Rezeda Kázmér szép élete

Regény a szép Budapestről
[1933]


1.
Késő Fáni
Azon a szilveszteri éjszakán – a háború előtti években – nagyon vígan voltak a „Király”-hoz címzett pesti szállodában.
A poharak összekoccantak az asztaloknál, és a felhevült vendégek mindenkit éltettek, aki éppen eszükbe jutott.
– Éljen Ferenc József, dicső uralkodónk, aki ezt a jó napot adta nekünk!

– Éljen a szakács, aki a vacsorát főzte!

– Éljen a malac, az újévi malac!

– Éljen Késő Fáni úrnő!

Ez utóbbi kiáltással hangzott el egyidőben egy tompa, szinte föld alól jött hang:

– Éljen a háború!

Bár nem volt kellemetesnek mondható a hang, amely a háborút köszönté a vidámságnak szentelt, a pestiek által szabályszerűen megtartott szilveszteri éjszakán – mintha egy elhagyott sírból üvöltött volna valaki –, a két egymásba nyíló étterem publikuma, különösen a nagyon jó megjelenésű és erre az alkalomra legjobb ruháikba öltözött pesti dámák emelgették pezsgőspoharaikat.

Utóvégre nem volt ritkaság, hogy Ferenc Józsefet éltetni kellett; nem tartozott a nevezetességek közé, hogy egy-egy lakodalmi ebéd után Koch urat, a „Király” szálloda főszakácsát előhívták konyhájából, hogy vele poharat koccintsanak menyasszony és hozzátartozói; az új malacnak szívből éljenzett mindenki, ha találkozott vele. Késő Fáni úrnőt megéljenezni pedig könnyű volt, mert szép, fiatal és igen divatos pesti asszonyka volt, aki akkoriban mutatta meg a világnak, hogy mit kell áldozni az igaz szerelemért, gondolkozás nélkül otthagyni egy gazdag öreg férjet, aki a tenyerén hordta, és megszökni egy szegény kis hírlapíróval, akinek az ambícióján kívül nem volt egyebe.

De a háborút nem ismerte ez a nemzedék.
Azért éljenezte, amikor a sok között erre került a sor.

Rezeda Kázmér kíváncsian nézett körül, hogy ki volt az a különleges ember, aki ebben az életvidám, a pesti élet legragyogóbb, leggondtalanabb éjszakáját töltő társaságban a háborút éljenzi, amelyről annyit olvasott régi könyvekben, de újakban is, például Zola Emil* könyvében, aki még akkor divatban volt.

A két éttermet elválasztó ajtók és ablakok tárva-nyitva voltak, hogy az úgynevezett „fehér terem”-ben is éppen úgy hangozzék a cigánybanda szakadatlan muzsikálása, mint a nagy étteremben. A „Király” szállodában bizonyos hagyományos szokások voltak. A „fehér termet” csak ünnepélyes alkalmakhoz, így például lakodalmakhoz vagy ünnepélyekhez nyitották ki, mintha az aranyozott fehér falakat védelmezték volna. A fehér teremben ülhetni kitüntetés volt. (Rezeda Kázmér természetesen a fehér teremben foglalt helyet társaságával.)

És ott ült „egész Budapest” a „Király” szállodában szilveszteri éjszakán.

Az a Budapest, amely ebben az időben „vezetett”, amelynek hazája félig a Lipótváros, félig a Terézváros, de az Erzsébetváros is volt. Az Andrássy úti palotákból jöttek a mulatságra hangolt éjhez a felhevült polgárcsaládok, de elindultak a Bálvány utcából is az ottani kereskedők famíliái. A Nagykörút, amely ebben az időben a város ütőerének számított: vénája javát a „Király” szállodába szállította, mert az volt a legelőkelőbb hotel a Körúton, tágas csarnokaival, perzsaszőnyegeivel, megkülönböztetett udvariaskodásával, a Körúton addig ismeretlen, figyelmes személyzetével a nagyvilágot jelképezte. Ilyennek kellene lenni Pesten mindennek, hogy valóban világváros legyen, mondták azok az emberek, akik gondtalan életükben ráértek a főváros atmoszférájával és hol boldog, hol boldogtalan életével foglalkozni.

