Krúdy Gyula: Múló évek az Aranykéz utcában

. . . A kalamárisban kiszáradt a tinta és a görbelábu íróasztal, amelyen a nagyapám idejéből való
kalendárium mutatta a nap és hold járását s a vásárokat, megtelt porral. A hímzett irómappa, —
egy drága nő ajándéka, és a bronz-bagoly, a ludtollak és a diósgyőri árkusok, egy verseskönyv, felütve egy helyen s ott szomorú vers hajlékony sorai és a mindenféle álmok, amelyek felrebbenni látszanak, amint a poros könyveket, iratcsomagokat, megmozdítom helyükön, álmatlan éjjelek gondolatai, hosszú őszi délutánok látományai, egy szomorú nap emléke, apró tollvonásokkal az irómappa szélén megörökítve, csákók, szálló madarak, furcsa E betűk és szabályos kis négyszögek, amelyek akkoriban keltek életre e tollhegy nyomán, midőn végrendeletet fogalmaztam, a vas gyertyatartón végigcsurgott az ezüst pecsétviasz és egy sziv örökre bezárult.

Egy esztendő múlott el azóta, hogy az íróasztalomnál ültem és elbeszélést irtam az Életképeknek. Macsodán! Ez volt hősöm neve, sürü szemöldöke összenőtt homlokán. Mig a hölgyet Estellának hivták.
Vachot Sándor azt mondta a kávéházban, hogy nem a legsikerültebb müveim közül való, — pedig rólad zengett a büszke lant, ó boldog szerelem. A Csigában, az egykori Vörösmarty-asztalnál, korunk irói álarcot viselő orgyilkosai gonosz megjegyzésekkel kisérték a novella megjelenését. P. K. sillerborába szokás szerint nagyokat harapott, de hatalmas sárga fogsorait dühös kuvasz módjára csattogtatta az én lábikráim felé. »Egy költő nem zenghet mindig a boldogságról — vélekedett — csupán a kéményseprők boldog emberek Pesth-Budán. Lám, Petőfi is, amint megnősült, vesztett költészetében.« Mórfoki, az egykori súgó azt merészelte mondani, hogy Macsodán egy közönséges hülye, mert nem ugrott be a nyitvalevő erkélyen.
A boldogtalan Kuthy Lajos a másik asztaltól bólogatott fodros fejével, amely bátran beillene a francia fodrász kirakatába, de őt nem szokás tudomásul venni. Mig éjféltájban hosszú, mély léptekkel az Aranykéz-utcában ballagtam, magamban keserűen bevallottam, hogy legutolsó művemnek korántsem volt olyan sikere, mint a régebbieknek. Mórfoki a »Falusi Estvé«-t hetekig szavalva olvasta az újságból és a »Bánatos Utazás« csaknem megőrjítette a fiatal irói társaságot.
Ismeretlen gavallérok borultak a nyakamba a Váci-utcán és a hölgyek a szalonokban rólam beszélgettek. Ah, mennyi gáláns kalandot mulasztottam el a főváros úrnői körében,
akik a divatos írókat honorálni szokták!
Nagy, élveteg szemek tapadtak reám a páholysorból, a színházban, a táncteremben finom bókok repdestek felém drága ajkakról, titkos kézszoritásoknak vagyok megőrzője s a városerdőben nem egyszer sétálgattam a juharfák alatt, kart-karba öltve, kisasszonyokkal, akik az Írókat olvasni szokták.
Mindezt akkoriban szívesen elmulasztottam, mert szenvedélyem oly rabbá tett, hogy csupán
az esett jól, amit ő parancsolt: Estella, az aranymivesné.

