Gyümölcsök

Benedek Elek: A tizedik

Nézem, nézem, egyre nézem,
Csuda, hogy meg nem igézem
A tizedik unokát.
Nézem s szemem könybe lábbad:
Több unokát mert nem láthat:
Ott ragadtak - odaát.

Odaát! Mily busan hangzó,
Busabb, mint halál-harangszó,
Busabb és kegyetlenebb.
Elszakitva szertetépve
A nagy család gyermeknépe -
Ennél busabb mi lehet?

Mit csinálsz, te kis babácska,
Korhadt, vén fán friss hajtáska?
Mit nevetsz oly édesen?
Tán a könyem csillogása
Drágagyöngynek ragyogása,
Annak nevetsz, édesem?

Nevess, nevess, kis virágom,
Nékem most egész világom,
Viditsd öreg szivemet.
Kék szemedből kiolvasom:
Felragyog még az én napom
S felszáritja könyemet.

Ó, te drága kisdedecske,
Hallod, mit csicserg a fecske?
"Jönnek már az unokák!
Csiri, csiri, nagyapócska,
Repül a kilenc fióka,
Egy sem marad - odaát!"

Bánffy György mesél

Ady Endre: Az ősz dicséreti

Evoé, élet, be gyönyörű ősz jött,
Talán legszebbik ősze a világnak,
Ma, mosoly-csokrát szórom szét a számnak,
(Megint virul e búra görbedett):
Evoé, Nap, nincsen baj égen-földön.
Evoé, Vágy, a Mind igazolója:
Él az Élet s az Élet nem beteg.
Csuklástól csókon megistenülésig
Élet, ma hallom csengőn a szavad:
Nem milliónyi ilyen-olyan ember,
De Ember az Isten igérete
S míg ember él, minden győzve halad
Teljesülésig, mit csak ember élt
S a legkülömbek szent vágy-zászlait
Továbbviszik a legkülömb maradtak
S Halál nincs a legfurcsább vágyra itt.
Evoé, élet, be gyönyörű ősz jött.

Ma belül és hősön élnek a hősök,
Igaz romlása nincsen semminek,
Az ősz megint csiklandós-szomorú,
Ragyogásos, nagy szívek a mezők
S ragyogásos nagy mezők a szívek.
S ha fájtak a tikkadt, ősi legendák,
Hát új legenda kerül, ami lázaszt,
Talál a Vágy új legyürnivalót,
Rettegő bút és aggodalmat százat
S a vígságos, hatalmas Úr előtt
Az Élet mit öröm-földbe vetett,
Ma is drága és ma is szeretett,
Bár egy magyarul is megkötött sorsra
Minden egyéb ezerszer könyebb volna
De él az Élet s be gyönyörű ősz jött.

Támadjatok föl jól-figyelő ősök:
Én tömeg-Mának nem adtam magam,
Nekem az Ember egy folytonos ember
S nekem semmi ma sem vigasztalan.
Most építem vulkánakra a fészkem,
De fajtámra is mostan figyelek
S most hiszem el, hogy elhinni szabad,
Hogy milliókért élhet egy-nehány.
Dajka-nóták és tanító szavak
Fölzuhognak bíborban egybe forrva:
Sohse vághat rosszat az Ember sorsa:
Im, tábor vagyok gőgben, egyedül
(Be jól van - vélem - minden, ami van)
Szívem napos, víg rétként elterül
(Hallom, hogy az egész föld dübörög
És átkozódnak, kik máskor imáznak):
Ma mosoly-csokrát szórom szét a számnak,
Evoé, Élet, be gyönyörű ősz jött.

219 éve mutatták be a "Varázsfuvolát"

1791 – Mozart "Varázsfuvola" c. operájának első bemutatója Bécsben.

“Egyetlen dolgom e földön, a szeretet.” (Victor Hugo)

Egy koktélt?

Vivaldi: Négy évszak

Nagy Gáspár: Közelről biztos elveszítjük egymást

Minden akaratlanul történik majd
nem is készülsz rá
mikor a belső kamerán elindul a film
- különben is a némafilm bolondja vagy -
szó nélkül ott lesz
az a tűrhetően ködös reggel
az a kicsit még mínuszos idő
csak az elkoszolódott hókupacok
emlékeztetnek arra
hogy gyönyörű is tud lenni ez a gyűlölt város
ha rázuhan millió tonnányi porcukor
édes édes néptelen utcák
és a keserűn haragvó nagy folyam is
tavaszra újra elédesül
zajlása fölött ott lesz a helyén
a legjellegtelenebb szürke híd
ne kelljen úsznod ilyen mord időben
minden úgy történik mint évek óta
ezerszer is ugyanazok a lépések
arcodon és szívedben most is
megépül a szomorúság
nem erőlteted a jókedvet
még egy értelmes gondolat se jut eszedbe
ifjú-magadat látod a képen
amint éppen leszámolsz
összehajtogatott kékségét vesztő köpenyt
csúsztatsz a raktáros asztalára
aláírsz valamit és kihátrálsz
a huzatos csarnokból
ki a fényre s azt hiszed nyár van
pedig csak nyárelő...
foroghatna most is az a film
de nyelved is legalább annyi szót
a csöndes szobáknak kimérve
és kiporciózva párának
bodorgó füstnek lámpafénynek:
közelről biztos elveszítjük egymást
de távolabbról... talán...
szeretetem s figyelmem
mégis itt maradhat...

Nagy Gáspár: Őszi vers

Térdig az utakon
térdig a levelekben
járok mint vér
az erekben

a nyirkos ótvar-avar
között rettegek
az ősz szigonyán
mert mindig felkavar
ha fegyverek
szólnak vad után

ki vadakra lő
az rám is lőhet
egyszer...