Itt, az egész Budapesttel megtelt szállodában is, mint mindenütt ez idő tájt: a nők voltak a legfontosabbak.

Csodálatos nőkultusz volt a világon a háború előtt, és így volt Pesten is 1912-ben, Szilveszter éjszakáján, amikor szemügyre vettek minden nőt, aki a „Király” szállodában ez estén megjelent.

Itt volt az Andrássy úti boltosné, aki délidőben szokott férje üzletében tartózkodni, és ilyenformán sok ismerősre és udvarlóra tett szert, bár rosszat a legelszántabb gonosz nyelvek se mondhattak róla. A bolti asztal mellett is úgy tudott viselkedni vevőivel szemközt, mintha szalonjában ülne. Miután közel volt az Operaház, tisztában volt az ottani előadásokkal. Látta a legújabb divatokat boltja előtt elvonulni, és a mindennapi útjába eső könyvkereskedésben megvásárolta a legújabb kottafüzetet vagy regénykönyvet, amelyről divat volt beszélni. Most Szilvesztert tartott és pezsgőspohár volt keze ügyében, hogy koccinthasson, mintha nem is volna bolt ezen a világon, amelyre gondolni szokott.

Itt volt a terézvárosi ügyvédné, aki hétköznap ugyancsak férjének szokott segíteni az irodában, mint valami „irodakisasszony”, de értett ahhoz is, hogy pereket szerezzen a férjének, ha valamerre társaságban megfordult. Ezenkívül a „német kisasszony” mellett a gyermekei nevelésével is törődött, a háztartás után is kifutkározott a konyhába, a kliensekkel kacérkodott, és vasárnaponként, ha a „Király” szállodában vacsorázott a társaságával és a cigány szerelmes nótát húzott, elmélázott, hogy milyen lehet az az állapot, amikor szeretője van egy asszonynak, mert a közvélemény szerint minden pesti asszonynak van szeretője. Pezsgőspoharából arra az ismeretlen férfira ivott, aki majd valamikor az ő szeretője lesz, ha ideje elérkezik. Ám eddigi dolgait azután se hanyagolja el, fogadta fel magában a legnagyobb komolysággal.

Most már bevallhatjuk annyi esztendő után, hogy ebben az időben nagy divat volt a pesti asszonyok között a szeretőtárs.

Valami járványszerű állapot volt ez, egyik asszony elrontotta a másikat. Néha egész asszonytársaság ült együtt a meghitt szalonban, amely nem beszélt másról, mint a szeretőkről. Úgy látszik, hogy a férjeknek csak reprezentatív és kenyérkereső szerepük van ebben az életben. Az asszonyszív és gondolat a szeretőé, aki nem is volt már titkos, mint hajdanában, hanem megvolt a maga helye az ebédlőasztalnál, a külön ruhafogas, bal oldala az asszony mellett, széke a színházi páholyban és a megfelelő délutánja, amikor az asszonyságot szórakoztatni kell. Szinte természetesnek látszott, hogy délben az asszonyok a Váci utcában a szeretőjükkel sétálnak, velük járnak a lóversenytérre vagy kártyázni a barátnő zsúrjaira. Ezek a boldogított gentlemanek*, akik egyes férjes asszonyok szívét bírták, nem csodálható életunalommal tették fel a monoklijukat*, amikor egy szegény leány szerelemmel közeledett feléjük.

Szilveszterkor a „Király” szállodában természetesen a szeretők voltak a legboldogabbak, mert hiszen tudták, hogy az éjféli percben megrendezett lámpaoltásnál, a sötétben bizonyosan csókot kapnak kisütött bajuszukra. És a szeretőnők talán odaadóbban ringatták a fejüket Zerkovitz* dalaira, amelyek ebben az édesdedség, önfeledkezés, szerelem után kívánkozó városban egy egész korszakot jelentettek. Meg kell adni Budapest történetírójának, hogy „Cerkó” sok mézre vágyakozó szívet kalapált össze a buta kis dalaival.

Ebben az atmoszférában, a lágyság, az odaadás, a vágyakozás szilveszteri levegőjében hangzott el az a kiáltás, amely a háborút említette.

– Éljen a háború! – kiáltotta a pincebeli hang, és a poharak éppen úgy összecsendültek, mintha az új esztendőt vagy a menyasszonyt éltették volna.

