szabó Lőrinc)
Könyvajánló!
Fekete párduc a nemzet szolgálatában
Grosics Gyulával beszélget Benkei Ildikó - Magyarnak lenni XXIII.
Rövid ismertető
Az Aranycsapat tizenötmillió magyarnak adott örömet egy megátkozott korban. Amikor a világtól el voltunk zárva egy gyilkos rendszer uralkodása alatt, valami reményt, fénysugarat nyújtott a magyarságnak, az idehaza és a határon túl meg a világban szétszórtan élő magyaroknak.
Amikor 1954-ben kikaptunk a világbajnokság döntőjében, százezrek vonultak ki az utcára tüntetni olyan korban, amikor ha három ember megállt az utcán, csak idő kérdése volt, hogy mikor megy oda egy negyedik feloszlatni a „tömeget”, mert gyülekezési tilalom volt Magyarországon. Éjjel tizenegy órakor lövésekkel oszlatták szét a tömeget. Hogy a levegőbe vagy beléjük lőttek, ez a mai napig nem derült ki, de hogy éles lőszerrel lőttek, az biztos.
Grosics Gyulával beszélget Benkei Ildikó - Magyarnak lenni XXIII.
Rövid ismertetőAz Aranycsapat tizenötmillió magyarnak adott örömet egy megátkozott korban. Amikor a világtól el voltunk zárva egy gyilkos rendszer uralkodása alatt, valami reményt, fénysugarat nyújtott a magyarságnak, az idehaza és a határon túl meg a világban szétszórtan élő magyaroknak.
Amikor 1954-ben kikaptunk a világbajnokság döntőjében, százezrek vonultak ki az utcára tüntetni olyan korban, amikor ha három ember megállt az utcán, csak idő kérdése volt, hogy mikor megy oda egy negyedik feloszlatni a „tömeget”, mert gyülekezési tilalom volt Magyarországon. Éjjel tizenegy órakor lövésekkel oszlatták szét a tömeget. Hogy a levegőbe vagy beléjük lőttek, ez a mai napig nem derült ki, de hogy éles lőszerrel lőttek, az biztos.
84 éves Grosics Gyula, a "fekete párcuc"
A dorogi születésű labdarúgó a Teherfuvar, a Honvéd, majd a Tatabányai Bányász kapusaként 1947-62 között 86 alkalommal őrizte a válogatott hálóját.A világ legjobb kapusai között tartották számon.
Nemcsak kitűnő hálóőr volt, hanem új színt is vitt kapusjátékba: körültekintően irányította a védelem munkáját, együtt élt a játék minden mozzanatával.
Szükség esetén kapuját messze elhagyva, szinte negyedik hátvédként hárította el a veszélyt, sőt ellentámadások indítására is lehetőséget adott.
Az 1950-es évek legendás Aranycsapatának tagjaként az 1952. évi helsinki olimpián aranyérmet, az 1954. évi svájci világbajnokságon pedig - akkor csalódást keltően - ezüstérmet szerzett a magyar nemzeti válogatottal.
Az Aranycsapat, majdnem a legendás tizeneggyel, a berni döntô elôtt. Balról: Puskás, Grosics, Lóránt, Hidegkuti, Bozsik, Lantos, Buzánszky, Zakariás, Tóth M., Czibor és Kocsis
Ezután még két világbajnokságon is védte a magyar csapat kapuját. A Honvéd színeiben három bajnokságot is nyert. Visszavonulása után Tatabányán és Salgótarjánban edzősködött. 1969-től nyugdíjaztatásáig a Volán SC ügyvezető elnöki tisztségét látta el. 1989 után az MDF, majd a Fidesz soraiban részt vett a közéletben.
98 éve született Macskássy Gyula
Macskássy Gyula (Budapest, 1912. február 4. – Budapest, 1971. október 29.) rajzfilmrendező, Balázs Béla-díjas, Érdemes művész. A magyar rajzfilm „atyja”.
Ismertebb filmjei:
A kiskakas gyémánt félkrajcárja (1950, társrendező Fekete Edit);
Két bors ökröcske (1956);
Ceruza és radír (1960);
Párbaj (1961);
Peti-sorozat (1963);
Gusztáv, az életmentő (1964);
Gusztáv, jó éjszakát (1964);
Tíz deka halhatatlanság (1966);
Peti-sorozat (1967);
Film-miniatűrök (1970);
Szobor (1971).
Ismertebb filmjei:
A kiskakas gyémánt félkrajcárja (1950, társrendező Fekete Edit);
Két bors ökröcske (1956);
Ceruza és radír (1960);
Párbaj (1961);
Peti-sorozat (1963);
Gusztáv, az életmentő (1964);
Gusztáv, jó éjszakát (1964);
Tíz deka halhatatlanság (1966);
Peti-sorozat (1967);
Film-miniatűrök (1970);
Szobor (1971).
99 éve született Püski Sándor
1911. február 4-én megszületett Püski Sándor (+ 2009)
1935-ben a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen jogi doktorátust szerzett. Az 1930-as évektől jelentős szerepe volt a magyar irodalmi életben: a népi írók műveinek támogatására 1939-ben megalapította a Magyar Élet Könyvkiadót, amely fennállásának 12 éve alatt 150 könyvet jelentetett meg, köztük Veres Péter, Sinka István, Asztalos István, Németh László, Balogh Edgár, Darvas József - és még sokan mások - műveit.
Az 1942-es és 43-as szárszói konferenciák egyik szervezője volt, 1944-ben részt vett az antifasiszta mozgalomban. Kiadói tevékenységét 1949-ig folytathatta, akkor kiadóját, könyvesboltját államosították.
1962-ben hamis vádak alapján egy évre bebörtönözték.
1970-ben feleségével az Egyesült Államokba települt, s New York magyar negyedében megalapította a Püski-Corvin Magyar Könyvesházat, amely a határon túl élő magyarság egyik szellemi központjává vált, 1975-től Püski Kiadó néven ismét könyvkiadásba fogott. 1988-ban hazatért, és Budapesten alapított kiadót és könyvkereskedést, tevékenységével támogatta a rendszerváltozást.
1995-től a Magyarok Világszövetségének elnökségi tagja. 1990-ben Bethlen Gábor-díjat, 1995-ben Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjat, 1996-ban Magyar Örökség-díjat és Bocskai István- díjat kapott, 2001-ben kitüntették a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével. A Magyar Művészeti Akadémia 2002-ben neki ítélte a 2001-es akadémiai aranyérem kitüntetést.
forrás: múltkor
1935-ben a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen jogi doktorátust szerzett. Az 1930-as évektől jelentős szerepe volt a magyar irodalmi életben: a népi írók műveinek támogatására 1939-ben megalapította a Magyar Élet Könyvkiadót, amely fennállásának 12 éve alatt 150 könyvet jelentetett meg, köztük Veres Péter, Sinka István, Asztalos István, Németh László, Balogh Edgár, Darvas József - és még sokan mások - műveit.
Az 1942-es és 43-as szárszói konferenciák egyik szervezője volt, 1944-ben részt vett az antifasiszta mozgalomban. Kiadói tevékenységét 1949-ig folytathatta, akkor kiadóját, könyvesboltját államosították.
1962-ben hamis vádak alapján egy évre bebörtönözték.
1970-ben feleségével az Egyesült Államokba települt, s New York magyar negyedében megalapította a Püski-Corvin Magyar Könyvesházat, amely a határon túl élő magyarság egyik szellemi központjává vált, 1975-től Püski Kiadó néven ismét könyvkiadásba fogott. 1988-ban hazatért, és Budapesten alapított kiadót és könyvkereskedést, tevékenységével támogatta a rendszerváltozást.
1995-től a Magyarok Világszövetségének elnökségi tagja. 1990-ben Bethlen Gábor-díjat, 1995-ben Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjat, 1996-ban Magyar Örökség-díjat és Bocskai István- díjat kapott, 2001-ben kitüntették a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével. A Magyar Művészeti Akadémia 2002-ben neki ítélte a 2001-es akadémiai aranyérem kitüntetést.forrás: múltkor
Veronika kendője
Február 4. - Veronika napja
Amikor Jézus verejtékezve vitte a keresztet a Golgota hegyére, Veronika kendőjét nyújtotta neki.
