Tavasz - keresztszemes

Juhász Gyula: Megint tavasz...

Megint tavasz van, és megint panasz van
Szívemben, ebben az örök kamaszban.
Mert fiatal még, és nem értik őt,
Repül, mint nyíl, mit Szerelem kilőtt.

Repül, de már nem várják szívesen
Az ifjak, és a vének kedve sem
Derül reája, s úgy borul föléje
Az ég, mint hűtlen szép szemek kökénye.

Ravasz tavasz, ne játssz velem hiába,
Ne csalj, színek és fények orgiája!
Ha jő a tél majd, s hímez jégvirágot,
Én akkor is még múltak májusában
Emlékek orgonáit tépve járok.

Karajan vezényel

Örkény egyperces

Fiaink

Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s ennek az asszonynak két szép szál fiúgyermeke. Az egyik, az idősebbik, elszegődött egy hajóra, melynek első útja mindjárt a Csendes-óceánra vezetett. Mi történt vele, mi nem, nincs, aki megmondja, mert hűlt helye lett a tengereken.

A kisebbik otthon maradt. De egyszer, amikor az anyja elküldte gilisztacukorért (a patikába, ami a hetedik ház), nem jött többé haza. Neki is örökre nyoma veszett.

Ez megtörtént eset. De a mesékben az özvegyasszonyoknak három fiuk szokott lenni. S mindig a harmadik, aki boldogul.

98 éve született Örkény István

Örkény István (Budapest, 1912. április 5. – Budapest, 1979. június 24.) író, drámaíró.


Örkény a magyar abszurd dráma kitűnő képviselője. Írásait groteszk humor hatja át, nincs bennük egyértelműen jó vagy rossz ember – a tragédiák néhol komédiába fordulnak, s írásainak szereplői hol így, hol úgy reagálnak az eseményekre.

Apróhirdetés

Örök nosztalgia

"Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt, Sas-hegyre néző lakásomat sürgősen, ráfizetéssel is elcserélném Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt lakásra, a Sas-hegyre néző kilátással."

102 éve született Karajan

Herbert von Karajan (Heribert Ritter von Karajan) (Salzburg, 1908. április 5. – Anif Salzburg közelében, 1989. július 16.) osztrák karmester. Ő volt az egyik legjelentősebb karmester a 20. században. Karajan a Berlini Filharmonikus Zenekarban vezényelt 35 éven keresztül.


Herbert Ritter von Karajan 1908. április 5-én született Salzburgban, elhunyt Anifban 1989.július 16-án.
Tanulmányait 1929-ben fejezte be, amikor karmester szakon diplomát szerzett a bécsi Zeneakadémián. Ugyabban az évben, január 22-én debütált Salzburgban a Festspielhausban a Mozarteum zenekarával.

Karmesteri pályafutása a második világháború után teljesedett ki. 1948-ban vezényelte első ízben a Bécsi Filharmonikusokat (melynek 1955-től egészen 1989-ig állt az élén), és ebben az évben kezdett operát rendezni a milánói Scalában.
1956 és 1964 között a bécsi Staatsoper vezető karmestere, majd a Salzburgi Ünnepi Játékok teljhatalmú irányítója, emellett a milanói Scala vezető karnagya és a New York-i Filharmonikusok vendégkarmestere volt. 1969-ben létrehozta a Herbert von Karajan Alapítványt. 1985-ben a világ első karmestereként vezényelt istentiszteletet a Vatikánban, két évre rá – már betegségével küszködve – az újévi koncertet dirigálta Bécsben.

Tóth Árpád: Húsvéti versike

Alászolgája!
A Ludas Matyi-pálya,
Isten bizony nehéz e' -
Erre nézve
Nem lehet senkinek aggálya,
A legaggabb gáncsolók agg mája
Se irigyelheti eztet
A szomorú keresztet.

Például kérem,
Most is meg kell őrizni
A hidegvérem,
Mikor e szép áprilisi télbe
Arra vagyok itélve,
Hogy ahelyett, hogy korcsolyát öltve
Kisiklanék a nagyerdei zöldbe,
Hogy részint gyöngyvirágot szedjek ottan,
S részint ott maradjak megfagyottan,
Mint az ismeretes megfagyott gyermek,
Ahelyett a sors azzal ver meg,
Hogy húsvéti verseket ontsak,
Holott jó alkalmi verset,
Zápot s fanyarat s nyerset
Gyan Thula versírója ont csak.