*

hol rohadnak azok
a gombos hócipők
merre gőzölögnek
vangoghi bakancsok
mert itt toporognak
már a zorduló idők
s tudom hogy reggelre
tél lesz a parancsnok

de addig még
ezen az éjszakán
térdig az utakon
térdig a levelekben
járok mint vér
az erekben

463 éve született Cervantes

Miguel de Cervantes Saavedra (Alcalá de Henares, 1547. szeptember 29. – Madrid, 1616. április 23. kalandos életű spanyol regény- és drámaíró, költő, Don Quijote figurájának megalkotója, a spanyol irodalom talán legismertebb képviselője.

111 éve szültett a golyóstoll feltalálója

Bíró László József (született: Schweiger László József, Budapest, Terézváros, 1899. szeptember 29. – Buenos Aires, 1985. november 24.) a golyóstoll feltalálója.

A budapesti tudományegyetem orvosi karán kezdte, de rövid idő után megszakította tanulmányait. Volt hipnotizőr, grafológus, autóversenyző, biztosítási ügynök és vámügyintéző, foglalkozott festészettel, szobrászattal és találmányokkal. 1932 és 1934 között a kortárs magyar művészetet népszerűsítő Hongrie–Magyarország–Hungary című folyóirat szerkesztője, majd az Előre című hetilap munkatársa volt.

Fő találmányához, a golyóstollhoz újságírói pályája vezette el. A nyomdai rotációs hengerek egyenletes, folyamatos munkájának látványából merítette azt az ötletet, hogy egy tintával telt cső végéből hengerrel, illetve golyóval lehetne a folyadékot folyamatosan a papírra vinni.

Bíró első golyóstoll-szabadalmát Töltőtoll néven 1938. április 25-én jelentette be a Magyar Királyi Szabadalmi Bíróságnak. Nem sokkal utána, 1938. november 23-án Pépes halmazállapotú tinta és hozzá tartozó töltő-toll címmel jelentett be újabb szabadalmat.


A használható golyóstoll előállításához vezető kísérleteket külföldön fejezte be: 1939-ben Párizsba ment, onnan Argentínába emigrált.
Bíró Lászlónak számos más jelentős találmánya is volt, de a golyóstollal szinte azonosult a neve (angolul biro-pen, franciául biron). Bíró Buenos Airesben hunyt el 1985. november 24-én.
Argentínában olyan nagy tiszteletet vívott ki magának, hogy az argentin feltalálók napját az ő születésnapján, szeptember 29-én ünneplik.

“Sokat vagyunk együtt, mégis elpusztít minket a társas magány.”

Konyhai polc

A munka részletes leírását az Ötletelőben találhatod.

103 éve született Turay Ida

Tompa Mihály: Őszi kikircs

Elő-jövél megint
Muló évnek végső virága!
Halotti dísz a puszta tájra...
S jöttöd meg-int:
Hogy haldoklás borúl el a világon...
- Ah, minden csak tünet, minden csak álom!

Nem nőlsz te fényben és harmatban,
Burokból nem fejlesz ki lassan;
Nincs zöld lombod és nincsen ágad,
Gyöngéd tested egy éjjel támad,
S a máson gyorsan tűnik el, -
- Nyomán uj sarjat nem növel.

A föld, mely néked létet ad,
Ősznek halvány kikircse!
Nem azért szül, hogy általad
Magát felékesítse.
Emlékezik csak szebb napokra,
Midőn virult pázsitja, bokra;
S előhoz a bús őszi tájon,
Hogy aki lát,
S elveszté rózsás tavaszát...
Emlékezzék és lelke fájjon!

Késő időben hangzó ének!
Késő virága puszta térnek!
A mult nevében hű testvérek...
Mind a ketten arról beszéltek!
Hallatszik a dal s nincsen dalnok...
A föld alól jövén a hangok:
Átrezgenek vén sírokon,
Emlékgazdag téren, romon;
S a csörgeteg halk morajában,
Mint keltek, elmerülnek lágyan!

S nem zeng a késő dal, hogy újra
A szíveket hő lángra gyújtsa...!
Nem hoz reményt, szerelmet, vágyat,
- Halotti ének hangja bágyadt, -
Emlékezik csak szebb időkre:
Midőn eget földet betölte.

Zendűlsz, oh hang! a puszta tájon,
Hogy aki hall,
S egykor meg nem hatá a dal:
Emlékezzék és lelke fájjon!

Szeresd a szép kikeletet,
Szeresd, amíg szeretheted!
Hogy ösvényed rózsákkal hintse...
Mert eljön a bús ősz kikircse,
S im a tündér kép semmivé lőn...
Szeresd a dalt, szeresd, szeresd!
Mig meg nem zendül búsan, - későn!

Tompa Mihály: Megnyugvás

Hogy síri álma közeleg
A természetnek, gyász tele
Sárgult levélben írja meg,
S előre jő az ősz vele.

Hogy ily álom jön-é reám?
Sápadt arcom, nem kérdelek!
Az ősz fuvalmi engem is
Végső bucsúra intenek.

S e kettős hervadás felett
Az ifju tán panaszra kel?
Boldog, ki várja a telet
Egy szebb tavasz reményivel!

Ne sírj leányka, oh ne sírj!
Megváltanod ha nem lehet;
Zöld hant alatt nyugodni jó,
- Síromra tartsd könyűidet!

193 éve született Tompa Mihály

Tompa Mihály (Rimaszombat, 1817. szeptember 28. – Hanva, 1868. július 30.) magyar költő, a népi-nemzeti irodalmi irányzat egyik legjelentősebb képviselője, református lelkész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1858).

EMLÉKEZET.

Mért tűnsz elém, szelíd emlékezet!
A boldog mult mosolygó képivel?
Bús lelkemet s halavány arcomat
Nyájas sugárod nem deríti fel!

Ki egykor, mint én, oly boldog vala,
S többé reménye sincs, hogy az lehet:
Annak felejtés ad csak enyhülést,
Nem a te képed, jó emlékezet!

“Ne rohanj, és ne emészd magad. Csak látogatóba jöttél ide, ezért állj meg és érezd a virágok illatát.” (Walter Hagen)

2561 éve született Konfucius

Konfucius (kínaiul: 孔夫子, pinyin: Kǒng Fū Zǐ, Kung Mester, Kung-ce, Kung Fu-Ce, jelentése: Kong mester) (i. e. 551 – i. e. 479) neves kínai bölcs, a konfucianizmus atyjaKung mester egyedülálló volt abban, hogy egész életét a tanításnak és a tanulásnak szentelte a társadalom megjavításának és jobbításának szándékával.
Kutatta a Ji King, avagy a Változások Könyve szimbolikáját, kiegészítve saját kommentárjaival.

Konyhai falikép - keresztszemes

A munka részleteit itt találhatod meg.

József Attila: Kései sirató - Ruttkai Éva

Petőfi Sándor: Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Koltó, 1847. szeptember

Kép: http://www.free-extras.com

24 éve halt meg Ruttkai Éva

Ruttkai Éva (Budapest, 1927. december 31. – Budapest, 1986. szeptember 27.) Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas magyar színésznő.

101 éve született Amerigo Tot

Amerigo Tot, eredetileg Tóth Imre (1909. szeptember 27. – 1984. december 13.) magyar szobrászművész.
Fehérvárcsurgón született, majd 1926 és 1928 között Budapesten tanult Helbing Ferenc és Leszkovszky György tanítványaként. Később csatlakozott Moholy-Nagy László Bauhaus mozgalmához Németországban. 1933-ban költötözött Rómába, ahol élete hátralévő részét töltötte.

Ha volt valaha Magyarországon igazi szobrász-sztár, akkor a hetvenes-nyolcvanas években Amerigo Tot az volt.
Kalandos életúttal a háta mögött, a hatvanas évek végén először hazatérve, akkoriban ő – és Vasarely – testesítette meg a külföldre szakadt világhírű magyar művészt. Sokan megállapították már, hogy Tot csupán itthon volt világhírű, művészete pedig azóta lassan a feledés homályába merült. Ha végigtekintünk életművén, a római Termini pályaudvar nagyméretű frízén kívül nem maradt utána olyan mű, amely szerepelne az olasz képzőművészeti irodalomban, és mára a XX. századi olasz szobrászatot összefoglaló munkákból is kimaradt a neve.
Egykor ünnepelt szobrászatáról ma már itthon is keveset tudunk, rendkívül érdekes személyisége pedig a rendszerváltás után gyorsan kopott ki a köztudatból.

“Az igazi szeretet ajándék: nem kérheted és nem is követelheted, ahogyan ő sem kér, és nem követel semmit. Van, ha életre hívod; és nincs, ha elvárod,

A vidám szakácsnő

Pió atya Magyarországról szóló próféciája

Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre.

Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak, és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!"

Dsida Jenő: Ősz a sétatéren

Szemem falán kívül is, belül is
ez a kietlen őszi tájkép:
sétatér.
Azok az emberek, akik most hangosan beszélve
haladnak előttem, rögtön eltűnnek a fák közt,
az a nő, aki mellettem ül a padon,
mindjárt meghal, feje félrebillen,
szeme kiszárad, húsa lehull.
Milyen egyedül leszek!

A lombok is leszállingóznak,
a jövőéviek is; fakadásuk hiábavaló.
Csak én fogok itt ülni magányosan,
céltalanul, haláltalanul sok-sok iszonyú évig.
Mindjárt elnémulok, nem lesz akihez szóljak
s azt se mondhatom el, hogy nincs akihez szóljak,
s mire nyomdagépek méhéből életre edzve
ez a vajúdó vers világra jön,
csak üveges szemek bámulják mindenünnen:
Nem lesz, aki értse.

Jaj, be keserves ez az őszi sétány!
A levegő mintha végtelen víz volna,
türkiszes árnyú, zöld tenger-medence,
hová sosem szürönközik sugár.
A fák:
sűlyedt hajók árbocai.
A bokrok:
nagy vízi pókok, óriás meduzák.
Az út:
kanyargó, nyúlós tengeri kígyó.
S a tó:
sötét álom a szívem fenekén.

145 éve született a Vörös Pimpernel írója

Báró Orczy Emma (Tarnaörs, 1865. szeptember 23. – London, 1947. november 12.) magyar származású angol írónő. A Vörös Pimpernel című regény szerzője. A Vénusz bolygón kráter őrzi nevét.

Kalandokat kedvelő fantáziájából 1903 körül pattant ki a walesi herceg kedvenc udvari bolondja, a dúsgazdag, ámde értelmi képességeit tekintve kevésbé tehetős Sir Percy Blakeney figurája. Az angol arisztokrata a valóságban persze nagyon is éles eszű, sőt titokban halálra ítélteket és börtönben senyvedőket ment meg a francia forradalom vezetőinek markából, jele pedig a vörös pimpernel (mezei tikszem) nevű virág.

A Pimpernel nem egyedül dolgozik, szövetségesei vannak Angliában és Franciahonban is, sőt sejteni lehet, hogy a Vörös Pimpernel ligájának maga a walesi herceg is tagja. A műből természetesen a romantikus szál sem maradhatott ki: Sir Percy felesége az egykor ünnepelt francia színésznő, Marguerite, aki eleinte bárgyúnak tartja férjét, de idővel rájön, hogy valójában ő a Pimpernel. Méltó ellenfelekben sincs hiány, ott van köztük a Pimpernel nyomában loholó Chauvlain és maga a forradalom atyja, Robespierre is.

