(1890. augusztus 30. Kolozsvár - 1941. október 24. Kolozsvár)
Erdélyi evangélikus költő. Kolozsvári jogi tanulmányait szembetegsége miatt nem fejezte be. Reményik Sándor középiskoláit Kolozsváron végezte, itt kezdte jogi tanulmányait is, de szembetegsége miatt ezt nem fejezte be.
Hivatalt nem vállalt, örökségéből és az irodalmi tevékenységből élt. A költőt a lelkek építészének tartotta.
1916-tól csak az irodalomnak él. 1921-től a Pásztortűz főszerkesztője. 1926-ban az Erdélyi Helikon alapító tagja. 1937-ben és 1941-ben Baumgarten-díjat kapott. 1941-ben posztumusz az MTA nagydíjával ismerték el munkásságát.Első verseskötete (Fagyöngyök, 1918) a Nyugat első nemzedékén nevelkedett, vívódó, magányos költőre vall. Az 1918 után Végvári álnéven megjelent köteteiben (Mindhalálig, 1918; Végvári versek, 1918-21) a kisebbségre szorult erdélyi magyarságot buzdította kitartásra, a szülőföldön maradásra szólít föl.
Alapításától, 1921-től fogva főszerkesztője volt a Pásztortűz folyóiratnak. Versei bővelkednek a természeti képekben, költészete nyitott a filozófiai kérdésekre, felbukkan benne a humor is.
Betegségekkel küszködve a vallásban keresett menedéket.
Költői és emberi programját a Romon virág (1935) c. kötet Ahogy lehet c. versében fogalmazza meg: az erdélyi hagyományokhoz való ragaszkodásra tanított, s akkoriban sokan vallották ezt magukénak.
A fasizmus térhódításának hatására lírájában erősödik a humanista, antifasiszta vonulat.
Költészetét 1940-ben Corvin-lánccal ismerték el.
A kolozsvári Házsongárdi temető lutheránus részébe temették, sírfelirata az idézet: "Egy lángot adok, ápold, add tovább..."
Reményik Sándor sírja a házsongárdi temetőben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése