Reményik Sándor - az agyonhallgatott költő

Reményik Sándor (Kolozsvár, 1890. augusztus 30. – Kolozsvár, 1941. október 24.) költő, a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja.


Az életében több neves díjjal és elismeréssel kitüntetett Reményik a legutóbbi időkig viszonylag ismeretlen volt Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után – jórészt politikai megfontolásokból – évtizedekre száműzték a magyar irodalomból.

A nagy történelmi omlásra, az első világháborút követő hatalmi, területi változásokra ő reagál először a végeken. Végvári aláírással jelennek meg kötetei 1919-ben és 1921-ben Budapesten Segítsetek! Hangok a végekről és Mindhalálig címen.
Hírnevét elsősorban nem a saját nevén megjelent versei alapozták meg, hanem a Végvári aláírásúak. Ezek a versek az összeomlás utáni legelső idők leghatalmasabb szellemi dokumentumai. Az akkor még csak szűk körben ismert költő hazafias versei kézről kézre jártak, először csak Erdélyben, azután a legromantikusabb utakon átkerültek Magyarországra, Délvidékre, a Felvidékre, majd német fordításban külföldre, sőt a versailles-i konferencián is ezek a versek izgattak az ország feldarabolása ellen.

Sík Sándor piarista pap költő, a neokatolikus irányzatú irodalom művelője ezt írta Reményik Sándornak:

Testvér!

Mikor először hallottam a hangodat, azt mondtam:
Hála Istennek, az új magyar harag és a magyar lelkiismeret megtalálta a szót!
Mikor másodszor hallottalak, azt mondtam:
Hála Istennek, Erdély szíve megszólalt!
Mikor harmadszor hallottalak, azt mondtam:
Itt ember szól! Itt lélek szól! Hála legyen az Istennek!

A lélek hallja a lelket.

Testvéri szeretettel
Sík Sándor

(Budapest, 1924. január 22.)