Hát itt a husvét, alleluja!
És ilyenkor öntözködni szokás,
S az ezüstbokás
Verőfény táncol az emberek szivében,
S a tavaszi veréb dudolász a fákon,
Mint valami kis szárnyas furulya,
S a télikabátot zálogba vágom,
S randevúra hívom az ideálom
- És a többi, satöbbi, satöbbi,
Amit már nem szokás
Senkinek az orrára kötni.

Persze, persze,
Így kéne tenni,
Jaj, de így tenni
Kinek van mersze?
Az ember akárhová gukkerez föl,
Az égen viharfelhő feketél,
És minden házereszből
Jégcsapot csapol a tavaszi szél,
Jaj bizony,
A tavasznak kámpec!
Fordított világ ez,
Baj s iszony,
Kámpec a húsvétnak
És a randevúnak,
Szívünket albérletbe
Ki kell adni
A randa búnak.

Húsvéthétfő

Húsvéthétfő, egyes vidékeken vízbevetőhétfő.

Jó reggelt, jó reggelt,
kedves liliomszál,
megöntözlek rózsavízzel,
hogy ne hervadozzál.
Kerek erdőn jártam,
piros tojást láttam,
bárány húzta rengő kocsin,
mindjárt ide szálltam.
Nesze hát rózsavíz,
gyöngyöm, gyöngyvirágom,
hol a tojás, piros tojás,
tarisznyámba várom.

“Senkiről sem akarok rosszat mondani és minden jót el akarok mondani, amit bárkiről tudok.” (Benjamin Franklin)

Margarétás - keresztszemes

Juhász Gyula: Testamentom

Babits Mihály: Eucharistia

Hendrick van den Broeck: A Krisztus feltámadása

Az Úr nem ment el, itt maradt.
Őbelőle táplálkozunk.
Óh különös, szent, nagy titok!
Az Istent esszük, mint az ős

törzsek borzongó lagzikon
ették-itták királyaik
húsát-vérét, hogy óriás
halott királyok ereje

szállna mellükbe — de a mi
királyunk, Krisztus, nem halott!
A mi királyunk eleven!
A gyenge bárány nem totem.

A Megváltó nem törzsvezér.
Ereje több, ereje más:
ő óriásabb óriás!
ki két karjával általér

minden családot s törzseket.
Egyik karja az Igazság,
másik karja a Szeretet...
Mit ér nekünk a Test, a Vér,

ha szellemében szellemünk
nem részes és úgy vesszük Őt
magunkhoz, mint ama vadak
a tetemet vagy totemet?

Áradj belénk hát, óh örök
igazság és szent szeretet!
Oldozd meg a bilincseket
amikkel törzs és vér leköt,

hogy szellem és ne hús tegyen
magyarrá, s nőjünk ég felé,
testvér-népek közt, mint a fák,
kiket mennyből táplál a Nap.

Juhász Gyula: Szakállszárító (részlet)

Meghallgatható:

Húsvét margójára

Juhász Gyula: Anna örök

127 éve született Juhász Gyula

Juhász Gyula (Szeged, 1883. április 4. – Szeged, 1937. április 6.), a 20. század első felében Magyarország egyik legelismertebb költője.


Juhász Gyula egész életén át boldogtalan volt, társtalan magánya sohasem oldódott fel, tragikus betegsége, pesszimista kedélyvilága csaknem a kezdetektől rányomta bélyegét verseire. Így lett lírájának alaphangja a mélabú és a rezignált bánat. Költői stílusát kevésbé hatja át a szimbolizmus, mint a századelő nagy újítóiét, nyelve konkrétabb, reálisabb, érthetőbb. Költeményei általában rövidek, kompozíciójuk zárt.
Az impresszionista hangulatlíra művelője volt. Mélyen hitt a szépségben és a művészetben, mely az elveszett édent jelentette neki.

Túrmezei Erzsébet: Feltámadt!

Egy édes titkom van nekem.
Fénnyel betölti életem,
mosolyra nyitja számat:
a Megváltó feltámadt!

Nem, nem maradt a sír ölén.
Ujjongok az örömtől én,
hisz nem vagyok már árva.
Nincs többé sírba zárva.

Velem van nappal, éjjelen.
Mindig velem, mindig velem.
Az úton Ő vezérel
oltalmazó kezével.

Virágok, illatozzatok!
Húsvéti, tiszta fény ragyog
elűzve minden árnyat:
a Megváltó feltámadt!

Kormorán - Miatyánk

Pilinszky János: Harmadnapon

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive -
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.