A történet könyv formájában nem keltett feltűnést (igazából csak a tizenkettedik kiadó mutatott iránta érdeklődést). Színpadi változata viszont 1905-ben egész Londont felbolydította, s több mint 2000 előadást ért meg.



A franciák orra alá borsot törő Vörös Pimpernel annyira magával ragadta a köztársaság eszméjét holmi gyengeelméjűségnek betudó angolokat, hogy kikövetelték a folytatást. Orczy Emma végre szabadon engedhette képzeletét, utolsó Pimpernel története 1940-ben jelent meg Mam,zelle Guillotine címmel. Blakeney figurája az anyagi biztonságot is meghozta az írónő számára, bevételeiből még egy házra is futotta Monte Carlóban.

Pió atya gondolatai

42 éve halt meg Pio atya

Francesco Forgione (Pietrelcina, 1887. május 25. – San Giovanni Rotondo, 1968. szeptember 23.) stigmatizált olasz római katolikus pap, kapucinus szerzetes. A Pio nevet a szerzetesrendben kapta. Pappá szentelése után Padre Pio (Pio atya) néven vált ismertté. Számos különleges esemény fűződik nevéhez. 1999-ben boldoggá, 2002-ben pedig szentté avatták.

Szent Ferenc óta az egyetlen teljesen stigmatizált férfi egy kapucinus barát volt, Pio atya, aki alázatos életének nagy részét Itáliában, a San Giovanni Rotondo kolostorban, töltötte, és 1968-ban halt meg.

1915-ben, 28 éves korában hosszú meditációjából szúró fájdalomra eszmélt, melyet kezében érzett. 3 évvel később éppen Szent Ferenc stigmáiról emlékezett meg egyedül, amikor éles sikolyára lettek figyelmesek rendtársai. Eszméletlenül találták, Krisztusnak mind az öt sebét magán viselte, s igen erősen vérzett. Könyörgött, hogy tartsák a dolgot titokban, azonban híre ment a történteknek.
Minden alkalommal, amikor mise közben felemelte az oltári szentséget, extázisba esett, s bőven folyt vér a sebeiből.
Csak nehezen és nagy fájdalommal tudott mozogni, ennek ellenére megpróbált visszavonultan élni, s elrejteni a kezeit.


Amikor sírját 2008. március 3-án felnyitották, teste teljesen épen feküdt a koporsóban.

“Először figyelembe sem vesznek, aztán nevetnek rajtad, aztán harcolnak ellened, és aztán nyersz.” (Mahatma Gandhi

Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van újra

Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. –

Kedvesem, te űlj le mellém,
Űlj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.

(Erdőd, 1848. november 17–30.)

Itt van az ősz - keresztszemes

A munka teljes leírását az Ötletelőben találhatjátok meg.

Petőfiné Szendrey Júlia: Keserű kín

Keserű kín és gyötrelem
Volt énnekem a szerelem;
Ami másnak életet ad,
Az hozza rám halálomat.

Meghaltam én réges-régen,
De nem nyughatom békében,
kísértetként járok, kelek,
Keresve, mit nem lelhetek.

Keresve a boldogságot,
Mire sehol nem találok;
Mi messziről annak látszik:
Árny, mint én, mely velem játszik.

Hogyha közelébe érek,
Rémképétől elszörnyedek
S futok vissza koporsómba
Új kínoktól ostorozva.

S rám vonom a búbánat szőtt
Gyászos halotti lepedőt,
S várom, hogy az ég majd megszán,
Hogy majd meghalok igazán.

Részlet Szendrey Júlia naplójából

Kolozsvár, novemb. 19.

Átok és kárhozat ez az élet! Illyen egyedül, magányosan tölteni el napjaimat; illyen szeretetlenül élni le szép ifju napjaimat!... Mikor minden órám öröm, minden pillanatom gyönyör lehetne, e helyett most minden pillanatom telve gyötrelemmel, örök tünődéssel! Szívem olly telve van, keblem majd megszakad és nincs senki, kinek e tengerből egy cseppet adhatnék... nincs kinek mondhassam, hogy szeretem, nincs kitől boldogság lenne hallanom, hogy szeret. Egyedül... egyedül... örömtelenül!... De türelem, türelem! a sors mit egyszer elvesz, máskor kipótolja azt: kilenczvenéves koromban, majd helyre hozza azt, mit most elmulaszt; magányos ifjuságomért majd aggkorom lesz zajos, akkor majd nem fogok egyedül tünődni, szótlanul sóhajtozni, akkor körül leszek véve unokáim mentől számosabb és kecsesebb társaságától. Minő dicső kárpótlás, előre élvezem gyönyöreit. Oh ez az unokai kör épen az én izlésemnek felel meg! Szeretném tudni, hányszor fogom elmondani, ha a körülöttem zajgó, visító társaságot összehasonlítom fiatalkori magányommal: »adtál uram esőt, de nincs benne köszönet.«

Ősz

Petőfi Sándor: Szeptember végén

Szedő Iván: Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

(Koltó, 1847. szeptember.)

142 éve halt meg Szendrey Júlia

Szendrey Júlia (Keszthely, 1828. december 29. – Pest, 1868. szeptember 6.) költő, író; előbb Petőfi Sándor, majd Horvát Árpád történész felesége.

Szendrey Júlis: Ismeretlen naplója, levelei és haláloságyán tett vallomása

X.
Reménytelen bolyongás.

1849-ben korán beköszöntött a tél. Olyan szomorú volt az ország, annyira gyászba öltöztette az élet s az osztrák zsarnokság, hogy a természet valami kedveset akart adni a magyaroknak, december első napjaiban hóval boritotta a pesti új épületet, az aradi vesztőhelyet, a világosi fegyverletétel szomorú emlékezetü mezejét, a csatatereket, ahol annyi vér folyt el hiába, a segesvári csatateret is.