S mily boldog voltam, ha vad féltékenységében megtiltotta, hogy egyes kacér úrnőkkel
beszélgessek! A szivem körül finom melegség terjengett, midőn az italtól azért tiltott, mert a bor
lángralobbantja véremet és a boros emberek feslett nők martalékai szoktak lenni! Múzsám volt,
levegőm volt, alvásom és ébrenlétem, mindenem ő volt. A kis fekets betűket neki irtam és szalonjában a Közlöny még a nyomdafestéktől frissen került a rokokó-asztalkára. Fekete szemével figyelmesen ment végig a sorokon, kis kezén a rubintvére és nyakán kékkövekből régi kis feszület, kis lába keresztbe vetve, mint egy keleti asszonyé és fekete hajára lepke módjára röppent egy-egy sugár a borongós őszi délutánból, — szemben ültem, kalapomat kezemben hintáztam, köpenyegemet vállamról leeresztettem s a velencei tükörben megpillantva fodros fürteimet, eszembe jutott D. szinész, a Don Cézárból. Majd befejezvén az olvasást, felállott és jobbról-balról megérintette arcomat ajkával, amelynél finomabb és nemesebb nincs Szevillában.
— Maga a legnagyobb iró Pesten!
(Mily furcsa, hogy ma ezt leirom és nem szégyellem magam Ah! elmúlt szép hosszú esték! A fehér kályhában, mint egy Andersen-mese pittegett-pattogott a tüz, a lámpaernyőn korcsolyázó ladyk szálltak, az órának hangja, mint a harangütés éjszaka egy ó-német városka felett és szép fehér kutya hevert a tigrisbőrön: landsknechtet játszottunk hármasban: az aranymives úrral.
S gyakran zárva találtam már a Csiga vasajtaját, midőn bucsut vettem a barátságos háztól. Meg-megállottam az utcán és hol egy dalt fütyültem magamban, hol hangosan sóhajtottam,
mint a költőknél olvastam. »Estella!!« — kiáltottam fenhangon a néptelen utcákon — és csöppet sem bántam, hogy a Kávéforrásnál összes ellenségeimet egybegyülve láttam a sárga függöny hasadékán át és gunyoros arcuk azt üzente, hogy e percben tán épen rólam és a szép aranymivesnéről beszélgetnek. Egykor sürün töltöttem az éjszakákat a tekézőasztal
mellett és az Életképek bankóit elvitte a talián márki, ügyes dobásaival. Ellenségeim bizonyosra vették, hogy az aranymives bolt kincsei nemsokára az olasz zsákmányára kerülnek, — hisz az életben ez igy szokott lenni. A gyanút is elkerülendő, a Belváros játékos boltjait kivettem szórakozásaimból, csupán egy országúti gyanús lebujban játszadoztam néha éjszaka, ahol senki sem tudta nevemet. Mindazonáltal nem sokáig maradt titokban, hogy ismét régi szenvedélyemnek hódolok. Állandó veszteségeim anyagilag teljesen tönkrejutattak. Vidám kedélyem, költői lendületem, amely a társaságban elmélázásra késztette a nőket, elhagyogatott. Gyakran voltam szótalan és komor, midőn is adósságaimra, nem teljesített kötelezettségeimre gondoltam.
Estella előtt nem maradhatott titokban kedélyem változása. Egy délután magához hivatott a bizalmas, öreg cselédje utján, akinek köszönhető, hogy csaknem minden nap láttuk egymást és a kis szalonban, hol gyakran térdepeltem lábánál s egymásnak örök hűséget fogadtunk, ahol nyitott ajtónál csókolóztunk fékevesztett szenvedélyünkben és a legelemibb . . . erkélyéről hosszan utánam nézett.
óvatosságról is megfeledkezve élveztük a szerelem és kéj adományait, Estella a homlokomra tette a kezét.
— Ma nem szerelmeskedünk, Károly. Ne nyúljon hozzám. Komolyan akarok magával beszélni.
Önnek gondjai vannak.
—• Asszonyom! — feleltem. — Kívánjon tőlem bármit, csak azt az egyet ne, hogy önt bajaimmal,
kellemetlenségeimmel untassam. Szeressen! Az élet, a perc elröpül. Jöjjön karjaimba.
Az asszony komolyan csóválta fejét.
— Nem tudom önt látni gondok közepette. Bizonyos összeget megtakarítottam, amelyet ime rendelkezésére bocsátók. Ha igazán szeret, elfogadja ezt tőlem.
A szekrényhez lépett, amelyen pásztorok voltak láthatók a fényes ajtón. Egy marokin-bőrből való régi erszényben finoman pengett az aranypénz. Két karjával erősen átölelt, miközben mellényem alá, fodros ingembe csúsztatta az erszényt. , Száz darab császári arany volt az erszénykében.
Végtelen boldogság fogott el.
Soha ilyen érzésről fogalmam nem volt. Büszke és megalázott voltam egyszerre. Dalolni és sirni
szerettem volna. Jövendő életemet nyugodt folyású, tiszta nagy folyónak láttam, amely szinte boldog áhítattal fodrozik a tavaszi napsütés alatt. Gazdag vagyok, gazdag leszek mindig, hisz ezentúl csak szomorkodnom kell, hogy drága, imádott asszonyom segitségemre legyen. Ez órában a világ valamennyi férfiát megvetettem. Én vagyok mind között a legkülönb. Engem szeret legjobban egy asszony. A legokosabb, a legbölcsebb, a legszebb férfi vagyok.
Most már beszélhet a rossznyelvü P. K. a Csigában, amit akar. Ha eszembe jut, nem is leszek többet pénzért iró skribler.
Nagyon boldog és szerelmes délutánt töltöttünk ezután. Estella könyezett boldogságában és erkélyéről hosszan utánam nézett, midőn elhagytam az Aranykéz-utcát. A fodrásznál csigákba fodorittattam hajam s elhatároztam, hogy estére a maszkabálát felkeresem, ahol tudomásom szerint jól szoktak mulatni.
Száz darab császári arany volt az erszénykében.