Húsvét vasárnap

Feltámadás!
"A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: "Elvitték az Urat a sírból, s nem tudjuk, hova tették."
Erre Péter és a másik tanítvány elindult és a sírhoz sietett. Futott mind a kettő, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Behajolt és meglátta a gyolcsot, de nem ment be. Nem sokkal később odaért Simon Péter is, bement a sírba, s ő is látta az otthagyott gyolcsot, meg a kendőt, amellyel a fejét takarták be. Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta és hitt. Eddig ugyanis nem értették az Írást, amely szerint föl kellett támadnia a halálból." (János evangéliuma 20, 1-9.)

“A szeretet és gyűlölet tükre által látod magad a legtisztábban.” (Tatiosz)

Kékben - keresztszemes

113 éve hunyt el Brahms

1897. április 3-án meghal Johannes Brahms Bécsben, 63 éves korában meghal Johannes Brahms, német zeneszerző.

Borisz L.Paszternák: Nagyhéten

Még éji köd köröskörül,
még oly nagyon korán van,
hogy csillag számolatlan ül
az égen, csillog, fényesül,
s az egész föld, ha csak tehetné
a Húsvétot átszenderegné
buzgó zsoltározásban.

Még éji köd köröskörül,
s míg hajlik a hajnal az égre,
mint aki örökre nyugodni tért,
nyugszik tetőtől-talpig a tér -
s mintha a langyos napkelte
beletelne még ezer évbe.

A föld most még mezítelen
és úgy szeretne éjjel
harangozgatni szertelen
és zengeni a kórus énekével.

És Nagycsütörtöktől egész
Nagyszombat éjjeléig
partot törnek a vizek és
a tenger felörvénylik.

Csupasz erdőben csupasz az ág,
és a fenyőfák rendje,
mint imádkozó sokaság
néz fel a Golgota-hegyre.

S a városban, a kis, kopár
tereken ácsorogva
meztelen fák csoportja vár,
s beles a templom rácsán lopva.

S nyűgözi őket félelem.
Érthető ijedelmük -
kiszöknek helyükből a kertek,
a földek rengenek, remegnek:
az Egy Istent temetjük.

S az Úr Ajtaja csupa fény.
Fekete palást, gyertyasor, ének,
arcok, pirosra sírt szemek -
s hogy feltűnik a körmenet,
s a Gyolcslepellel közeleg,
a kapunál bámuló félszeg
nyírfák az útból félrelépnek.

És az udvaron körbejárdal
s az utcáról tavaszi kedvet
és tereferét hoz magával,
s jóillatot: szentelt kenyér
szagát, vegyest a föld szagával.

Március havát szóra szét
a kéregető nyomorék-
seregnek, mintha valaki
a szent ládának javait
osztaná szét a koldusok közt.

Az ének eltart hajnalig,
s magukat kizokogván
elcsendesednek és alig
szűrődnek ki a fényekig
az ige és a zsoltár.

Éjfélre minden élő elcsitul, s a várt
tavasz zsibongva éled -
az idő lassan mind enyhébbre vált,
és le tudjuk majd győzni a halált
a Feltámadás erejével.

(ford.: Gömöri György)

Kosztolányi Dezső: Húsvét

Már kék selyembe pompázik az égbolt,
tócsákba fürdenek alant a fák,
a földön itt-ott van csak még fehér folt,
a légen édes szellő szárnyal át.

Pöttön fiúcskák nagyhasú üvegbe
viszik a zavaros szagos vizet,
a lány piros tojást tesz el merengve,
a boltokat emberraj tölti meg.

S míg zúg a kedv s a víg kacaj kitör,
megrészegül az illaton a föld,
s tavasz-ruhát kéjes mámorban ölt -

kelet felől egy sírnak mélyiből,
elrúgva a követ, fényes sebekkel
száll, száll magasba, föl az isten-ember.

328 éve halt meg Murillo

Bartolomé Esteban Murillo (Sevilla, 1617. december 31. – Cádiz, 1682. április 3.) XVII. századi spanyol festő, a spanyol barokk festészet egyik legkiemelkedőbb alakja.


A spanyol barokk egyik legismertebb mestere Sevilla-ban látta meg a napvilágot.

Első mestere Juan del Castillo volt, későbbi stílusát Rubens, Van Dyck, Raffaello és Correggio formálták. Kissé szentimentális, álmodozó szépséggel telített kompozíciói, bájos típusai, könnyed, kellemes színei az európai festészet egyik legnépszerűbb alkotójává tették.

Sevillában, saját műhelyében dolgozott, 1660-ban az akkor alapított festőakadémia elnöke lett. Igen termékeny művész volt, több száz képet festett.
Vallásos tárgyú alkotásai közül Madonna-képei, zsánerképei közül a sevillai utcagyerekek világát megörökítő festményei voltak népszerűek.