A kendőn maradt Jézus arcának képmása.
Latinus "verum ikon" hiteles képmást jelent. Innen származhat Veronika neve is.
A kiszombori édesanyák Veronika napon vízben oldott tojásfehérjével mossák meg, majd kendővel törlik meg kisgyermekük arcát, hogy az mindig szép és tiszta legyen.
Amikor Jézus verejtékezve vitte a keresztet a Golgota hegyére, Veronika kendőjét nyújtotta neki.
A kendőn maradt Jézus arcának képmása.
Latinus "verum ikon" hiteles képmást jelent. Innen származhat Veronika neve is.
A kiszombori édesanyák Veronika napon vízben oldott tojásfehérjével mossák meg, majd kendővel törlik meg kisgyermekük arcát, hogy az mindig szép és tiszta legyen.
"...Én kimegyek én ajtóm eleibe,
Föltekintek magos mennybe,
Nyitva látom mennyország ajtaját
Abba látok apró madarakat,
De nem apró madarak, hanem szárnyas angyalok,
Szárnyuk alatt korona,
Koronába igaz kert,
Paradicsomkert
Közepiben aranyágas
Aranyágason aranyszög,
Aranyszögön aranykendő,
Krisztus Jézusnak három csöpp vére,
Boldogasszonynak három csöpp teje,
Aki ebbe megmosdik s az aranykendőhö' törű'közik,
Úgy mehet a Jézus Krisztus színe eleibe, amen."
(Jászalsószentgyörgy, Erdélyi Zsuzsa gyűjtése)
2010. február 3., szerda
Csoóri Sándor: Anyám szavai
Köszönjük neked fiam, hogy hazajöttél,
mert mi már olyan öregek vagyunk,
mint fönt a padláson az a falióra
s a mutatónk már nagyon a temető felé mutat.
Szépszerén azt se tudjuk, csütörtök van-e, kedd-e?
Amikor jössz, az a mi vasárnapunk.
Apád még csak-csak, ide fut, oda fut,
de nekem már a kisajtóig is ménkü hosszú az út,
hányszor megemlegetem azt a körtefát,
amit a konyhaajtó elől fordított ki a bomba,
meg tudnék benne kapaszkodni, mint most a te karodba.
Talán ha bottal járnék! No még csak az hiányzik!
Fogom inkább a söprűt, azzal botozgatok el
a ház végéig, a kapuszájig, minthogyha dolgom volna.
Csak várni ne kéne soha! Várni levélre, híradásra.
Ha kisiklik egy vonat, nem alszom éjjeleket --
A múltkor is, amikor Amerikába mentél,
a szemem belülről kisebesedett:
eljutsz-e? visszajutsz-e? ülsz-e még ide mellém?
mert nekem minden távolság: tenger és tüskebokor
és minden repülő lezuhan, melyen te utazol.
Mondom is a doktornak: doktor úr, hogyan lehet,
hogy én már a fölröppenő madártól is megijedek?
és annyi havat álmodok össze-vissza: hókazlat, hóhegyet
és mindegyik mögül a fiamat hallom -- igen, a köhögésedet,
de a fekete puskacsövek és messzelátók figyelik lépteimet.
Talán, ha én is kelek-forgok a világban amerre te,
nem féltelek a kilengő, magas házaktól
s a krokodilus tavaktól se,
a mosolygó, késes emberektől, akik bankot rabolnak
vagy csak játszanak,
álarc van rajtuk, mint a szüretibálos ördögökön
s bohócos nagykalap,
de ki szegény: akkor is fél, amikor nevethetne, amikor örül,
ki van az én szívem is verve, hét vassal körös-körül.
201 éve született Mendelssohn
Felix Mendelssohn-Bartholdy (Hamburg, 1809. február 3. – Lipcse, 1847. november 4.) német zeneszerző, karmester, zongora- és orgonaművész.
80 éves Csoóri Sándor
Csoóri Sándor (Zámoly, 1930. február 3. – ) magyar költő, esszéíró, prózaíró, politikus.
Csoóri Sándor: Ha ennyi volt az élet
Megmelegszem kicsit ebben a versben,
ha már a szemetekben is tél van, hófúvás
és a fölburogatott asztalokon is jégcsap.
Jöttök-mentek, siettek, a forgóajtók
szűk rekeszében ott esetlenkedik
közöttetek a halál, de ti már őt se
veszitek észre, mint akik eladták
szembogarukat valamelyik balkáni piacon.
Volt idő, amikor még fázni is tudtunk
együtt. Mind a húsz körmünk
kint éjszakázott a hortobágyi hóban.
Forgott a felvevőgép, sötét berlinerkendők
bojtjai lobogtak a tanyák közt zúzmarásan
s háttal az éjszakának, zúzos tarkónkkal
tudtuk: mögöttünk ott a végtelenség.
Volt-nincs világ. A szívek azóta reumásak.
A bőr alatt mélyen sérült szavak és sérült
forradalmak hevernek temetetlenül –
S márcsak a kutyák zabálhatják föl őket.
Ha ennyi volt az élet, jó, hát belenyugszom.
De ha több? Ha még ezer ablak-villámlás
fényébe kellett volna odaállnunk
egy országért, magunkért és mi fakéreg-arccal
csak úgy arrébb kullogtunk? Ki ráz meg minket
ezért? S kicsoda szakítja szét mellünkön
a színváltó, bécsi inget? Ülök, didergek,
próbálok átmelegedni a versben. Hiába. Sok kicsi űrt
hordok magamban, mintha várakozó sebek volnának
bennem. Várakozó és gyógyíthatatlan sebek.
2010. február 2., kedd
Eötvös Károly: Balatoni utazás (részlet)
Tihany
A kecskeköröm – Hol szeretett volna Csokonai meghalni? – A remetebarlang és Berzsenyi – A remete, a fejedelem és az Isten – Mire való az Isten dicsérete?
Tihany!
De sokat írtak már erről a félszigetről írók is, írogatók is, s mégis olyan keveset írtak erről mind az írók, mind az írogatók. Ha az olvasó lelkében évek múlva visszacsillámlik az emlékezet: nem lát belőle egyebet, csak a kecskekörmöt, a visszhangot, a remetelakást s a barátok templomát. Német volna, cseh volna, olasz volna: száz könyv, száz ábrázolat volna róla százezer példányban. De hát csupán magyar szépség: minek róla sokat tudni. Aki ott lakik: annak még csak nem is szépség. Hiszen mindennap látja. Aki pedig nem ott lakik: annak számára még nincs fölfedezve. Csak a kecskeköröm, a visszhang, a remetelakás s a barátok temploma. Boldog emlékű jó tudósunk, Fényes Elek egyebet se tud róla. Mai íróink pedig százszor bővebben és szebben leírták már a Kék Barlangot s még a Lidót is, mint Tihanyt.
No de másképp lesz ezután.
A kecskeköröm valami megkövült kagyló az özönvíz előtti időből. Akkora, mint egy gesztenye; olyan az alakja, mint egy kecskegida körmének alakja. Csakhogy élei, szélei sokkal kopottabbak. Az a kecskegida, amely egymillió év előtt hordta, nagyon sokat ugrándozhatott, hogy így elkoptatta. Mert a nép szentül hiszi, hogy valamikor eleven kecske körme volt.
Ilyen kagyló nincs már eleven állapotban a földkerekségen. Én bizony azt sem tudom, hogy kövült módon is van-e másutt? Nem is a Balaton szülöttje. Az a tenger, mely félmillió év előtt a Balatont ránk hagyta hírmondóul, nem ismerte ezt a kagylót. Ha ismerte volna: másutt is előfordulna a Balatonban, nemcsak Tihany oldalánál. Ezt a kagylót csupán Tihany szüli. Valamikor, milliókra menő év előtt valami más tenger volt ezen a vidéken, abban élt a kagyló. S mikor egy irtózatos világforradalom tűzokádó haragja Tihanyt kiemelte a vizek mélységéből: akkor menekült a kagyló Tihany sziklái közé, s a kövek közt kővé vált maga is.
Förgeteg és napfény, esővíz és téli fagy porrá őrli a sziklát, s annak porából ki-kifordul a kecskeköröm. A mezítelen lábú, szegény parasztgyerek ötven krajcárért árulja a látogatónak, de odaadja tíz fillérért is, ha vevője nem ád többet érte.