– Ki lehetett ez az ördög? – kérdezte magában Rezeda Kázmér, és újra végignézett a „Király” társaságán: a tündöklőre rizsporozott női vállakon, a fodrásznék hajcsodáin, a pezsgőspoharakat tartó, fénylő gyűrűs kezeken, az estélyi nyakszirteken, a mosolyra nyílt szájakon, a szerelmet sugárzó női szemeken: Pesten, a jól öltözött molett nők világán.

– Valószínűleg sok osztriga, kaviár és pezsgő fogyott el ma este, ezért nem férnek a bőrükben az emberek, akik ehhez a táplálkozáshoz nincsenek hozzászokva – mond hangosan Rezeda Kázmér annak a két úriembernek, aki az asztalnál helyet foglalt.

– Tengeri rákot láttam vinni, persze Korompaiék társaságához, mielőtt az öreg Korompait a Smaragd bányarészvényekért végképp becsuknák – felelte az egyik asztaltárs, bizonyos Muki, az egész világ Mukija, egy kis termetű, korán kopaszodó és korán igen komoly hangon beszélő hírlapíró; teli szájú beszéde miatt is arra volt teremtve, hogy előbb-utóbb szerkesztő legyen, mert az igazi szerkesztőnek születni kell.

Egy Heine-képű, Heine-vallású és Heine-utánzatú sápadt fiatalember volt a harmadik asztaltárs, aki mindent írt az újságba, a vezércikktől kezdve a hirdetésekig, mert viszont azok közé tartozott, akit az Isten is hírlapírónak teremtett. Nem lehetett volna se püspök, se bankár, csak hírlapíró, aki mindenhez értett egy kicsit, tudott úgy írni, mint egy miniszter vagy egy „hang a népből”. Fanyar, vadalmamosoly az arcán, ecet a beszédében:

– Én mindamellett azt hiszem, a társaságot tekintve, hogy titokban több töltött libanyak és diós potyka fogyott el, mint ezek a tüntetőleg körülhordozott homárok. Az igazi kaviárevők, akik az eredeti skatulyából kanállal eszik a halikrát, nemigen törődnek az asztalneművel, zenével és szervizzel. Nekik a maguk csemegéje a fontos, míg ezek a körúti polgárok inkább a dekórum* miatt fogyasztanak ismeretlen ételeket. Dióval töltött potykát, felebarátaim, akkor nem lesz baj! – mond az ifjú Heine*, és azzal a cinizmussal nézte a gyönyörűen felöltözött asszonyokat, mintha már látta volna valaha őket anyaszült meztelenen is. Van olyan férfi, akinek nincs érzéke se a legszebb toalett, se az ünnepélyes perc iránt. A pesti Heine ilyen volt.

– Nekünk legfeljebb szanatóriumi vágyaink vannak a jó egészségről, a jó emésztésről, a tízórás álomról, a gazdasszonyról, aki megkenegeti a hátunkat, a kényelmes cipőről, amelybe beugrani lehet, és az inggombról, amely sohasem vész el, amikor valahová sietve öltözködünk – szólt Muki, a kis kopaszodó Muki, mintha ő lett volna Budapest legöregebb embere, aki valóban már csak ezekkel és hasonló természetű dolgokkal törődik. – De nézzétek meg Késő Fáni férjét, Hüvelyk János urat, hogyan rendezi be ő magának az életet! (Semmitmondó ember volt, ezzel az erővel lehetett volna Fehér vagy Fekete: de Késő volt.)

Pest Heinéje csak fogait mutatta, mintha mosolygott volna, kezével legyintett, mintha valami érdektelen dologról volna szó, míg Rezeda Kázmér a maga természetes őszinteségével szólott:

– Szép felesége van!

– De mindennap megveri, ha nem jelenik meg az újságban valamely költemény alatt a neve. A „Mama” azt szokta mondani, hogy ő nem egy névtelenül dolgozó lapíróhoz, egy közönséges Zeitungschreiberhez* ment nőül…

– Pardon, elszökött vele – mond helyesbítőleg az ifjú Heine, akinek kezdett tetszeni a téma. (Késő Fániék ugyanis alig néhány lépésnyire ültek és „mulattak” a nagyteremben.)