Szülővárosában hunyt el 1682. április 3-án.

Több művét őrzi a budapesti Szépművészeti Múzeum.

Gondolat Gandhitól

“Aki szemtől szemben kívánja látni az Igazság egyetemes és mindent átható Szellemét, annak meg kell tanulnia, hogy a leghitványabb teremtményt is ugyanúgy szeresse, mint önmagát.
Aki erre törekszik, annak az élet egyetlen területéről sem szabad kivonulnia. Így sodorhatott engem is az Igazság rajongó szeretete a politika mezejére, és habozás nélkül, noha a legmélyebb alázattal állíthatom, hogy aki szerint a vallásnak semmi köze a politikához, az nem tudja, mi a vallás.”

(Mahatma Gandhi)

Egy üzenet magyar népünkhöz

"Ne nyavalyogjunk hát kegyetlennek látszó sorsunk miatt. Krisztus sem zúgolódott! Vegyük tudomásul, hogy népünk Jézus-sorsú nép, golgotás nép. Ennél nagyobb, ajándékot nem kaphattunk volna!
Ha ezt belátjuk, elfogadjuk, nem balsors lesz a történelmünk, hanem világszentelő áldozat! Mekkora kegyelemforrás rejlik népünk küldetésében!"

(medjugorjei Mária-jelenés üzenete magyar népünkhöz)

Angyalok - keresztszemes

Nagypéntek

Biblia – Jn 19, 17–27 – A keresztre feszítés
Szent István Társulati Biblia

Maga vitte keresztjét, míg oda nem ért az úgynevezett Koponyák helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak. Ott keresztre feszítették, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust meg középen. Pilátus feliratot is készíttetett, és a keresztfára erősítette. Ez volt a felirat: „A názáreti Jézus, a zsidók királya!” A feliratot sokan olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol fölfeszítették Jézust, közel volt a városhoz, héberül, latinul és görögül volt írva. A zsidó főpapok azért kérték Pilátust: „Ne azt írd, hogy a zsidók királya, hanem azt, hogy azt mondta magáról: a zsidók királya vagyok.” De Pilátus azt felelte: „Amit írtam, azt megírtam!”

Amikor a katonák fölfeszítették Jézust, fogták ruhadarabjait és négy részre osztották, minden katonának egy-egy részt, majd a köntösét is. A köntöse varratlan volt, egy darabból szőve. Ezért megegyeztek egymás közt: „Ne hasítsuk szét, hanem vessünk rá sorsot, hogy kié legyen.” Így teljesedett be az Írás: Ruhámon megosztoztak egymás közt, és köntösömre sorsot vetettek. A katonák valóban így tettek.

Jézus keresztje alatt ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, aki Kleofás felesége volt és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll az anyja és szeretett tanítványa, így szólt anyjához: „Asszony, nézd, a fiad!” Aztán a tanítványhoz fordult: „Nézd, az anyád!” Attól az órától fogva házába fogadta a tanítvány.

Pergolesi: Stabat Mater

Pilinszky János: Stációk

A halott Jézus a kereszten: iszonyatos erejű tény. Iszonyatos erejű látszat. Szeretet, Igazság, Isten napfogyatkozása. Mégis kell szemlélnünk, ahogyan van, mivel – szemben a paradicsombélivel – e halott fa halott gyümölcse: a mi igazi élő fánk élő gyümölcse (S. Weil). Ezentúl erről a fáról kell szednünk, egyedül ennek a fának gyümölcsével lehet jóllaknunk.

Itt, a kereszt alatt ne gondoljunk előre, a föltámadásra, inkább visszafelé, az Utolsó vacsorára, Jézus kiontott vérére és megtöretett testére: íme, a mi valódi ételünk, íme, a mi valódi italunk.

Ahogy egykor az isteni jászlat pásztorok és királyok vették körül, a kereszt alatt az örök éhség és emberi szomjúság áll.

A kihűlt és elnehezült testet végül is levették a keresztről és anyja ölébe helyezték. Méhének gyümölcse fekszik most holtan az anyaölben. A Tékozló Fiú még élve hazatalálhatott, de nem ő, a Szerelmetes Fiú, ki életét adta mindannyiunkért. Igaz, az ő „sorsa” már elvégeztetett, de nem Máriáé. Neki a „túlélők” fájdalma jutott, az a fajta fájdalom, amitől az emberi képzelet talán leginkább fél, riadva hátrál; meg se mer közelíteni.