Szelid hóesésben indult a szán Székelyudvarhelyről Keresztúr, Fejéregyháza felé. A szánnak egyetlen utasa volt, az a férfiruhába öltözött szomorú asszony. Az utolsó hetek - ha ez lehetséges - még jobban összetörték, mint ahogy összetörte a búcsú és Petőfi halálának első hire. Halálsápadt, gyűrött volt az arca, hires szép szemei mint két fekete karbunkulus ültek a sápadt arcon, mély szemüregekben.

Kocsisának nem volt bánata, a lovakra felrakta a csengőket, mert a hagyományt tisztelni kell, a szán elé fogott lovakra csengőt kell rakni.

Az asszony fáradtan ült a kocsis háta mögött, kabátkája zsebéből előszedte azt a kis térképrajzot, amit Heydtetól kapott a segesvári csatatérről. A térképen fekete kereszt jelölte meg azt a helyet, ahol Petőfi negyvened-ötvenedmagával nyugszik.

Az asszony nézte a térképet, hullt a hó, egy-egy nagy hópihe letelepedett a papirra, akadt olyan, amelyik eltakarta a fekete keresztet és olyankor Julia valami csudát remélt, hogy örökre ottmarad a hópihe, soha nem látja a keresztet, s mind az a szomorú hir, amit ez a kereszt most jelent, amire a kereszt emlékezteti: rossz álom volt, álom, amelyből igen gyorsan bekövetkezik az ébredés, hogy valahonnan mégis csak előkerül Sándor.

De a hópelyhek mindig elolvadtak s a fekete kereszt mindig előtolakodott. Nem volt segitség.

Előrehajolt, odaszólt a kocsisnak:

- Nem lehetne levenni azokat a csengőket a lovakról?

A székely megbotránkozva csóválta a fejét:

- Ugyan, ugyan, mit gondol a fiatalúr? Nem vagyunk mi temetkezési menet... Szán elé fogott lóra csengő illik...

Meg kellett volna magyarázni a székelynek, hogy temetkezési menetnek is nevezhetnék az utjukat, de Juliának nem volt ereje a magyarázkodáshoz. Összébb húzta magán a kabátot, eltette a térképet a fekete kereszttel, lecsüggesztette a fejét, behunyta a szemét, kizárta magából a külvilágot. A lovak vigan vontatták tovább a szánt, büszkén rázták a fejükre aggatott csengőket. Ha ismeretlen utas látta őket, megdicsérhette a két szép lovat, a szép szánt, legfeljebb azon sajnálkozott: miért alszik az a fiatal utas a kocsis háta mögött.

Petőfi Zoltán, Petőfi Sándor fia

Megérkeztek Segesvárra. Julia kifizette a székelyt, hazaküldte Udvarhelyre, szállást fogadott magának.

Aznap ki akart menni a határba, a csatatérre.

Nem mert kimenni.

Másnap reggel elhatározta, hogy mégis csak menni kell.

Másnap se merte megkeresni azt a helyet, amit a térképen kereszttel jelölt Heydte báró.

Jelentkezett a katonai parancsnokságnál, felmutatta az igazoló irásait és aznap már nem volt titok, hogy Petőfi Sándor felesége Segesvárott van, keresi az urát.

A szállásán jelentkezett egy Bader János nevü takácsmester.

- Asszonyom Petőfi Sándort keresi?

Julia kitörő örömmel fogadta az idegent:

- Petőfi él?! Tud róla valamit?

Bader szomoruan folytatta:

- Petőfi már nem él. Nem él, mert levegő nélkül nem élhetnek az emberek és a tömegsirokban nincs levegő.

- Mit akar ezzel mondani? - kérdezte megdöbbenve Julia.

- Azon a szomorú napon néhányan kimentünk a csatatérre, - beszélte Bader. - Az orosz és osztrák katonák egyrésze fosztogatta a sebesült és halott honvédeket, másrésze temette őket. Bennünket nem bántottak, hagyták, hogy ismerősöket keressünk. Nekünk ez szörnyü munka volt, őket talán szórakoztatta. Az egyik sir szélén megtaláltam Petőfi Sándort. Hatalmas szúrt seb volt a mellén, de még élt...

- Élt?!

- Élt. El akartuk vinni, kértük a katonákat, engedjék meg, hogy orvost hozzunk, meggyógyithassuk őt. Nem volt eszméleténél, de volt benne élet és azt hiszem, a szivét nem érte a döfés, élhetett volna. Durván elkergettek bennünket, megragadták Petőfi testét, bedobták a sirba...

- Elevenen?

- Akkor még élt. Könyörögtünk a katonáknak, hogy ne temessék el elevenen. Azt mondták, hogy ugyis mindegy, hogy a sirban hal meg, vagy az orvosok segitik a másvilágra ezt a Kossuth-kutyát. Ujabb és újabb hullákat hoztak s pár perccel később már semmit sem láthattunk Petőfiből. Rádobáltak egy csomó halott honvédet... El kellett menni a sir mellől... Csak messziről láttuk, hogy mikor megtelt a sir, elhantolták őket.

Julia felsikoltott, azután mint egy darab fa, végigvágódott a padlón; Bader szánakozva nézte Juliát, majd eszébe jutott, hogy segiteni kell rajta, mert elpusztul. Odakint kereste az asszonyt, beküldte Petőfinéhez, ő elment s Julia soha többé nem látta.

Másnap engedélyt kért a katonai parancsnokságtól, hogy kutathasson az ura után. Megkapta az engedélyt, néhány katonát adtak mellé, ezekkel kiment a csatatérre s a hóboritott mezőn kereste azt a tömegsirt, amit Heydte megjelölt.