Hát a visszhang?
Az már fönt van a templom oldalán. Egyenes, magas és széles fal, állj tőle százlépésnyire, dalolj neki szellőtlen időben, s dalodat meghallod tőle a magad hangján. Hangod színét, erejét és fokát visszamondja tökéletesen.
De nincs benne semmi különös. Építs akárhol akkora falat, nem kerül több pénzbe, csak száz forintba, s megvan a magad tihanyi visszhangja. Hamis hangon éneklő lányod vagy fiad rögtön megismeri énekhangjának hamisságát.
A költő nem ily száraz, hétköznapi szürke lélekkel nézi azt a természetes tüneményt.
Egy-két év ide-oda, s el fog telni az a száz esztendő, amikor a kóbor lantos Csokonai Vitéz Mihály megnézte és meghallgatta a visszhangot.
Somogyból ment vissza Debrecenbe. Bizonyosan gyalogszerrel utazott. Kálvinista paptól kálvinista paphoz, parókiáról parókiára. Mint a peregrinus, vagy mint a szuplikációs diák.* Áldott lelkű, jó falusi pap, de szívesen látod is te a magadhoz való vendéget. Ott fogod éjszakára, ott tartod egész napra; ha családi ünnep közelget, ott tartod napokon át. Ha elmegy: megcsókolod, visszajöttét ígéretbe veszed, pogácsával tarisznyáját telerakod, csikóbőrös kulacsát kiszáradni meg nem engeded. És ha kocsid, lovad van: a szomszéd paphoz át is rándítod, sőt odáig egy jó szóra, egy ital borra magad is elkíséred. Debreceni diák mennyit tud mondani a pápainak, pápai a sárospatakinak. Mennyit tudnak együtt dalolni. Mennyit tudják a németeket szidni! Mennyire eldicsekszenek tudós professzoraikkal. A miénk a híresebb! De bizony híresebb a miénk!
A tihanyi réven ment át Csokonai. Süvegjét, rövid dolmányát, kordován csizmáját, görcsös botját, kék tarisznyáját bizonyára nem bámulta meg a révész ott a szántódi oldalon. Azt látta, hogy nem vándorló legény, nincsen vele szerszáma. Nem is kucséber,* nem is babkár,* nem is német, nem is tót. De sőt inkább igen is jóravaló magyar ember, aki úgy beszél, mintha a Tisza mellékéről jött volna. Tetszik neki ez a beszéd szörnyen, de azért a két garas révpénzt elfogadja tőle, minthogy a törvény és a jó rend így hozza magával.
Akkor még Tihanynak Somogy felé néző homlokzatán bozontos fürtökben állt a sűrű erdő. A kanyargó út föl a magasba nem szőlőkön, hanem erdőn vezetett át. S a falutól napnyugatra eső hegyeket is s a hegyi tavak partjait erdő koszorúzta.
Oda is elment Csokonai.
Árva szíve elkívánkozott oda is. S ahol legárnyékosabb volt az erdő: ott jutott eszébe kegyetlen Lillája, keserű szerelme, édes halála s örök dicsősége. Bánatos ábrándjai el nem eresztették onnan, s ott lepte meg őt a holdnak halavány fénye is.
Minő dal az, amely ott csendült meg az ő nagy lelkében!
– Óh, Tihanynak rijjadó leánya! Szállj ki szent hegyed közűl. Ím, kit a sors eddig annyit hánya. Partod ellenébe űl. – Itt a halvány holdnak fényén Jajgat és sír elpusztult reményén Egy magános árva szív…
– Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek A boldogság karjain, Vigadoznak a kies Fürednek Kútfején és partjain, Addig én itt sírva sírok!
– Itt halok meg! E sötét erdőben A szomszéd pór eltemet. Majd talám a boldogabb időben Föllelik sírhelyemet. S amely fának sátorában Áll egyűgyű sírhalmom magában, Szent lesz tisztelt hamvamért…
Oh, nagy költő, isteneknek bátor szószólója, te nem jöhettél vissza többé a tihanyi setét erdőbe, hogy együgyű sírhalmoddal gazdaggá tedd annak földjét. De sírhalmod azért mégis szent, s hamvaidat igaz szívvel tiszteljük.
Igaz, hogy csonka a mi tiszteletünk. Emlékedet, lelked lángolását, buzdító szavad bölcsességét, igaz magyar életed nyomdokit nem követjük eléggé. S még egy emléklap se mutatja Tihany bércén azt a helyet, hol Lilládat utoljára megsirattad, s hamvaidnak örök pihenőhelyét megjelölted.
Megnézte-e Csokonai a remetebarlangot? Ha megnézte, bizonyosan annyit látott rajta, amennyit én. Semmit.
Mert az a lyuk se nem barlang, se nem rendes remetefészke. A Füred felé néző oldalon, közel a tihany-aszófői nagy öbölhöz, a víz színe fölött mintegy negyven méter magasságban van egy sziklalyuk, melyben négy-öt ember fér el állva.
A kőfal, melyben vésve van, omlatag kőzet. Vasas végű botjával valami nyájőrző fiú ásta-véste, hogy ott magát jég ellen, eső ellen meghúzhassa, s kecskéit is szemmel kísérhesse. Mikor pedig megfázott: avart és száraz gallyat szedegetett össze, s ott a lyukban tüzet gyújtott, annál melegedett. Az odú falai füstösek. Egy kisebb lyuk ásását mellette is megkezdte valaki, s aztán abbahagyta. A csapongó képzelet, a játszi elme oltárt, szent helyet, kereszt nyomát, remete lakát látta az odúban.
Berzsenyi Dániel költeménye is csupa képzelet. Ő se látta az odúban a kétszáz éves remetét, se annak hosszú fehér szakállát; se nem hallgatta annak bölcs szavait. Költeményének meséje gyerekes. A nép együgyű felfogásából s a száz esztendő előtti német költészet sopánkodó panaszaiból származott.
Lórika gazdag lány, Sándor szegény legény. Szeretik egymást, de Lórika apja emiatt fogcsikorgató haragra lobban, s lányát bedugja a klastromba. Vagy térjen eszére, vagy ott sorvadjon el. Négy év múlva lány és legény találkozik. Egymás nyakába borulnak, könnyezve csókolják egymást, s együtt szökésre adják fejüket. A klastromban ezalatt észreveszik a lány távozását, félreverik a harangot, s fáklyákkal mennek a szökevény után. Nincs menekülés másban, mint a halálban. A legény bús szóváltás után tőrével megöli a lányt is, önmagát is.
„Ott egy nyárfa alatt lett temetőhelyük. Egy szép gerlicepár jött ki porukból, és e csendes ligetek sátorában leszállt. Gyakran látni sötét éjjeleken fehér fátyolban lebegő lelküket e helyen. Gyakran hallani itt lassú melódiát éjjel, mint valamely gyenge furulyaszó messziről kihalló gerlicehangjait.”
Így ír a költő, így beszélt neki az ősz tihanyi remete.
Egy ismerős régi-régi balatoni népregét sejtek a költemény néhány sorában.
Öregasszonyok, babonás lelkek, gyerekképzelődések úgy hiszik, úgy mesélik, hogy a Balatonnak Tihanytól napkeletre terjedő nagy öblében egykor falu állt, mely bűnei miatt elsüllyedt, s helyébe a nagy víz támadt. Csöndes napokon és éjszakákon a halászok most is hallják a harangszót, mely a vizek mélységéből fölhangzik, mikor az elsüllyedt bűnös lelkek isteni tiszteletre vagy temetésre beharangoznak.
E regét a költő is hallotta. Az ősz remete szájába e szavakat adja:
„Látod amott, fiam, amint a Balaton habja locsogva küzd a bérc öbleiben?… Ott hajdan ragyogó tornyok, erős falak állottak sudaras sorjegenyék között!”
A költő lovagkorból való romantikus mesét szőtt-font a népregéből.
Pedig mennyivel szebb költői tárgy maga a néprege!
Elsüllyed a falu, mert bűnös a népe. Az emberek sohase jönnek többé napvilágra, de harangszavuk most is fölhangzik a mélyből, csöndes éjszakákon.
Hanem hát mit is értene remete a magyar nép igaz költészetéhez?