„Áldott a te méhednek gyümölcse” – hirdette egykor az angyal, s Máriának most kell igazán elfogadnia ezt a mondatot.

Weöres Sándor: A meséről

A meséhez mennyi unalom kell,
hogy a boszorkányos madarak
röppenjenek izgatott seregben
s aprót-nagyot mulattassanak.

A meséhez mennyi szánalom kell,
mennyi gyűlölet és sérelem,
hogy a gonosz mind pokolba vesszék,
a jó végül győzelmes legyen.

A meséhez mennyi bizalom kell,
hogy kavics-mód sok legyen a kincs,
és a mondott rózsa illatozzék,
és nyisson az álmodott kilincs.

A meséhez mennyi félelem kell,
kályha mellett, hol semmi veszély,
minden zugból manó leskelődjék,
torkot tátson odakinn az éj.

Blogajánló!

Szeretném felhívni a figyelmeteket Mihály Edit oldalára, ahol csodálatos keresztszemeseket találtam.

Andersen meseillusztrációk

népi keresztszemes minta

Andersen: A százszorszép

Hallgass ide, mesét mondok!

Kinn a faluvégen, a dűlőút szélén, állt egy takaros kis parasztház - biztosan láttad te is arra jártodban. A ház előtt virágoskert pompázott, körülötte léckerítés; azon túl árok húzódott, s az árokparti zsenge fűben egy kis százszorszép bontogatta szirmait. Melegen simogatta a nap, akár a kert pompás díszvirágait, s a szerény kis virág szinte szemlátomást nyúlott, erősödött. Egy reggel aztán kitárta valamennyi fehér-rózsaszín, apró szirmát, megmutatta porzóinak sárga gombját - mintha egy arany napocskát rózsás sugarak vettek volna körül. A kis százszorszépnek eszébe se jutott, hogy ő csak egy szegényes ruhájú mezei virág, hogy észre se veszik a fű között; boldog volt és elégedett, hálásan fordult a meleg nap felé, nézte sugaras arcát, és hallgatta a magasban szántó pacsirta énekét.

Ünnepi öröm töltötte el, mintha vasárnap lett volna, pedig éppen hétfő volt; a gyerekek iskolában ültek és tanultak; a százszorszép is tanult, ahogy ott üldögélt kis zöld szárán az árokparti fűben: tanult a naptól meg a természettől, s csordultig telt a szíve hálával. A pacsirtát hallgatta, úgy érezte, azt mondja el énekében, amit ő is érez; áhítattal nézett föl a boldog madárra, amely énekelni is tud meg röpülni is, de irigység nem volt a szívében, nem bánkódott, hogy neki egyiket se adta meg a természet. "Látok és hallok, ez elég! - gondolta magában. - Simogat a nap, elfutóban megcsókol a szél. Kívánhatok-e többet?"
A kerítésen belül mereven állt a sok előkelő virág, mintha nyársat nyelt volna; minél kevesebb illatot árasztottak, annál gőgösebben vetették föl a fejüket. A pünkösdi rózsák földuzzasztották az arcukat, hogy nagyobbak legyenek, mint a rózsák, pedig hát nem a nagyság teszi a virágot. A tulipánok csodálatos színekben pompáztak, s ezt ők is tudták, hát kihúzták magukat, hogy mindenki láthassa őket. Persze észre se vették az árokparton virágzó százszorszépet, de az annál többet gyönyörködött bennük. "Milyen pompásak, milyen előkelők! Az a szép hangú madár biztosan leszáll közébök, és meglátogatja őket. De jó, hogy ilyen közel születtem, és láthatom ezt a pompát!"

Még végig se gondolta, egyszer csak árnyék borult fölébe: a pacsirta ereszkedett alá a magasból. Csakhogy nem a pünkösdi rózsák meg tulipánok közé, nem bizony, hanem egyenest a kis százszorszép mellé, akit szinte elkábított az öröm.

A szép hangú madár körültáncolta, és azt énekelte:

- Milyen lágy ez a zsenge fű! És milyen gyönyörű ez a kis százszorszép, igazán megérdemli a nevét! Arany a szíve, ezüst-rózsaszín a ruhája!

Boldog volt a kis százszorszép, kimondhatatlanul boldog! Most tudta meg, hogy ilyen szép nevet kapott a természettől. A pacsirta énekelt neki egyet, aztán fölröppent a magasba, és eltűnt a kék végtelenben.