– Nem egy szivarozó, pálinkaivó, éjjeli kávéházban hentergő reporterrel*, hanem egy lírikus poétával szökött meg, aki éppen lírájával csavarta el a fejét. És azzal, hogy új nevet adott neki. Amíg első ura, a gazdag zsákkereskedő komoly hangon „Franciská”-nak szólította, megbeszélte vele üzleti ügyeit, bemutatta üzletbarátait, addig Hüvelyk (Késő) János egy bizonyos Fánihoz írta verseit, és a versek hősnőjére ráfogta, hogy azonos Franciskával.

– Ha írnokhoz akart volna menni, mehetett volna doktor Stuxhoz, a szilenciumos* ügyvédhez, aki darab ideig udvarlója volt – szólt Muki vérfagyasztó komolysággal elmondott előadásába a heinei fintor, amely láthatólag zavarni kezdte a nagyteremben ülő szilveszteri társaságot, mert a gúnymosoly „Heine” arcán pontosan elárulta, hogy éppen Késő Fániról és társaságáról van szó.

A jövendőbeli szerkesztő öblösen folytatta:

– Miért lett Franciskából Késő Fáni? Ezt csak maga Késő János tudná megmondani. Nagy gazember ám ez a Hüvelyk-Késő! Nem kell ám hinni annak az ábrándos tekintetének, amellyel a szivarfüstbe bámul. Ezt tanulta valami öreg költőtől, a vak Cholnokytól* vagy magától Kiss Józseftől* a kávéházban. Nem látjátok, hogy nehéz pálinkát iszik, mert a „Mama” úgy olvasta valamely költői életrajzban, hogy a költők Verlaine* és Wilde Oszkár* óta arról nevezetesek, hogy abszintot* isznak.

– Csak törköly, ami Késő előtt áll – mond a pesti Heine, és még ördögibben mosolygott át a túlsó asztalra, hogy az ottani úriember, a sokat emlegetett Késő János végre nem állta a tekintetét, és legbarátságosabb mosolyát öltve arcára, felemelkedett, hogy megvizitelje a kollégákat.

Lassú, tekintélyeskedő lépésekkel, jobbra-balra köszöngetve az étteremben, közeledett. Úgy látszott, sok ismerőse gyűlt itt össze e napon – Pest összes tekintélyes férfiai. (Muki úr megfigyelése szerint, mint később mondotta, Késő olyanoknak bólintott némi leereszkedéssel, akiket nem ismert.) Ezeket a köszöntgetéseket a „Mama” miatt kellett elhelyezni, hogy emígy is emelje tekintélyét őnagysága előtt… Sok ismerőse van!

Csíkos nadrág és zsakett* volt öltözéke, mint általában akkor a pestiek öltözködtek. Csak a nyakkendőjébe elhelyezett tekintélyes antik tű (mint „Heine” megjegyezte, ezt a tűt a „Mama” még első férjének vette születésnapjára, de a becsületes kereskedő azt visszaadta a válás után), csak ez a hitelképes, kirakatba való tű, valamint beillatosított, fodrozott, keménynek látszó szőke haja, valamint ugyancsak fodrozva eresztett vörösesszőke bajsza, kék szemének örökké figyelő nyugtalansága (mintha mindig valamely ismeretlen veszélytől tartana), az arcát néha elöntő pirosság, tekintetének váratlan elkapkodása az akkoriban még sűrűn látható, gúnyolódó pesti arcokról: mutatja, hogy valami nincs rendben a közelgő úriembernél.

– Egy makró*, aki még nem tanulta meg a mesterséget – mondta a pesti „Heine”, aki a fehér teremszoba nagy falitükréből látta hátulról közelegni Késő Jánost.

De éppen csak befejezhette szavait, mert a következő pillanatban Késő hátulról a vállára tette kezét.

– Csak szidjál, Spektátor*, egymás között vagyunk, nem törődöm vele; csak az idegenek előtt dicsérj – mondta kedélyes, dörögtető hangon, mintha máris pocakja nőtt volna a felesége vagyona mellett.

Spektátor – a pesti Heine egyik írói álneve – a legszívélyesebben nevetett:

– Lupus in fabula*, mint atyáink mondták. Éppen arról beszélgettünk, hogy miért szüntetted be a költeményeket?