Sirdomb sirdomb mellett állt, minden domb alatt utolsó álmát aludta negyven-ötven honvéd.

Melyik volt Petőfi sirja?

Julia leült egy kőre, nézte a sirokat. A sirok nem beszéltek. A hóboritott mező nem adott tanácsot.

Szó nélkül, mozdulat nélkül, szinte megkövesedve ült és várt valami csudát.

A katonák darabig vártak, majd szólongatni kezdték, szerették volna tudni, hogy melyik sirt kell felbontani. Az asszony nem válaszolt.

Az osztrák bakák összebeszéltek, azután otthagyták az asszonyt. Visszamentek Segesvárra, a parancsnokságnak jelentették, hogy nem találták meg Petőfi holttestét.

A csatamezőre leszállt az este. Egy férfiruhába öltözött asszony járt-kelt a sirok között, fel-felsirt, kérdezett mindenfélét össze-vissza a néma siroktól és a néma mezőtől.

Késő éjszaka került haza. Ágynak dőlt és egy hétig betegen feküdt.

Kereste azt az embert, aki látta Petőfi eltemettetését, de az ember nem jelentkezett.

Virágokat vett, szép papirrózsákat. A virágokat kivitte a csatatérre. Megállt egy sirdomb előtt, letette a virágait. Azután megint mást gondolt, hogy talán a szomszéd sirban fekszik Petőfi. A virágokat átvitte arra a sirra.

Mindennap megjelent a csatamezőn, zavarodottan járt-kelt a sirok között.

Ez volt Julia karácsonya.

Igy érte meg az 1850-es esztendő jöttét.

Január vége felé beidézték a parancsnokságra, megkérdezték, hogy mit akar még? Mennyi ideig marad Segesváron?

Jókor jött a figyelmeztetés, mert ha egy héttel később szólnak, talán már annyi pénze sem lett volna, hogy kifizesse a szállását, nemhogy Kolozsvárra vitethette volna magát.

Pár nap mulva elzüllötten, tépetten, teljesen összetörve, félőrülten érkezett meg Kolozsvárra a Horváth-házba. Azok, akik előbb ismerték, most alig tudták megismerni Petőfinét.

- Él-e, vagy meghalt? - kérdezte Vadadiné. - Találtál-e valamit?

Julia eszelős mosollyal válaszolt:

- Én azt hiszem: él. Nem halhatott meg...

Vadadiné üzenetet küldött Erdődre Szendrey Ignáchoz, hogy küldjön a leányáért, amig nem késő...

Pár nap mulva megérkezett egy kocsi és egy uradalmi tiszt Erdődről. Hozta Szendrey üzenetét:

- Várja Juliát.

Az utazáshoz utlevél kellett. Február 18-án Julia Vadadinéval és apja küldöttével elment a városparancsnokságra, jelentkezett Urbán ezredesnél.

- Nos, megtalálta az urát? - kérdezte az ezredes Juliát.

Az asszony nem felelt, sötét tekintettel meredt maga elé. Urbán őrültnek nézte az asszonyt, Vadadinétól kérdezte, hogy mit akarnak.

- Utlevelet?

Pár pillanatra eltünt a belső szobákban, valakikkel tárgyalt, azután Dietz kapitányhoz küldte Petőfinét.

Elkészült az utlevél:


UTLEVÉL
Szendrey Julianna részére


Állapota és foglalkozása: Petőfy Sándor felesége
Születési helye: Keszthely
Lakhelye: Kolozsvár
Életkora: husz
Termete: középmagas
Arca: telt
Haja: barna
Szeme: barna
Orra: szabályos
Különös ismertetőjele: nincs
Aláirása:
Hová utazik? Pest
Az utlevél érvényes: három hónapra
Kivel utazik? -



Az utlevelet Urbán és Dietz irta alá.

Julia utazhatott Erdődre és utazhatott Pestre is. Vajjon mit keresett volna Pesten? Emlékeket?

És mit találhatott Erdődön? - Emlékeket...

“Az Istenhez imádkozni kell, de a parthoz evezni.” (Lev Tolsztoj)

Tűzijáték

Nők

Jókai Anna: A régmúlt és az új kenyér

Millenniumi István király napja. Másoknak pusztán az új kenyér ünnepe.