Beletelt egy jó darab idő, míg a százszorszép magához tért váratlan öröméből. Kicsit szégyenlősen és mégis boldogan tekintett a kert pompázó virágai felé: láthatták, hogy milyen megbecsülés érte, s bizonyosan osztoznak örömében. De a tulipánok még magasabbra vetették a fejüket, s hegyes arcuk vérvörös volt a bosszúságtól. A pünkösdi rózsák meg egészen megdagadtak dühükben, s még szerencse, hogy nem tudtak beszélni, mert kemény szavakat vágtak volna oda a százszorszépnek. A szegény kis virág látta rajtuk, hogy kijöttek a sodrukból, s ez mélyen elszomorította.

Nemsokára egy lány lépett a kertbe, fényes pengéjű, éles kés volt a kezében, lehajolt a tulipánokhoz, és jó néhányat levágott.

- Jaj! - ijedezett odakinn a kis százszorszép. - Most meghalnak szegények, rettenetes! - A lány csokorba kötötte a tulipánokat, és bevitte a házba; a százszorszép hálát adott az istennek, amiért ő kinn született az árokpart füvében, s nőhet, virágozhat észrevétlen. Alkonyatkor összecsukta apró szirmait, és álomra hajtotta a fejét. Egész éjjel a napról meg a szép hangú madárról álmodott.

Másnap reggel, amikor boldogan nyitogatta sorra szirmait, s kitárta kelyhét a napnak meg a szélnek, meghallotta megint a pacsirta énekét, de ez most a szomorúság éneke volt. Bizony nem is csoda: a pacsirtát hálóba kerítették, s most egy kalitkában raboskodott a nyitott ablak mellett. Fájdalmas vágyakozással énekelt a szabad, boldog repülésről, az ifjúságról, a zsendülő vetésről, a levegő roppant tereiről, a könnyű lebegésről. A szegény madárnak majd megszakadt a szíve: börtönrács választotta el ettől a sok gyönyörűségtől.

A kis százszorszép nagyon megsajnálta, és mindenáron segíteni akart rajta, de hogy fogjon hozzá gyönge kis virág létére? Törte a fejét, de hiába. Egy csapásra elfeledte, hogy milyen szép körülötte a világ, milyen simogató a nap, s milyen szépek az ő rózsás-fehér szirmai; csak a raboskodó madár sorsa járt az eszében, amelyen nem változtathatott.

Ahogy ott tűnődött, két fiú lépett ki a kertkapun. Az egyiknek kés volt a kezében, éles kés, amilyennel a lány metszette le a tulipánokat. A fiúk egyenest a százszorszép felé tartottak, aki remegve várta, mi következik.

- Itt kivághatunk egy szép pázsitkockát a pacsirta kalitkájába! - mondta az egyik fiú, s belevágott a fűbe, éppen körülkerítette azt a darabot, amelynek közepén a kis százszorszép virágzott.

- Tépd ki azt a virágot! - mondta a másik fiú, s a százszorszép megremegett: ha kitépik, meghal. Pedig most úgy szeretett volna élni, hiszen a kalitkába kerülne, a fogoly pacsirtához!

- Hadd maradjon! - felelte a fiú. - Csak díszíti a pázsitot. - A százszorszép hát életben maradt, s bejutott a raboskodó madár kalitkájába.

De nem segíthetett rajta, még vigasztalni se tudta. A szegény kis madár elvesztett szabadságát siratozta, ott vergődött a kalitka vasrúdjai mellett; a százszorszép meg nem tudott beszélni, hát nem vigasztalhatta. Így múlt el a délelőtt.

- Majd szomjan halok! - panaszolta a kis madár. - Elmentek hazulról, s nem adtak innom. Kiszáradt a torkom, jég meg tűz járja át a testemet, lélegzeni is nehezemre esik. Meghalok, tudom, itt kell hagynom a napot, az üde lombokat, a kék levegőt, a föld minden gyönyörűségét!

Tikkadt csőrét belefúrta a hűvös pázsitba, hogy felfrissüljön, s akkor vette észre a kis százszorszépet. Fölébe hajolt, és szánakozva mondta:

- Hát neked is rabságban kell elpusztulnod, te szegény kis virág? Téged meg ezt a darabka pázsitot adták nekem kárpótlásul az egész világért, ami nemrég még az enyém volt. Legyen hát minden kis fűszál egy-egy sudár fa, minden egyes szirmod egy-egy illatos virág a számomra! Ó, de te is csak arra emlékeztetsz, kis virág, amit elveszítettem!