– Van az úgy néha, hogy elmúlnak a vágyak – felelt Késő János, és ugyancsak antik gombokkal kivarrott fehér mellényére vetett egy figyelmeztető pillantást. De nem volt még potrohos, akárhogy akarta ezt a pesti Heinével megértetni.

Muki ezalatt szokásos mosolytalan komolyságával nézdelődött, majd magyarázatként mondta:

– A hírlapíró klubban bál van, az embernek nincs otthona, azért vetődtünk erre a helyre.

Késő láncon függő kulcscsomót csörgetett zsebre dugott kezével, mintha a ház összes kulcsait magával hozta volna. (Talán a felesége pénzesszekrényének kulcsai is köztük vannak – gondolta magában Rezeda Kázmér.)

– Azt hiszem, hogy ti itt hármasban előbb-utóbb megunjátok a világot és az embereket szidni, mert ez nem sokat ér. Legjobb volna, ha átülnétek a mi asztalunkhoz. Velünk van a Képviselőné, a Tejigazgatóné, a Nagykereskedőné, csupa irodalom iránt érdeklődő hölgyek, akik Spektátornak például minden cikkét elolvasták a Szemlében.

– A Szemle olvasónői? – kérdezte a pesti Heine hitetlenül, de megfelelő gunyorossággal. – A Szemlét csak egy öreg kávés olvassa a Rákóczi úton, aki vendég hiányában az összes lapokat végigolvassa.

Így szólt a pesti Heine, ámde magaviseletén érezhető volt, hogy Késő János megjegyzése talált. Spektátor ugyanis a Szemlében írott cikkeire volt a legbüszkébb.

De most az öblös hangú Muki vette át a szót, a legnagyobb komolysággal mondván:

– Látom, a Koronaügyész is ott teszi a szépet az izraelita hölgyeknek. Nincs teteje a dolognak, hogy mi is odamenjünk, hogy összetoljuk az asztalt, mert a Koronaügyész a legjobb csárdástáncos az országban, csak idő kérdése, hogy mikor rúgja ki a széket maga alól, és táncba vigye az asszonykákat.

– Nohát egy kis hangulat van a társaságunkban – mond Késő János.

– De legalább engedjétek el Rezeda Kázmért, akit a feleségem nagyon szeretne megismerni, miután annyit beszéltem furcsa kalandjairól.

– Az én kalandjaim? – szólt fanyaran és élményei iránt való bizonyos megvetéssel Rezeda (amely „nihilista modor”-t* ebben a társaságban tanulta, miután komolyan vette barátait). – Az én kalandjaim legfeljebb arra valók, hogy vonaton, harmadik osztályon fokhagymás kolbász fogyasztása közben beszéljen róluk az utazó.

– Nem úri társaságba való kalandok – mond a teli szájjal beszélő Muki, és hamisan villant a szeme. – Éppen ezért lesz sikerük – mond, és azzal a határozottsággal felemelkedett, amellyel megszokta társasága tagjait mint alattvalóit kormányozni.

– Menjünk át Későékhez, már csak azért is, hogy Jánoson segítsünk – indítványozta, mintha valami kollegiális akcióba kezdene egy jobb sorsra érdemes hírlapíró érdekében. (Mindig felkarolta a bajbajutott kollégák dolgát.)

…De mielőtt elindulhattak volna a Pesten szokásos szilveszteri barátkozáshoz (mikor néha jókedvükben teljesen vadidegen emberek virradtak meg egymás mellett), az óra éjfélt ütött, és a termek pillanat alatt elsötétedtek. Így rendezték ezt minden nyilvános helyen, hogy valami meglepetés is érje a vendégeket. Malacvisítás hangzott fel a pillanatra beálló csendben, a konyhai kukták futamodó négylábúakat eresztettek a közönség közé. De a malacvisítást, emberi kacajt és sikolyt felülmúlta az a föld alatti hang, amely úgy hangzott, mintha egy csontváz állna valamely sarokban, és szívtelen melléből pohárköszöntőt mondana:

– Éljen a háború! – szólt álmában a csontváz.

Rezeda Kázmér megint csak megrázkódott erre a baljóslatú és szokatlan pohárköszöntőre, amely a sötétben hangzott el, mintha még az új esztendő pillanatában se volna más öröme az illetőnek, mint a háborút köszönteni.

