1882. október 22-én meghal Arany János

1882. október 22-én meghalt Arany János, a 19. századi magyar líra kiemelkedő alakja.

Költői indulása a Kisfaludy Társaság 1847. évi pályadíjához kötődik, `Toldi` című műve ekkor Petőfi barátságát is megszerezte számára.Költészetének csúcsát az 1850-es években írt versei, a székely és skót népi kincsestárból merített balladái és öregkori lírája - mely a modern költészet előfutárának tekinthető - jelentik.
Anyagi biztonságát hivatalok vállalásával tudta csak megteremteni, melyek rengeteg munkát, terhet jelentettek számára.Öregkorában írt versei, az "Őszikék" a nagyváros magányáról, a soha el nem felejtett nagyszalontai élet iránti vágyról, a föld szeretetéről tanúskodtak.

Meghallgatható: /Ctrl+kattintás/

Ágnes asszony (6:09 - 2,81 MB)
A walesi bárdok (5:00 - 2,29 MB)
Tengeri hántás (4:31 - 2,07 MB)
Híd-avatás (4:25 - 2,02 MB)
Szondi két apródja (4:26 - 2,02 MB)
Tetemre hívás (4:50 - 2,21 MB)
Zách Klára (3:38 - 1,66 MB)
Vörös Rébék (4:07 - 1,88 MB)
Mátyás anyja (2:16 - 1,03 MB)
Pázmán lovag (9:07 - 4,17 MB)
V. László (2:43 - 1,24 MB)

EPILOGUS

Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon'...
Legfölebb ha omnibuszon.

Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
S egy a lelkem!
Soha meg se' irigyeltem.

Nem törődtem bennülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:
Hogy' áll orra
Az út szélin baktatóra.

Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, -
Félreálltam, letöröltem.

Hiszen az útfélen itt-ott,
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.

Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.

Ada címet, bár nem kértem,
S több a hír-név, mint az érdem:
Nagyravágyva,
Bételt volna keblem vágya.

Kik hiúnak és kevélynek -
Tudom, boldognak is vélnek:
S boldogságot
Irígy nélkül még ki látott?

Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely;
S pályám bére
Égető, mint Nessus vére.

Mily temérdek munka várt még!...
Mily kevés, amit beválték
Félbe'-szerbe'
S hány reményem hagyott cserbe'!...

Az életet már megjártam;
Mit szivembe vágyva zártam,
Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.

Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.

Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
Hova múzsám el-elvárnám,
Mely sajátom;
Benne én és kis családom.

Munkás, vidám öregséget,
Hol, mit kezdtem, abban véget...
Ennyi volt csak;
S hogy megint ültessek, oltsak.

Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:
Mert hogy' szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?

(1877. júl. 6.)