"Ha megvigasztalhatnám!" - gondolta megindultan a százszorszép, de szirmát se tudta mozdítani, nemhogy szólni tudott volna. Hanem az illat, amely a kelyhéből áradt, sokkal erősebb volt, mint máskor; ezt megérezte a rab madár is, s nem nyúlt a virághoz, pedig epesztő szomjúságában már a fűszálakat is letépdeste.

Már beesteledett, s még mindig nem tért haza a háznépe; nem adott senki a madárnak egy csepp vizet se. Kiterjesztette szegény a szárnyát, gyötrődve vergődött, s éneke csak fájdalmas, panaszkodó csipogás volt. Tikkadt feje ráhanyatlott a virágra, s egyszer csak vége volt: megszakasztotta szívét a vágyakozás meg a szomjúság kínja. A százszorszép szomorúan virrasztott mellette, nem jött álom a szemére, vagyis nem tudta összecsukni a szirmait. Betegen konyult le a földre.

Csak másnap reggel léptek a kalitkához a fiúk; amikor meglátták a halott pacsirtát, meggyászolták, elsiratták, aztán szép kis sírt ástak neki, piros skatulya-koporsóba beletették a madarat, s virágszirmokat szórtak fölébe, nagy pompával temették el. Amíg élt és énekelt, megfeledkeztek róla, étlen-szomjan hagyták a kalitkában, de most, hogy kimúlt, így megbecsülték.

Hanem a pázsitkockát a százszorszéppel együtt kihajították az út porába. Nem gondolt a kis virágra senki, pedig egyedül ő volt jó szívvel a pacsirtához, s ha ki tudja eszelni a módját, bizony megvigasztalta volna szomorú fogságában.

205 éve született Andersen

Hans Christian Andersen (Odense, Dánia, 1805. április 2. – Koppenhága, 1875. augusztus 4.) valószínűleg a leghíresebb dán költő és meseíró.

Andersen 1805-ben született egy dán vidéki városkában, Odense katedrálisának és kastélyának árnyékában.
Andersen meséi, melyek később ismertté teszik nevét az egész világon, szomorú képet festenek gyermekkora tájairól, édesanyjáról, az alkoholista mosónőről, cipész édesapjáról és az élet legmélyebb bugyrairól.

Tóth Gábor festménye

Édesapja halála után, 14 évesen mindössze 30 tallérral a zsebében elindul a fővárosba, Koppenhágába, hogy valóra váltsa álmait. Jonas Collin, a Királyi Színház igazgatója gazdag ember a szárnyai alá veszi Andersent. A kor a természetesség és a filantrópia kora, melyben gyakran felkarolják és kiképzik a tanulatlan, szegény gyermekeket.
Andersen életútja maga volt a csoda. Hiszen dickensi figuraként látta meg a napvilágot, s a legnagyobb szegénységből, a legnagyobb íróvá lett, Európában.

“Nem igazság, hogy a ráncok éppen a mosoly nyomán jelennek meg.” (Mark Twain)

Dsida Jenő: Nagycsütörtök

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek,
s a fullatag sötétben hat órát üldögéltem
a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt, és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indul
végzetes földön, csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis, szembe sorssal,
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek.
A sűrű füst, mint roppant denevérszárny
legyintett arccul.
Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem. Szerettem volna
néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt, és hideg sötét volt....
Péter aludt, János aludt, Jakab aludt,
Máté aludt, és mind aludtak....
Kövér csöppek indultak homlokomról,
és vigicsurogtak gyűrödt arcomon....

Gyümölcsök - keresztszemes

Elveszett a lovam - magyar népdal

Tavasz, tavasz

199 éve született Somogyi Károly könyvtáralapító

1811. április 1-én megszületett Somogyi Károly könyvtáralapító

1811. április 1-én született Tiszaföldváron nemesi család sarjaként. Édesanyja Kelemen Borbála (1780-1838) az első magyar színigazgató: Kelemen László húga, édesapja Somogyi Csizmazia Sándor (1772-1860), hites táblai ügyvéd volt.

A szülők irodalmi munkásságából kiemelendő a Kelemen Borbála fordításában megjelent Hasonlatosságok (1807), valamint Somogyi Csizmazia Sándor Dentu Mogerek vagy a' Magyaroknak Ős-elei című munkája.
Az apa tevékenyen résztvett a korabeli irodalmi életben, egy ideig a 'Hazai és külföldi tudósítások'-at is szerkesztette.
Sokat fordított német szerzőktől, de írt egy magyar nyelvtant, sőt a 'kör négyszögíttéséről' is egy dolgozatot.