– A fene egye meg a bolondját! – dörmögte Rezeda.

De most a pesti Heine borotvált arcát érezte az arcához simulni, és hallotta kígyósziszegését:

– Csak azt ne felejtsd, hogy a „Mama” már sok mindent tapasztalt. Nyugodtan beszélhetsz vele.

(Rezeda Kázmér ettől a perctől fogva valamely kiábrándulásfélét érzett, amikor a jövőben a pesti Heinével itt-ott találkozott. Nincsenek ennek az úrnak nőtestvérei, hogy mindig csak rosszakat tud mondani a nőkre?)

Közben a sötétségben megjöttek a pillanatnyilag elakadt kedvek, és a lassan megszokott félhomályban a „Király” szálloda előkelő publikuma úgy zajongott, mint a Buzelka-féle táncterem közönsége. Női visítások, pörköltízű férfinevetések és kétes hírű helyeken szokásos kiszólások engedtettek maguknak.

Azonban hirtelen fellobbantak a villanylámpák, tejfehéren és pirosan, nagyvilágiasan ragyogva, minthogy Pest szerette ez idő tájt égi arcát világítani.

A zsongó teremben egy hölgy magasodott ki a tömegből. Késő Fáni volt, amint egy széken állott, térdig felhúzott fekete selyemszoknyában és fekete harisnyában, csodálatos kis cipőkben.

– A malacok, Kilenc – kiáltotta férje felé őszintének látszó rémülettel. (Négyszemközt a férjét valamely babonás okból Kilencnek szólította.)

Késő Fáninak valóban olyan lábai voltak, amelyeket megirigyelhetett volna bármely balerina, akit a Vénusz vagy Magyar Figaró című lapokba rajzoltak. Megfelelően teltek voltak ezek a fekete harisnyás lábak, hogy esős időben, szoknyaemelintés idején a nedves utcákon a szakértők utánuk menjenek. (Nagy divat volt Pesten a szép lábak után való járkálás.) Míg Későné lábtartása hasonlított a foxterrier kutya első lábainak állásához is, amint felhúzott szoknyával a széken állott, ahová nyilván a lábai között futamodó malacok elől menekedett.

Mielőtt a segítségül hívott „Kilenc” vagy bárki intézkedhetett volna a hölgy „megmentésére”, Rezeda Kázmér utat tört magának, és a komoly ijedelemben látszó hölgy segítségére sietett.

– Az igazi lovag! – dörmögte Spektátor.

– Csak hadd menjen! – felelt Muki úr, némileg megvetve a helyzetet, amelybe a hölgy keveredett.

Rezeda Kázmér valóban mindenkit megelőzve érkezett a hölgy megmentésére. Két kezét nyújtotta neki, és nyájasan szólt hozzá:

– Ugorjon le, maga Fruzsina – mond tréfásan.

Késő Fáni már akkor gyengéden megszorította a férfi mindkét kezét, mikor megragadta őket. Később, földre érésekor, még egyet, egy hosszadalmasabbat, kiadósabb, felejthetetlen, szinte sorsdöntő kézszorítást alkalmazott, amikor igen finom kezeinek melege belopózott a férfikéz csontjai közé, mint valami varázslat.

– Nem történt semmi. Üljön le mellém! – mondta turbékoló és mély hangon, amelynek hallatára Rezeda Kázmér úgy érezte, hogy valami történik vele. Kiegyenesedett, vállai szétfeszültek, a mellénye szűk lett, kakas módon lépett azért a székért, amelyen az imént Késő Fáni állott, hogy azon foglaljon helyet.

A cigány persze közben egy akkor divatos keringőt játszott már réges-régen, amely keringőben volt egy édes refrén; csak ennyi:

– A szerelem…

Késő Fáni azok közé a nők közé tartozott, akik a különböző dalokból csak a nekik tetsző részeket hangsúlyozták. Most is, amint a cigányra figyelt, szinte önmagában dúdolta:

– A szerelem…

Aztán szív alakú arcát, hosszú pillájú lesütött szemét hirtelen Rezeda úr felé fordította:

– Mondja, miért szólított engem Fruzsinának? Gyermekkorom óta nem szólított így senki.