Van-e még remete? Nyoma sincs a Dunántúlon. Én még láttam egyet, ismertem egyet, kegyes volt, szent volt, s mégis csak obsitos katona volt, kerülte a kapát-kaszát, azért lett remete. Sokat viaskodott a vármegyével, majd egyszer, valahol elmondom a történetét.
Ez hát mégis remete volt. De hol volt odúja? Ott, ahol emberek járnak, búcsújáró népek búcsút járnak. Ahol meglátják, megszánják, megbámulják, s vagy egy pogácsát, vagy egy karéj kenyeret, vagy egy krajcárt, vagy egy darab rongyot vetnek neki, hogy éhen ne haljon, télben meg ne fagyjon.
De menjen csak a remete Tihany oldalába. Ahol ember meg nem fordul. Amerre út sem vezet. Ahol ősztől késő tavaszig élőt nem látni. Ahol a sivatag talajon kertészkedni nem lehet, ahol makk se terem, gyökér se terem, még fű se terem. Ahol még a kökényfa, a galagonya, a mogyorófa se tenyészik; ahol a gözü* se tudna télrevalót gyűjteni, ahol még a róka se üt tanyát.
És ahová szabadon bejár az északi szél. Amily enyhe a Balaton nyáron: olyan zordon télen. Iszonyú hidegje, rettenetesek viharai. Nincs az a remete, aki azokat elszenvedje.
A középkor tüneménye a remete. Mit keresne az ma már a vasutas és kerékpáros világban?
Istent dicsérni?
A remete arra vállalkozott, hogy dicsérje az istent. Ebben élt, ebben halt meg. Ebben lett élete szentté, emléke imádottá.
Örült sovány életének, meztelen testének, éjjeli-nappali sanyarúságának. Durva fakereszt földbe ütve, ott térdelt előtte, s egyebet nem csinált, dicsérte az istent.
Hagyjátok ki, kegyes lelkek, isten imádásából isten dicséretét.
Jó és kegyes és szent és igazságos, dicső és örökkévaló, mindentudó és mindenható az igaz isten. Egyáltalán nem kívánja, mert semmi szüksége sincs rá, hogy őt az emberek dicsérgessék. Szép asszonyt, hatalmas főispánt, zsarnok fejedelmet, ostoba gazdagot kell dicsérgetni, nem a jóistent.
Sokszor elgondolkoztam a régi vallásalkotó népeken: miként alkottak ők maguknak istent, milyen alaknak képzelték ők istenüket.
Hatalmasnak.
Hogyan vették a hozzá való képet, fogalmat, eszmét? Fejedelmük alakjából és életéből.
A fejedelem zsarnok. Maga szab törvényt magának is, népének is. Öl, gyilkol, tobzódik, száz feleséget tart, szüzeket rakásra emészt. Háborút visel, palotákat épít, úrrá teszi kedves emberét, de akit, ha nagy úrrá mer lenni, eltetet láb alól. Ha valami nem tetszik neki: mindjárt haragszik. Ha megvénül: mindig haragszik. S ha haragszik: nem ismer törvényt, s keresztülgázol minden jogon, minden emberségen.
Ilyen a fejedelem, az ő ősi alakjában. Egyetlenegy mód van féken tartani, megszelídíteni. Ha dicsérik. Ha körülrajozzák, ha térden állnak és hasra feküsznek előtte, s örökké dicsérik. Ereje oroszlán, élete örök, dicsősége a nap és hold és csillagok, hatalma végtelen; reszketnek előtte, félnek tőle a többi királyok és fejedelmek: napnak testvére, uraknak ura, s napkelettől napnyugatig csak érte élnek, neki szolgálnak a népek s minden nemzetségek.
Ilyen beszédre megszelídül a mord fejedelem, megsimogatja saját hasát, gyönyörködik hosszú szakállában s papucsa orrában, s jókedve kerekedik, s jókedvében néha még arról is lemond, hogy alattvalóit és foglyait rakásra ölesse.
Őskori népek, hajdankori nemzetek: ilyennek képzeltétek ti istenteket. S azért tettétek szent törvénnyé, hogy istent dicsérni kell, s mindig csak dicsérni kell. Pedig dicsérni csak a rosszat, a gyöngét, a hiút és a halottat szabad, s nem a jóságos, igaz és erős istent.
Szegény jámbor remeték: elmúltatok. Vagy a zárdák falai közé vonultatok. A jóistennek nincs szüksége rátok, nekünk pedig rossz istenünk sincs. Csak rossz embereink vannak, azok ellen pedig úgyse értek semmit. A szegénység, sanyarúság, mezítelenség se buzdít ma már jóra senkit. Lenézne, kinevetne ma már benneteket mindenki. Ma már egész nap dolgozni kell, nem pedig egész nap imádkozni.
Nem is hiszem én, hogy a tihanyi remetebarlangban remete lakott valaha.
A kecskeköröm – Hol szeretett volna Csokonai meghalni? – A remetebarlang és Berzsenyi – A remete, a fejedelem és az Isten – Mire való az Isten dicsérete?
Tihany!
De sokat írtak már erről a félszigetről írók is, írogatók is, s mégis olyan keveset írtak erről mind az írók, mind az írogatók. Ha az olvasó lelkében évek múlva visszacsillámlik az emlékezet: nem lát belőle egyebet, csak a kecskekörmöt, a visszhangot, a remetelakást s a barátok templomát. Német volna, cseh volna, olasz volna: száz könyv, száz ábrázolat volna róla százezer példányban. De hát csupán magyar szépség: minek róla sokat tudni. Aki ott lakik: annak még csak nem is szépség. Hiszen mindennap látja. Aki pedig nem ott lakik: annak számára még nincs fölfedezve. Csak a kecskeköröm, a visszhang, a remetelakás s a barátok temploma. Boldog emlékű jó tudósunk, Fényes Elek egyebet se tud róla. Mai íróink pedig százszor bővebben és szebben leírták már a Kék Barlangot s még a Lidót is, mint Tihanyt.
No de másképp lesz ezután.
A kecskeköröm valami megkövült kagyló az özönvíz előtti időből. Akkora, mint egy gesztenye; olyan az alakja, mint egy kecskegida körmének alakja. Csakhogy élei, szélei sokkal kopottabbak. Az a kecskegida, amely egymillió év előtt hordta, nagyon sokat ugrándozhatott, hogy így elkoptatta. Mert a nép szentül hiszi, hogy valamikor eleven kecske körme volt.
Ilyen kagyló nincs már eleven állapotban a földkerekségen. Én bizony azt sem tudom, hogy kövült módon is van-e másutt? Nem is a Balaton szülöttje. Az a tenger, mely félmillió év előtt a Balatont ránk hagyta hírmondóul, nem ismerte ezt a kagylót. Ha ismerte volna: másutt is előfordulna a Balatonban, nemcsak Tihany oldalánál. Ezt a kagylót csupán Tihany szüli. Valamikor, milliókra menő év előtt valami más tenger volt ezen a vidéken, abban élt a kagyló. S mikor egy irtózatos világforradalom tűzokádó haragja Tihanyt kiemelte a vizek mélységéből: akkor menekült a kagyló Tihany sziklái közé, s a kövek közt kővé vált maga is.
Förgeteg és napfény, esővíz és téli fagy porrá őrli a sziklát, s annak porából ki-kifordul a kecskeköröm. A mezítelen lábú, szegény parasztgyerek ötven krajcárért árulja a látogatónak, de odaadja tíz fillérért is, ha vevője nem ád többet érte.
Hát a visszhang?
Az már fönt van a templom oldalán. Egyenes, magas és széles fal, állj tőle százlépésnyire, dalolj neki szellőtlen időben, s dalodat meghallod tőle a magad hangján. Hangod színét, erejét és fokát visszamondja tökéletesen.
De nincs benne semmi különös. Építs akárhol akkora falat, nem kerül több pénzbe, csak száz forintba, s megvan a magad tihanyi visszhangja. Hamis hangon éneklő lányod vagy fiad rögtön megismeri énekhangjának hamisságát.
A költő nem ily száraz, hétköznapi szürke lélekkel nézi azt a természetes tüneményt.
Egy-két év ide-oda, s el fog telni az a száz esztendő, amikor a kóbor lantos Csokonai Vitéz Mihály megnézte és meghallgatta a visszhangot.