A kiégett szívűeknek egyszerűen csak alkalom a lustálkodásra. De mindenképpen a tomboló nyárvége. Augusztus huszadika után elnéptelenednek a tavak, közelednek az őszi gondok. Rövidülnek a nappalok, hűvösödnek az esték. A karácsony messzi még - bizony, jó így Szent István-nap táján elidőzni, töprenkedni. Minek is örülünk, mire is emlékezünk? Igaza van-e azoknak, akik unják már a millennium emlegetését, s elcsépeltnek tartanak minden szót, amit szent királyunkról ejtünk? S talán az a helyes, ha habzsoljuk a jelent, megtagadjuk a múltat, s a gazdagabb jövőt hisztérikusan követelgetjük?
Szólamokra és frázisokra valóban nincs szükségünk. De éppenhogy nagyon fontos ezt a különleges Szent István-napot a régit meg nem hazudtoló, mégis új gondolattal felfrissíteni. A diktatúra könnyedén átkeresztelte alkotmány- és kenyérünneppé. Nem az "új kenyér" emlegetésében volt a hiba, hanem a sematikus, földhözragadt értelmezésben. Szent István keresztény államunk megteremtésével a legtöbbet adta a nemzetté rendeződött magyarságnak: az élet kenyerét, Krisztus misztikus testét hívta be közénk. Azt a fogyhatatlan szellemi-lelki táplálékot, ami azóta is - Isten kegyelméből - évről évre táplál minket. Szegény balgák, akik az új kenyérről szónokoltak, nem is tudták, kit neveznek néven, miközben a barnára sült cipót emelték piedesztálra... Persze, a test éhségét csillapító fizikai kenyér is megszentelt: anyagi világunk nem lenne meg nélküle, elpusztulna a matériában bukdácsoló, "visszaútját" kereső ember. Jézus Krisztus is megetette a sokaságot; kenyeret szaporított a rászorulóknak, s bölcsességét ránk hagyta: az Ige nélkülözhetetlen, de amíg a földi világban élünk, a kenyér is az.
Szent István király azt a fundamentumot adta meg, amire azóta is építkezünk. Ostoba dolog lenne lebecsülni azt, aminek hiányában nem volna mire egyre bonyolultabb jelenkori emeleteinket fölhordani. Szakszerűtlen az a mester, aki csak a tetőt tervezi, az alapot pedig hagyja ebek harmincadjára. Bizony, az egész hajlékra kell menet közben is figyelni. Ismerni az eredeti tervet - nem börtönt, nem kocsmát, nem piaccsarnokot, nem szórakoztató-központot építeni oda, ahol ezer évvel ezelőtt közös otthonunk alapkövét rakta le a mi Szent Istvánunk. Még jó néhány szint hátra van, bárha ami kész, azt szépen belaktuk, amit elidegenítettek, megsiratjuk. Javítgatjuk-toldozgatjuk a falakat, a vasbeton elemeket fáradságos munkával ki-kicserélgetjük, a födém mindig csak ideiglenes, a kupola, amiről ábrándozunk, még a jövő reménye. De az alapító nevét és az alapítás dátumát - a hagyományt követve - jól látható helyre bevésték. Természetes, hogy gyermekeink számára főhajtással, fennhangon kibetűzzük: kinek köszönhetjük a köszönnivalót...?
A tisztelettel azonban néhányunk hadilábon áll. Összetévesztjük a tiszteletet a hajbókolással; rettegünk attól, hogy utánzókká válunk, elvesztjük egyéniségünket, esetleg elavult eszmét szolgálunk. "Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű légy a földön", a ma is érvényes tízparancsolat egyike. Általánosabb értelemben azt is jelenti, hogy elődeinket, őseinket is méltányolnunk kell, nemcsak a vérségi apát és anyát. Fel kell ismernünk, mit tettek értünk, az emberügyért, hogy aztán a nagyidőben folytathassuk azt. A folytonosságban valósul meg a Teremtés végső célja. A nyegleség nem eredetiség; a tisztelet nem utánzás!
Ne féljünk élőnek tekinteni a múltat. Ami romlandó belőle, lemállik úgyis róla. Ami pedig örök, annak nincs kora és nincs halála. Aki erős, azt a múlt tovább izmosítja és a jövőbe átemeli. A gyenge akaratú tobzódik a jelenben, a múltat elkótyavetyéli, a jövőt kifosztja.
Vajon mit írnak majd 3001-ben 2001-ről? A mai Magyarországról. Isten tenyerén vagyunk. Kapaszkodjunk és munkálkodjunk.
(A szerző Kossuth-díjas író)

István, a király

Tűz Tamás: Szent István király

Jól megjelölte ezt az ezredévet:
kereszttel írta rá kemény nevét,
mint halhatatlan győzelmi ék.
Alapkő lett, de kőnél súlyosabban
vetette el az épülő falakban
toronyszökkentő, férfias hitét.

Amint alázatát mindegyre inkább
úrrá emeli roppant erején,
a bércre hág s egy országon tekint át,
hol hajnalpírban reszket még a fény.
Komor felhőkből bomlik ki a kék ég
s virrasztva várja népe ébredését
a századok szélfútta reggelén.

Nem tétován, de biztos mozdulattal
lendül előre tervező keze,
míg port kavar és szilaj kedvvel nyargal
a forró puszták zendülő szele.
Bölcs szemmel néz a fényes távlatokba
s pillantásával féltőn átkarolja
a frissen szántott szűzi földeket.

Kegyes jobbjával törvényt ír, keményet,
hogy megkösse a rónák vad porát,
szőlő teremjen és kenyér, fehérebb
s hogy mindenki meglelje otthonát.
Áldott szigor, rendet hozó szelídség!
Arany szív, mely eltékozolja kincsét,
hogy új szívekben ragyogjon tovább!

Hát róla zengjen most a lelkes ének!
Uram, téged dicsérünk általa,
mert ő volt a te választott edényed,
apostolod; híved s a föld sava.
És ő volt ama bibliai sáfár;
kire be jó, hogy éppen rátaláltál,
midőn megvirradt napunk hajnala!

SZENTTÉ AVATÁS

A trónviszályoktól, több évtizednyi pártütéstől, kül- és belharcoktól meggyötört nemzet Szent László király uralma alatt (1077-1095) rátalált arra a békére, aminek egykor, az ország alapító életének utolsó évtizedében örvendhetett.
A Taksony és Géza nagyfejedelmek központosító törekvései által előkészített és Szent István által megvetett alapokon nyugvó szilárd királyi hatalom Szent László erős kezében összpontosulva lehetővé tette a békés, belső fejlődést, a múlt viszonylag rövid de eredményes keresztény szakaszának számbavételét és az európai politika színterén történő feladatvállalást.
A múlt számbavétele elsősorban annak értékhordozó volta miatt történt.


Szent István temetésének leírása után Hartvik püspök a következőket jegyezte föl: "... érdemeiért az Úr több éven át sok kórságban senyvedőnek, lázbetegnek, sanyargatását és nyomorúságát kiáltozónak, törvény alatt görnyedőnek számtalan jótéteményét tanúsította."