A család számára természetes életteret jelentettek a könyvek, a gyermekek korán megismerkedtek a szellemi alkotómunka örömeivel; különösen igaz ez Somogyi Károlyra, akit művészi ambícióval és tehetséggel is megáldotta a sors.

Publicisztikai tevékenysége során a szabadságharc mellett foglalt állást. Hazafias és szabadelvű cikkei miatt bujdosnia kellett.

Esztergomi kanonokként tette országos elismerést kiváltó, nemes felajánlását: 1881-ben Szegednek ajándékozta 43 701 kötetes felbecsülhetetlen értékű könyvtárát.
Nagy értékű könyvtárat gyűjtött, amelyet 1880-ban az árvíz sújtotta Szeged városának adományozott.

A könyvtár 43 701 kötetet tartalmazott. Az intézmény ma az ő nevét viseli. Több bölcsészeti és teológiai művet írt.
Esztergomban hunyt el 1888. március 20-án.

151 éve született Vikár Béla

Vikár Béla (Hetes, 1859. április 1. – Dunavecse, 1945. szeptember 22.) etnográfus, műfordító, az MTA tagja.

A 19. század utolsó éveiben Vikár Béla jelentős számú népdalt rögzített a fonográf segítségével, s bár nem volt zenei képzettsége, mégis jó biztonsággal választotta szét a népdalt és a műzenét.
Már az 1870-es évek végétől népmesék és népdalok szövegeit jegyezte le gyorsírással. 1896 karácsonyán Borsod vármegyében kezdte el – Európában egyedülálló módon – fonográfra rögzíteni a népdalokat.

Tamás Kata Vikár Béla fonográfja előtt
(Kalotaszeg)

1900-ban a Párizsi Világkiállításon megrendezett Ethnográfiai Kongresszuson ismertette módszereit és eredményeit. A nemzetközi etnográfia is számon tartja ettől kezdve. Gyűjtései során mintegy hétezer dalt rögzített.

Vikát Béla fonográfra rögzíti a medeséri zenekar játékát
(Udvarhelyszék, 1900)

Ő készítette el a Kalevala első, a finn eredeti alapján készült fordítását (Barna Ferdinánd még részben Schiefner német átköltése alapján dolgozott), mely 1909-ben az Akadémia gondozásában, majd 1935-ben La Fontaine Társaság díszkiadásában jelent meg. Lefordította La Fontaine összes meséjét is, amelyet 1926-ban adtak ki.

Igazi áttörést hoz a népzenekutatásban a századforduló előtt Vikár Béla munkássága, aki nem lévén képzett zenész, Európában elsőként használja a fonográfot népdalok gyűjtésére. Ez már a gépi adatrögzítés korszaka, amely a pontos megismételhetőség által lehetővé teszi az aprólékos lejegyzést, az előadásmód részleteinek tanulmányozását és a zenei adatok megőrzését az utókor számára.
Vikár publikációiban a dalok szövegére, a népköltészetre koncentrált. A dallamok vázlatait Kereszty István írta le, majd később Bartók készített aprólékos, minden részletre kiterjedő lejegyzéseket. Vikár nyomán Erdélyben Seprődi János (1874–1923) kezdi a fonográfot alkalmazni a népzenegyűjtésben.
Fontos az a felismerése, hogy az igen változékony és virtuóz hangszeres népzene lejegyzéséhez nélkülözhetetlen a gépi rögzítőeszköz.

A népdalok pontos és modern fonográffal történő rögzítését és lejegyzését Vikár Béla kezdte meg 1896-ban.
A XX. században Szabolcsi Bence már egyértelműen hirdeti, hogy "nem lehet véletlen, hogy ötfokú hangrendszerünk és a vele kapcsolatos szerkezeti elv végigvonul a török-mongol zenekultúra egész családján és Kína belsejéig nyomon követhető… Ázsia ugyanúgy siratja el halottait, mint a somogyi és gyergyói szegénylegény.


Itt nem lehet szó véletlen egyezésről, sem közös külső hatásról, hanem csak közös, azonos emlékekről, melyek az utolsó másfélezer év folyamán alig változtak, alig homályosultak el. Ezek a másfélezer éve egymástól eltévedt dallamok nem különböznek egymástól jobban, mint valamely népdal változata.

Sárosi Bálint is fennen hirdeti: "Csak a népies hangszeren előadott, paraszténekektől származó zene érdekel bennünket.
Kallós Zoltán a csángóföldi magyarság csodálatos zenevilágát menti meg az utókornak.

Ahol elvesznek a tradíciók, ott kilyukad az idő, és elpereg a múlt. (Ancsel Éva)