Somogyból ment vissza Debrecenbe. Bizonyosan gyalogszerrel utazott. Kálvinista paptól kálvinista paphoz, parókiáról parókiára. Mint a peregrinus, vagy mint a szuplikációs diák.* Áldott lelkű, jó falusi pap, de szívesen látod is te a magadhoz való vendéget. Ott fogod éjszakára, ott tartod egész napra; ha családi ünnep közelget, ott tartod napokon át. Ha elmegy: megcsókolod, visszajöttét ígéretbe veszed, pogácsával tarisznyáját telerakod, csikóbőrös kulacsát kiszáradni meg nem engeded. És ha kocsid, lovad van: a szomszéd paphoz át is rándítod, sőt odáig egy jó szóra, egy ital borra magad is elkíséred. Debreceni diák mennyit tud mondani a pápainak, pápai a sárospatakinak. Mennyit tudnak együtt dalolni. Mennyit tudják a németeket szidni! Mennyire eldicsekszenek tudós professzoraikkal. A miénk a híresebb! De bizony híresebb a miénk!
A tihanyi réven ment át Csokonai. Süvegjét, rövid dolmányát, kordován csizmáját, görcsös botját, kék tarisznyáját bizonyára nem bámulta meg a révész ott a szántódi oldalon. Azt látta, hogy nem vándorló legény, nincsen vele szerszáma. Nem is kucséber,* nem is babkár,* nem is német, nem is tót. De sőt inkább igen is jóravaló magyar ember, aki úgy beszél, mintha a Tisza mellékéről jött volna. Tetszik neki ez a beszéd szörnyen, de azért a két garas révpénzt elfogadja tőle, minthogy a törvény és a jó rend így hozza magával.
Akkor még Tihanynak Somogy felé néző homlokzatán bozontos fürtökben állt a sűrű erdő. A kanyargó út föl a magasba nem szőlőkön, hanem erdőn vezetett át. S a falutól napnyugatra eső hegyeket is s a hegyi tavak partjait erdő koszorúzta.
Oda is elment Csokonai.
Árva szíve elkívánkozott oda is. S ahol legárnyékosabb volt az erdő: ott jutott eszébe kegyetlen Lillája, keserű szerelme, édes halála s örök dicsősége. Bánatos ábrándjai el nem eresztették onnan, s ott lepte meg őt a holdnak halavány fénye is.
Minő dal az, amely ott csendült meg az ő nagy lelkében!
– Óh, Tihanynak rijjadó leánya! Szállj ki szent hegyed közűl. Ím, kit a sors eddig annyit hánya. Partod ellenébe űl. – Itt a halvány holdnak fényén Jajgat és sír elpusztult reményén Egy magános árva szív…
– Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek A boldogság karjain, Vigadoznak a kies Fürednek Kútfején és partjain, Addig én itt sírva sírok!
– Itt halok meg! E sötét erdőben A szomszéd pór eltemet. Majd talám a boldogabb időben Föllelik sírhelyemet. S amely fának sátorában Áll egyűgyű sírhalmom magában, Szent lesz tisztelt hamvamért…
Oh, nagy költő, isteneknek bátor szószólója, te nem jöhettél vissza többé a tihanyi setét erdőbe, hogy együgyű sírhalmoddal gazdaggá tedd annak földjét. De sírhalmod azért mégis szent, s hamvaidat igaz szívvel tiszteljük.
Igaz, hogy csonka a mi tiszteletünk. Emlékedet, lelked lángolását, buzdító szavad bölcsességét, igaz magyar életed nyomdokit nem követjük eléggé. S még egy emléklap se mutatja Tihany bércén azt a helyet, hol Lilládat utoljára megsirattad, s hamvaidnak örök pihenőhelyét megjelölted.
Megnézte-e Csokonai a remetebarlangot? Ha megnézte, bizonyosan annyit látott rajta, amennyit én. Semmit.
Mert az a lyuk se nem barlang, se nem rendes remetefészke. A Füred felé néző oldalon, közel a tihany-aszófői nagy öbölhöz, a víz színe fölött mintegy negyven méter magasságban van egy sziklalyuk, melyben négy-öt ember fér el állva.
A kőfal, melyben vésve van, omlatag kőzet. Vasas végű botjával valami nyájőrző fiú ásta-véste, hogy ott magát jég ellen, eső ellen meghúzhassa, s kecskéit is szemmel kísérhesse. Mikor pedig megfázott: avart és száraz gallyat szedegetett össze, s ott a lyukban tüzet gyújtott, annál melegedett. Az odú falai füstösek. Egy kisebb lyuk ásását mellette is megkezdte valaki, s aztán abbahagyta. A csapongó képzelet, a játszi elme oltárt, szent helyet, kereszt nyomát, remete lakát látta az odúban.
Berzsenyi Dániel költeménye is csupa képzelet. Ő se látta az odúban a kétszáz éves remetét, se annak hosszú fehér szakállát; se nem hallgatta annak bölcs szavait. Költeményének meséje gyerekes. A nép együgyű felfogásából s a száz esztendő előtti német költészet sopánkodó panaszaiból származott.
Lórika gazdag lány, Sándor szegény legény. Szeretik egymást, de Lórika apja emiatt fogcsikorgató haragra lobban, s lányát bedugja a klastromba. Vagy térjen eszére, vagy ott sorvadjon el. Négy év múlva lány és legény találkozik. Egymás nyakába borulnak, könnyezve csókolják egymást, s együtt szökésre adják fejüket. A klastromban ezalatt észreveszik a lány távozását, félreverik a harangot, s fáklyákkal mennek a szökevény után. Nincs menekülés másban, mint a halálban. A legény bús szóváltás után tőrével megöli a lányt is, önmagát is.
„Ott egy nyárfa alatt lett temetőhelyük. Egy szép gerlicepár jött ki porukból, és e csendes ligetek sátorában leszállt. Gyakran látni sötét éjjeleken fehér fátyolban lebegő lelküket e helyen. Gyakran hallani itt lassú melódiát éjjel, mint valamely gyenge furulyaszó messziről kihalló gerlicehangjait.”
Így ír a költő, így beszélt neki az ősz tihanyi remete.
Egy ismerős régi-régi balatoni népregét sejtek a költemény néhány sorában.
Öregasszonyok, babonás lelkek, gyerekképzelődések úgy hiszik, úgy mesélik, hogy a Balatonnak Tihanytól napkeletre terjedő nagy öblében egykor falu állt, mely bűnei miatt elsüllyedt, s helyébe a nagy víz támadt. Csöndes napokon és éjszakákon a halászok most is hallják a harangszót, mely a vizek mélységéből fölhangzik, mikor az elsüllyedt bűnös lelkek isteni tiszteletre vagy temetésre beharangoznak.
E regét a költő is hallotta. Az ősz remete szájába e szavakat adja:
„Látod amott, fiam, amint a Balaton habja locsogva küzd a bérc öbleiben?… Ott hajdan ragyogó tornyok, erős falak állottak sudaras sorjegenyék között!”
A költő lovagkorból való romantikus mesét szőtt-font a népregéből.
Pedig mennyivel szebb költői tárgy maga a néprege!
Elsüllyed a falu, mert bűnös a népe. Az emberek sohase jönnek többé napvilágra, de harangszavuk most is fölhangzik a mélyből, csöndes éjszakákon.
Hanem hát mit is értene remete a magyar nép igaz költészetéhez?
Van-e még remete? Nyoma sincs a Dunántúlon. Én még láttam egyet, ismertem egyet, kegyes volt, szent volt, s mégis csak obsitos katona volt, kerülte a kapát-kaszát, azért lett remete. Sokat viaskodott a vármegyével, majd egyszer, valahol elmondom a történetét.
Ez hát mégis remete volt. De hol volt odúja? Ott, ahol emberek járnak, búcsújáró népek búcsút járnak. Ahol meglátják, megszánják, megbámulják, s vagy egy pogácsát, vagy egy karéj kenyeret, vagy egy krajcárt, vagy egy darab rongyot vetnek neki, hogy éhen ne haljon, télben meg ne fagyjon.