Mialatt az országot nyomorúság ok sora sújtotta, a köznép emlékezetében megőrizte első királya alakját és tetteit. A királyi hatalommal visszaélő uralkodóktól szenvedők előtt még világosabbá vált, hogy Szent István állapotbeli kötelességeit teljesítve, az ország függetlenségét biztosítva, törvényeivel rendet és békét teremtve, az egyházi szervezet kiépítésével az Evangélium eredményes hirdetését lehetővé téve Isten akaratát teljesítette.


Aki pedig Isten akaratát hősies fokon teljesíti, az részesül az Istenből kisugárzó szentségből, vagyis maga is szent. Nem a hatalom jogos vagy jogtalan örökösei, hanem a nép kezdte Istvánt szentként tisztelni. s a kultusz helye a temetkezési hely, az általa alapított fehérvári bazilika volt. Szent István tetemét egy római szarkofágból átfaragott márványkoporsóba helyezték, és ez a bazilika közepén állt.
Az egyik utolsó pogánylázadás alatt valószínűleg I06I-ben a szent nyugvóhelyének megszentségtelenítésétől félve a bazilika papjai a kőkoporsóból kiemelték az összeszáradt mumifikálódott testet és súlyos kőlap fedte sírba rejtették. Így került a holttest a padlószint alatti "földbe", ahol I083-ig nyugodott.

Szent István igazságosztó, jótevő, kardforgató, jogart tartó jobbját feltehetően ekkor választották el a testétől, és a Szent Jobb ettől kezdve "külön életet élt".


A hivatalos szentté avatás a XI. század második felében már a pápa tudtával kellett hogy történjen. Szent VII. Gergely pápa (1073-1085) és Szent László király több ízben érintkeztek egymással, amint a hiteles források tudtul adják. Sajnos az a levél nem maradt fenn, amiben Szent László a pápai engedélyt kérelmezte a szentté avatás ok elvégzéséhez, de Szent Gellért életírása megőrizte Szent VII. Gergely pápa engedélyét, miszerint "emeljék fel azok testét, akik Pannóniában a hit magvát elvetették, és az országot a hit hirdetésével öntözték, hogy őket a legnagyobb tiszteletben tartsák és méltó tisztelettel illessék."
Így a nép spontán tisztelete a legfelső helyről jövő jóváhagyással találkozott, és e két előzetes feltétel birtokában Szent László király I083-ban elvégezhette a szentté avatásokat. A pápa legátust küldött hazánkba, s az ő jelenlétében történtek a kanonizációk.

Először Csanádon Szent Gellért püspök "fölemelése" ment végbe július 25-én. Utána István, majd Imre szentté avatása következett. A szent király halálának napjára. 1083. augusztus 15-re Szent László egybehívta az ország nagyjait. A tiszteletet kezdeményező népet nem kellett hívnia, az magától is ott volt évről évre ezen a napon. A király három napos böjtöt rendelt el. A böjt és a szüntelen imádság hiábavalónak bizonyult, a sírt fedő kőlapot nem sikerült elmozdítani. Ekkor a bökénysomlyói apáca. Caritas azt a tanácsot adta. hogy a Visegrádon raboskodó volt királyt, Salamont szabadon kell engedni. Ennek megtörténte. vagyis a felebaráti megbocsátás volt a bocsánatot sokszor gyakorló király (például Ajtony és Vazul utódai nem bűnhődtek!) fölemeltetésének az előfeltétele. Salamon visszanyerte szabadságát, a böjtöt folytatták. és megbizonyosodtak. az eddig mozdíthatatlan követ sikerül leemelni.

Augusztus 19 én este a vecsernye befejeztével az evangéliumi ígéret - "vakok látnak. sánták járnak..." - sokszorosan beteljesedett. Több csodás gyógyulás történt, és a hit erejéből akkor bekövetkezett gyógyulások tényét ma már a történettudomány elfogulatlan képviselői sem vonják kétségbe.
Amikor egy hét éves béna fiúcska lábra állt, a jelenlévő Szent László "határtalan örömében sírva fakadva felemelte a földről és az oltárhoz vitte, s ott a dicséret himnuszát zengve a gyermek gyógyulásával kinyilvánított jótéteményért mindazokkal együtt, akik jelen voltak, forró köszönetet mondott."

Az Istent dicsérő, neki hálát adó imádságban töltött éjszakára virradóra, Mária mennybevitele után az ötödik nap, tehát augusztus 20-án először az elhunytakért mondtak misét, majd elmozdították "a padlóból kiemelkedő márvány táblát és lementek a koporsóig". A kőlapokból összerótt koporsóban a talajvíz elvégezte a maga munkáját, ebben "mint drága balzsamban nyugodtak a drága csontok, ezeket a legtisztább gyolcsba gyűjtötték".
A szent király gyűrűjét azonban hiába keresték. Ezután a sírt befedték, s a "talált kincset", Szent István tetemének maradványait míves ezüstládába zárva oltárra helyezték, hogy a hívek méltó módon tisztelhessék.
A bazilika egyik papja ekkor fogalmazta meg azt a hitvallás-számba menő könyörgést, amelyet az 1083-1092 között másolt Szent-Margit Sacramentarium a protorex tiszteletének első emlékeként őrzött meg.

Isten, aki boldog Istvánt, a mi királyunkat és a te hitvallódat a földi hatalom dicsőségével megkoronáztad és szentjeid társaságába emelted, add, kérünk, hogy akit Pannónia a földön az isteni vallás tanítójaként érdemelt ki, ugyanúgy a te Egyházad az égben védelmezőjeként érdemelje ki.

forrás: Szent István Társulat

“A negatív gondolkodás határt szab a teljesítménynek. Ha viszont ezt megfordítjuk, akkor a lehetetlen hirtelen nagyon is elérhetővé válik.”