De menjen csak a remete Tihany oldalába. Ahol ember meg nem fordul. Amerre út sem vezet. Ahol ősztől késő tavaszig élőt nem látni. Ahol a sivatag talajon kertészkedni nem lehet, ahol makk se terem, gyökér se terem, még fű se terem. Ahol még a kökényfa, a galagonya, a mogyorófa se tenyészik; ahol a gözü* se tudna télrevalót gyűjteni, ahol még a róka se üt tanyát.
És ahová szabadon bejár az északi szél. Amily enyhe a Balaton nyáron: olyan zordon télen. Iszonyú hidegje, rettenetesek viharai. Nincs az a remete, aki azokat elszenvedje.
A középkor tüneménye a remete. Mit keresne az ma már a vasutas és kerékpáros világban?
Istent dicsérni?
A remete arra vállalkozott, hogy dicsérje az istent. Ebben élt, ebben halt meg. Ebben lett élete szentté, emléke imádottá.
Örült sovány életének, meztelen testének, éjjeli-nappali sanyarúságának. Durva fakereszt földbe ütve, ott térdelt előtte, s egyebet nem csinált, dicsérte az istent.
Hagyjátok ki, kegyes lelkek, isten imádásából isten dicséretét.
Jó és kegyes és szent és igazságos, dicső és örökkévaló, mindentudó és mindenható az igaz isten. Egyáltalán nem kívánja, mert semmi szüksége sincs rá, hogy őt az emberek dicsérgessék. Szép asszonyt, hatalmas főispánt, zsarnok fejedelmet, ostoba gazdagot kell dicsérgetni, nem a jóistent.
Sokszor elgondolkoztam a régi vallásalkotó népeken: miként alkottak ők maguknak istent, milyen alaknak képzelték ők istenüket.
Hatalmasnak.
Hogyan vették a hozzá való képet, fogalmat, eszmét? Fejedelmük alakjából és életéből.
A fejedelem zsarnok. Maga szab törvényt magának is, népének is. Öl, gyilkol, tobzódik, száz feleséget tart, szüzeket rakásra emészt. Háborút visel, palotákat épít, úrrá teszi kedves emberét, de akit, ha nagy úrrá mer lenni, eltetet láb alól. Ha valami nem tetszik neki: mindjárt haragszik. Ha megvénül: mindig haragszik. S ha haragszik: nem ismer törvényt, s keresztülgázol minden jogon, minden emberségen.
Ilyen a fejedelem, az ő ősi alakjában. Egyetlenegy mód van féken tartani, megszelídíteni. Ha dicsérik. Ha körülrajozzák, ha térden állnak és hasra feküsznek előtte, s örökké dicsérik. Ereje oroszlán, élete örök, dicsősége a nap és hold és csillagok, hatalma végtelen; reszketnek előtte, félnek tőle a többi királyok és fejedelmek: napnak testvére, uraknak ura, s napkelettől napnyugatig csak érte élnek, neki szolgálnak a népek s minden nemzetségek.
Ilyen beszédre megszelídül a mord fejedelem, megsimogatja saját hasát, gyönyörködik hosszú szakállában s papucsa orrában, s jókedve kerekedik, s jókedvében néha még arról is lemond, hogy alattvalóit és foglyait rakásra ölesse.
Őskori népek, hajdankori nemzetek: ilyennek képzeltétek ti istenteket. S azért tettétek szent törvénnyé, hogy istent dicsérni kell, s mindig csak dicsérni kell. Pedig dicsérni csak a rosszat, a gyöngét, a hiút és a halottat szabad, s nem a jóságos, igaz és erős istent.
Szegény jámbor remeték: elmúltatok. Vagy a zárdák falai közé vonultatok. A jóistennek nincs szüksége rátok, nekünk pedig rossz istenünk sincs. Csak rossz embereink vannak, azok ellen pedig úgyse értek semmit. A szegénység, sanyarúság, mezítelenség se buzdít ma már jóra senkit. Lenézne, kinevetne ma már benneteket mindenki. Ma már egész nap dolgozni kell, nem pedig egész nap imádkozni.
Nem is hiszem én, hogy a tihanyi remetebarlangban remete lakott valaha.
A vizes élőhelyek világnapja
1971. február 2-án az indiai Ramsar városában fogadták el az ún. Ramsari Egyezményt, amelyben a biológiai sokféleség megőrzése érdekében a kormányok felelősséget vállaltak a vizes élőhelyek védelméért.
Balaton
Balaton, becenevén a „magyar tenger” Közép-Európa legnagyobb tava, Magyarország vízrajzának meghatározó eleme.
Típusa a Fertő-tóhoz és a Velencei-tóhoz hasonlóan szikes tó, ezek Eurázsia legnyugatabbra fekvő ilyen jellegű tavai. 79 km hosszú, szélessége 1,3–14 km között ingadozik, átlagosan 7,8 km, felülete 594 km².
Keleti medencéjét a Tihanyi-félsziget választja el a tó többi részétől. Déli partjánál medre sekélyebb. Északi oldalán található a badacsonyi borvidék és a Tapolcai-medence, jellegzetes vulkáni tanúhegyeivel. A tó egyes részein halászat folyik.
A vízben és közvetlen közelében több mint 1200 állatfaj él.
A Balaton vízgyűjtőn található 40 vízfolyásban eddig 37 halfaj előfordulását lehetett bizonyítani. Ezek állománya tehát a tóhoz mérve igen gazdag (a Balatonból rendszeresen 15–17 faj kerül elő).
Az e vidéken fellelhető erdőkben az óriás énekes kabóca, a rézsikló, a holló, az erdei szürkebegy és a fenyvescinege mellett a gímszarvas ugyanúgy megfigyelhető, mint a róka és a dámszarvas. Igazi ritkaságnak számít a kerecsensólyom.
A tó rendkívül gazdag növényvilágára jellemző, hogy a molyhos és cseres-tölgyes erdőségek a legelterjedtebbek, amelyeket sok helyütt telepített fenyőerdők váltanak.
A Balaton-felvidéki Nemzeti Park címernövénye, a lisztes kankalin mellett több más pompás szirmú virág is honos itt, ilyen a tavaszi hérics, a fekete kökörcsin és a citromillatú nagyezerjófű.
Balaton
Balaton, becenevén a „magyar tenger” Közép-Európa legnagyobb tava, Magyarország vízrajzának meghatározó eleme.
Típusa a Fertő-tóhoz és a Velencei-tóhoz hasonlóan szikes tó, ezek Eurázsia legnyugatabbra fekvő ilyen jellegű tavai. 79 km hosszú, szélessége 1,3–14 km között ingadozik, átlagosan 7,8 km, felülete 594 km².Keleti medencéjét a Tihanyi-félsziget választja el a tó többi részétől. Déli partjánál medre sekélyebb. Északi oldalán található a badacsonyi borvidék és a Tapolcai-medence, jellegzetes vulkáni tanúhegyeivel. A tó egyes részein halászat folyik.
A vízben és közvetlen közelében több mint 1200 állatfaj él.
A Balaton vízgyűjtőn található 40 vízfolyásban eddig 37 halfaj előfordulását lehetett bizonyítani. Ezek állománya tehát a tóhoz mérve igen gazdag (a Balatonból rendszeresen 15–17 faj kerül elő).
Az e vidéken fellelhető erdőkben az óriás énekes kabóca, a rézsikló, a holló, az erdei szürkebegy és a fenyvescinege mellett a gímszarvas ugyanúgy megfigyelhető, mint a róka és a dámszarvas. Igazi ritkaságnak számít a kerecsensólyom.
A tó rendkívül gazdag növényvilágára jellemző, hogy a molyhos és cseres-tölgyes erdőségek a legelterjedtebbek, amelyeket sok helyütt telepített fenyőerdők váltanak.
A Balaton-felvidéki Nemzeti Park címernövénye, a lisztes kankalin mellett több más pompás szirmú virág is honos itt, ilyen a tavaszi hérics, a fekete kökörcsin és a citromillatú nagyezerjófű.Vörösmarty Mihály: A tihanyi visszhang
"Szüntesd csókjaidat, szüntesd meg az alkudozó szót,
Édes az ah, de tanút nem szivel a szerelem."
A viszhangu tetőn így súgott Irma Dezsőhöz,
Hogy Tihany agg hátán ültenek a szeretők.
A viszhang ezeket, mint hallá, súgva beszélé
Régi barátjának, a Balatonnak, alant,
A Balaton pedig elmondá partjainak, azoktól
Tudta Somogy, Veszprém, és Szala, tudta Füred;
És ezek elmondák a szomszéd többi megyéknek,
S már az egész ország tudta, hogy Irma szeret.
Akkor az árúlót így szidta meg a haragos lány:
"Némulj meg, viszhang; vén Balaton, te apadj
S láss fenekedre: gazos legyen az sokféle gazokkal,
S benne a száraz avart irtsa ki éjjeli láng.
S még feketébb legyen a füsttől Tihany oldala, mint most;
És vendégtelenűl álljon alatta Füred.
Ezt bár nagy szomorúan a három vármegye lássa,
Lássa egész ország, s bús legyen érte soká."
Ezt is az őr viszhang hallá, s kibeszélte világnak:
Mit tehetett a lány? hallgata, és szeretett.
[1830 második fele]
50 éve halt meg Huszka Jenő
Huszka Jenő (Szeged, 1875. ápr. 24. – Bp., 1960. febr. 2.): zeneszerző, a magyar operettmuzsika kiváló úttörője és klasszikusa.
A Zeneakadémián Hubay Jenő és Koessler János tanítványa. Jogot is végzett. Párizsba került és egy évig első hegedűse volt a Lamoureux-zenekarnak.
Első nagy sikerét a Bob herceg c. operettjével aratta (Népszínház, 1902).
Megdöntötte az angol bécsi operett kizárólagos uralmát, és új lehetőségeket tárt fel az őt követő m. komponisták (Jacobi Viktor, Szirmai Albert, Kálmán Imre) előtt.
1903. november 6-án a Király Színházat, Budapest új operettszínházát Aranyvirág c. operettjével nyitották meg.
Többi operettjei közül legnépszerűbb a Gül Baba (Király Színház, 1905), a Lili bárónő (Városi Színház, 1919).
Megbecsült egyénisége volt a magyar művésztársadalomnak, a Zeneszerzők és Szövegírók Szövetkezete elnökévé választotta. A Zeneszerzők Világszövetségének 1930-i budapesti kongresszusán a világszövetség alelnökéül választották meg.
A Zeneakadémián Hubay Jenő és Koessler János tanítványa. Jogot is végzett. Párizsba került és egy évig első hegedűse volt a Lamoureux-zenekarnak.
Első nagy sikerét a Bob herceg c. operettjével aratta (Népszínház, 1902).
Megdöntötte az angol bécsi operett kizárólagos uralmát, és új lehetőségeket tárt fel az őt követő m. komponisták (Jacobi Viktor, Szirmai Albert, Kálmán Imre) előtt.1903. november 6-án a Király Színházat, Budapest új operettszínházát Aranyvirág c. operettjével nyitották meg.
Többi operettjei közül legnépszerűbb a Gül Baba (Király Színház, 1905), a Lili bárónő (Városi Színház, 1919).
Megbecsült egyénisége volt a magyar művésztársadalomnak, a Zeneszerzők és Szövegírók Szövetkezete elnökévé választotta. A Zeneszerzők Világszövetségének 1930-i budapesti kongresszusán a világszövetség alelnökéül választották meg.
E nap népszokásai
Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe a katolikus egyházban: e napon a katolikus templomok körül sok helyen körmenetet tartanak, és közben zsoltárokat énekelnek.
Ilyenkor kerül sor a gyertyaszentelésre is. A hagyományos néphit szerint a pap által megszentelt gyertya megvédi a gonosz szellemektől a csecsemőket, a betegeket, a halottakat. Mint az ünnep neve is elárulja, ilyenkor szoktak gyertyát szenteltetni a katolikus falvakban. A hagyományos, magyar paraszti társadalomban a szentelt gyertya a bölcsőtől a koporsóig elkísérte az embereket. Keresztelésig az újszülött mellett világított, hogy a „pogánykát” ki ne cseréljék a gonosz, rossz szellemek.
Amikor a fiatal anya először ment a templomba az ún. egyházkelőre vagy avatásra, szintén szentelt gyertyát vitt a kezében. Gyertyát égettek a súlyos beteg mellett, szentelt gyertyát adtak a haldokló kezébe, „hogy annak fényénél múljon ki a világból” (Tápiószentmárton; Gulyás É. 1985: 835).
Szentelt gyertya égett a halott mellett is. Mindenszentek napján és halottak napján, de más nagyobb ünnepeken, húsvétkor és karácsonykor is meggyújtották. Ugyancsak az egész nyelvterületen elterjedt hiedelem volt, hogy vihar, égzengés, villámlás és jégeső ellen szentelt gyertyát kell gyújtani. Valószínűleg hasonló védelmi célzattal falaztak szentelt gyertyát az épülő házba is. A Szeged vidékiek a szentelésről hazatérve a kilincsre is helyeztek egy kis darabot a gyertyából, hogy békesség legyen a házban. A gyümölcsfákat is megveregették a szentelt gyertyával, hogy bőven teremjenek (Bálint S. 1980b: 246).
A szentelt gyertyát a sublótban, ládafiában tartották, vagy szalaggal átkötve a falra helyezték. Turán például a belüknél összekötött gyertyákat a szentképre akasztották. Az Ipoly vidéki falvakban többnyire három gyertyát szenteltettek meg, a kisebbet égzengéskor, viharkor vették elő, a nagyobbak közül az egyiket a nagybeteg vagy a haldokló kezébe adták.
Ugyancsak általánosan elterjedt időjárás- és termésjósló hiedelmek kapcsolódnak ehhez a naphoz.
Közismert a medvével való jóslás: ha ezen a napon kisüt a nap, és a medve meglátja az árnyékát, akkor visszamegy, és még negyven napig tart a hideg.
Általában úgy vélik, hogy ha február 2-án jó idő van, akkor későn tavaszodik. Ellenkező esetben a Mura-vidéken úgy tartották Gyertyaszentelőkor, ha esik a hó, fúj a szél, Nem tart sokáig a tél. (Penavin 1988: 45).
A Drávaszögben a tél várható hosszára jósoltak oly módon, hogy gyertyát szúrtak a földbe. Amilyen mélyen a sárba lehet a gyertyát dugni, olyan mélyen fog még megfagyni a föld – vélték (Lábadi 1988a: 295). Közismert regula: „Ha fénylik gyertyaszentelő, az isiket szedd elő!” – azaz még fűteni kell.
Az időjárással összefüggésben a várható termésre is jósoltak. Például a szlavóniai magyarok ezen a napon esőt vártak a jó termés reményében. A Bács megyei Topolyán úgy tartották, hogy minél hosszabb jégcsapok lógnak e napon az ereszről, annál hosszabb kukoricacsövek teremnek majd. Jászdózsán úgy mondták: „Ha gyertyaszentelő fényes, akkor szűk termés lesz!”
Magyar Néprajz, 2005.02.02.
Ilyenkor kerül sor a gyertyaszentelésre is. A hagyományos néphit szerint a pap által megszentelt gyertya megvédi a gonosz szellemektől a csecsemőket, a betegeket, a halottakat. Mint az ünnep neve is elárulja, ilyenkor szoktak gyertyát szenteltetni a katolikus falvakban. A hagyományos, magyar paraszti társadalomban a szentelt gyertya a bölcsőtől a koporsóig elkísérte az embereket. Keresztelésig az újszülött mellett világított, hogy a „pogánykát” ki ne cseréljék a gonosz, rossz szellemek.
Amikor a fiatal anya először ment a templomba az ún. egyházkelőre vagy avatásra, szintén szentelt gyertyát vitt a kezében. Gyertyát égettek a súlyos beteg mellett, szentelt gyertyát adtak a haldokló kezébe, „hogy annak fényénél múljon ki a világból” (Tápiószentmárton; Gulyás É. 1985: 835).
Szentelt gyertya égett a halott mellett is. Mindenszentek napján és halottak napján, de más nagyobb ünnepeken, húsvétkor és karácsonykor is meggyújtották. Ugyancsak az egész nyelvterületen elterjedt hiedelem volt, hogy vihar, égzengés, villámlás és jégeső ellen szentelt gyertyát kell gyújtani. Valószínűleg hasonló védelmi célzattal falaztak szentelt gyertyát az épülő házba is. A Szeged vidékiek a szentelésről hazatérve a kilincsre is helyeztek egy kis darabot a gyertyából, hogy békesség legyen a házban. A gyümölcsfákat is megveregették a szentelt gyertyával, hogy bőven teremjenek (Bálint S. 1980b: 246).
A szentelt gyertyát a sublótban, ládafiában tartották, vagy szalaggal átkötve a falra helyezték. Turán például a belüknél összekötött gyertyákat a szentképre akasztották. Az Ipoly vidéki falvakban többnyire három gyertyát szenteltettek meg, a kisebbet égzengéskor, viharkor vették elő, a nagyobbak közül az egyiket a nagybeteg vagy a haldokló kezébe adták.
Ugyancsak általánosan elterjedt időjárás- és termésjósló hiedelmek kapcsolódnak ehhez a naphoz.
Közismert a medvével való jóslás: ha ezen a napon kisüt a nap, és a medve meglátja az árnyékát, akkor visszamegy, és még negyven napig tart a hideg.
Általában úgy vélik, hogy ha február 2-án jó idő van, akkor későn tavaszodik. Ellenkező esetben a Mura-vidéken úgy tartották Gyertyaszentelőkor, ha esik a hó, fúj a szél, Nem tart sokáig a tél. (Penavin 1988: 45).A Drávaszögben a tél várható hosszára jósoltak oly módon, hogy gyertyát szúrtak a földbe. Amilyen mélyen a sárba lehet a gyertyát dugni, olyan mélyen fog még megfagyni a föld – vélték (Lábadi 1988a: 295). Közismert regula: „Ha fénylik gyertyaszentelő, az isiket szedd elő!” – azaz még fűteni kell.
Az időjárással összefüggésben a várható termésre is jósoltak. Például a szlavóniai magyarok ezen a napon esőt vártak a jó termés reményében. A Bács megyei Topolyán úgy tartották, hogy minél hosszabb jégcsapok lógnak e napon az ereszről, annál hosszabb kukoricacsövek teremnek majd. Jászdózsán úgy mondták: „Ha gyertyaszentelő fényes, akkor szűk termés lesz!”
Magyar Néprajz, 2005.02.02.
Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe
(Mária tisztulásának napja, görögül Hypapanté, vagyis találkozás; amikor a világ világosságát, Jézust a mózesi törvény szerint bemutatta a templomba.)
A kereszténységben égő gyertyákkal kerülték a szentegyházat, néhol a határt is, ünnepelve, hogy Mária "világos", mentes a bűntől; s ünnepeltek a gyertya példázatával is: a gyertya méhviasza Jézus tiszta teste; a viasz alatt való bél, az ő ártatlan szent lelke, a tűz pedig a világosság, az ő istensége.
S szentelt gyertya már az ókeresztény korban Krisztus jelképe: magát fölemészti, hogy másoknak szolgálhasson.
A kereszténységben égő gyertyákkal kerülték a szentegyházat, néhol a határt is, ünnepelve, hogy Mária "világos", mentes a bűntől; s ünnepeltek a gyertya példázatával is: a gyertya méhviasza Jézus tiszta teste; a viasz alatt való bél, az ő ártatlan szent lelke, a tűz pedig a világosság, az ő istensége.
S szentelt gyertya már az ókeresztény korban Krisztus jelképe: magát fölemészti, hogy másoknak szolgálhasson.
2010. február 1., hétfő
Berda József: A fóti találkozókra
A soha ki nem alvó lángnak, mely addig
lobog, míg él e hon a nagyvilágban
Vörösmartynak hódol rendületlenül e mindig
szomjas baráti kör, mikor évről-évre
találkozik itt a szőlőt érlelő sugárzó
őszben a fóti domb megmentett tetején, hogy
magábaszállván, meghallja a költő legfájóbb
intelmeit a haza sorsa felől
S lám, esztendő esztendőt követvén, szorgos
gazdák arról gondoskodnak immár, ne
aludjon ki egy pillanatra se
az emlékezés őrtüze itt!
Márai Sándor: Füves könyv (részlet)
Azokról, akik csak a szájukkal nevetnek
Van egyfajta ember, aki csak a szájával nevet. Olyanok, mint a hűdöttek; mint akik süketek, vagy a szaglásuk nem működik. Tréfálkozol jelenlétükben, az élet valamilyen torz vagy mulatságos helyzetében elmondod véleményed, s megdöbbenéssel kell észlelned, hogy nem érti és nem hallja egészen pontosan azt, ami a kis, alkalmi történetben fonákul mulatságos: nevet, de csak a szájával nevet. Szíve és értelme nem látta át a helyzet mélyen fonák nevetségességét. Udvariasan nevet, fogait vigyorítja. De a szíve soha nem nevet. Ezek a komor vigyorgók tudnak félelmesek lenni. Ne tréfálj velük. Mikor az életre mutatsz, válaszuk annyi, hogy kimutatják agyarukat.
Van egyfajta ember, aki csak a szájával nevet. Olyanok, mint a hűdöttek; mint akik süketek, vagy a szaglásuk nem működik. Tréfálkozol jelenlétükben, az élet valamilyen torz vagy mulatságos helyzetében elmondod véleményed, s megdöbbenéssel kell észlelned, hogy nem érti és nem hallja egészen pontosan azt, ami a kis, alkalmi történetben fonákul mulatságos: nevet, de csak a szájával nevet. Szíve és értelme nem látta át a helyzet mélyen fonák nevetségességét. Udvariasan nevet, fogait vigyorítja. De a szíve soha nem nevet. Ezek a komor vigyorgók tudnak félelmesek lenni. Ne tréfálj velük. Mikor az életre mutatsz, válaszuk annyi, hogy kimutatják agyarukat.
108 éve született Berda József
Berda József (Budapest, 1902. február 1. – Budapest, 1966. július 6.): költő, József Attila-díjas (1965).
A papréti több száz éves tölgyfához
A köréd ölelkező, elbüvölő erdők
fölé nöttél itt a tisztás közepén.
Te uralkodsz terebélyed koronás sátrával;
pihenőt, dús füvű asztalt és ágyat
terítvén az arra barangolóknak.
Mint örző angyala e tájnak, úgy
bájoltál el, mikor alattad
nyugodtam meg végül a hosszú út
után. Oly boldogan falatoztam, iddogáltam
csodálatos lombsátrad alatt, hogy aztán
elszenderítettél s az édes ébredés után
úgy öleletem meg hálából széles
derekadat, mint boldogságom legszebb,
legigazabb jegyesét.
485 éve született Giovanni Pierluigi da Palestrina
Giovanni Pierluigi da Palestrina (Palestrina, 1525. február 3. és 1526. február 2. között – Róma, 1594. február 2.) zeneszerző, a reneszánsz templomi zene kiemelkedő képviselője.
997. február 1-én meghalt Géza fejedelem
Géza Taksony fejedelemnek s egy előkelő besenyő nőnek – aki valószínűleg Tonuzoba rokona, lánytestvére – a fia volt.
Egyetlen fivére, Mihály (pogány neve Györffy György szerint Béla) ismert. Géza fejedelem A megvalósítás részleteiben erősen eltérőek voltak a vélemények.
Géza, az Árpád-család egyik leszármazottja 972-ben került a fejedelmi trónra.
Felesége a második legtekintélyesebb törzsfő, az erdélyi gyula lánya, Sarolt lett. Sarolt apja és udvara már keresztény volt, a Bizánci Birodalom mellett élve a keleti egyház keblébe tért.
A fejedelemnek más tervei voltak. Az számára is nyilvánvaló volt, hogy a keresztény szomszédai csak keresztény országot és uralkodót fogadnak el tárgyalópartnerül és a békességet fontos erénynek tekintő hit könnyebben kezelhető alattvalókat is ígért.
Azonban Bizáncban a gyula után csak második számú törzsfő lehetett volna és a keleti egyháznak a világi hatalommal való összefonódása miatt a bizánci bábáskodás elfogadása azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a birodalom előbb-utóbb magába olvasztja a fiatal magyar fejedelemséget.Ezért Géza nyugat felé fordult: követeket küldött a német-római császárhoz, feloldandó az elődei harcos politikája okozta ellenséges hangulatot, illetve a német támadás veszélyét és tőle kért hittérítőket.
(fent Gulyás Géza festménye)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
