2010. május 22., szombat
Rainer Maria Rilke: A zene
Ő... alszik... Úgy, hogy tiszta ébredése
oly éberséget szül, mely minket álom
ölébe dönt... Ó, borzalom vetése!
Földhöz verődik: koppanás a sáron,
beködli céljaink nehézkedése.
Éghez verődik: rádtárul egésze!
Éghez verődik: testivé merednek
a rejtett számok; sűrűbben mozognak
a tér atomjai. Fényként remegnek
a hangok. És mi itt lent fül azoknak,
az valahol szem is: ott boltozódnak
e dómok, ahol az eszmék teremnek.
Valahol van a zene, mint ahogy
e fény valahol messzi hang a fülben...
Csupán számunkra elválaszthatók...
És e kétfajta rezgés közt az űrben
a névtelen Több... Ó, mi bújhatott
a gyümölcsökbe? Ízük adja
értéküket? S egy illat mit tanít?
(Megismeréseink határait
kuszálja testünk minden mozdulatja.)
Zene: te, kútmedencénk zuhatagja,
hulló sugár, hangtükrözés, te boldog
fölébredő a keltő indulatra,
nyugalom, melyet bőség árja bontott,
te nálunk több... minden céltól eloldott
s szabad...
Csorba Győző fordítása
oly éberséget szül, mely minket álom
ölébe dönt... Ó, borzalom vetése!
Földhöz verődik: koppanás a sáron,
beködli céljaink nehézkedése.
Éghez verődik: rádtárul egésze!
Éghez verődik: testivé merednek
a rejtett számok; sűrűbben mozognak
a tér atomjai. Fényként remegnek
a hangok. És mi itt lent fül azoknak,
az valahol szem is: ott boltozódnak
e dómok, ahol az eszmék teremnek.
Valahol van a zene, mint ahogy
e fény valahol messzi hang a fülben...
Csupán számunkra elválaszthatók...
És e kétfajta rezgés közt az űrben
a névtelen Több... Ó, mi bújhatott
a gyümölcsökbe? Ízük adja
értéküket? S egy illat mit tanít?
(Megismeréseink határait
kuszálja testünk minden mozdulatja.)
Zene: te, kútmedencénk zuhatagja,
hulló sugár, hangtükrözés, te boldog
fölébredő a keltő indulatra,
nyugalom, melyet bőség árja bontott,
te nálunk több... minden céltól eloldott
s szabad...
Csorba Győző fordítása
Wagner: A Valkűrök lovaglása
Richard Wagner hitvallása:
„Hiszek Istenben, Mozartban, Beethovenben, valamint ezek tanítványaiban és apostolaiban; hiszek a Szentlélekben és egy egységes és osztatlan művészet igazságában, hiszem, hogy ez a művészet Istentől ered, és benne él minden égi sugártól megvilágított emberi lélekben; hiszem, hogy az, aki csak egyetlenegyszer is megízlelte e művészet magasztos gyönyörűségeit, örökre híve lesz, és sohasem fogja megtagadhatni; hiszem, hogy e művészet által mindenki üdvözölhet, és hogy ezért mindenkinek megengedtetett, hogy mellette hitet téve éhen halhasson; hiszek egy utolsó ítéletben, melyben rettenetes átokkal sújtatnak mindazok, kik e földön mesterséget, kufárkodást és uzsorát űzni merészelnek ebből a fenséges művészetből, melyet gonosz szívvel és durva érzékiséggel meggyaláztak; ellenben hiszem, hogy e művészet hű követői felmagasztaltatnak egy mennyei áradatban, mely az összes napok fényétől ragyog, a legtökéletesebb hangok illatai közepette, és végül egyesülnek az örökkévalóságban minden harmónia isteni kútforrásával. Bár hasonló sors jutna nekem is osztályrészül. Amen.”
(Richard Wagner: Egy német muzsikus Párizsban)
197 éve született Wagner
1813. május 22-én született Lipcsében egy hivatalnokcsalád kilencedik gyermekeként, apja fél évvel később meghalt. Színész nevelőapja festőnek szánta, őt azonban a zene és a színház vonzotta, rajongott Shakespeare-ért, Weberért és Beethovenért. Muzsikáját először egy lipcsei cukrászdában játszották, egy barátja szerkesztett fúvós hangszerekre egyveleget dallamaiból.
Wagner 1831-ben beiratkozott a lipcsei egyetemre, elkezdett rendszeres zeneszerzést tanulni s a radikális eszmékért lelkesedett. 1836-ban feleségül vette Minna Planer színésznőt, a következő éveket Königsbergben és Rigában töltötte.
Wagner 1831-ben beiratkozott a lipcsei egyetemre, elkezdett rendszeres zeneszerzést tanulni s a radikális eszmékért lelkesedett. 1836-ban feleségül vette Minna Planer színésznőt, a következő éveket Königsbergben és Rigában töltötte.
Adósságai miatt szökni kényszerült, a Londonba tartó hajó viharos útja ihlette a bolygó hollandi témáját. Londonból Párizsba ment, ahol nyomorgott, éhezett, s megjárta az adósok börtönét is. Élete 1842-ben vett fordulatot, amikor Drezdában sikerrel mutatták be a francia opera hagyományait követő Rienzit, s szász királyi karnaggyá nevezték ki. 1844-ben került színre A bolygó hollandi, majd a következő évben a Tannhauser. 
a drezdai operaház
A nyughatatlan komponista 1849-ben aktív szerepet játszott a drezdai forradalomban, ezért száműzték. Svájci emigrációjában kezdődött barátsága Liszttel, aki Weimarban (Wagner kényszerű távollétében) sikerre vitte a Tannhausert, majd a Grál-mondát feldolgozó Lohengrin premierjét dirigálta, még később apósa lett. Wagner ekkor kezdte el tervezni A Nibelung gyűrűje című, általa zenedrámának nevezett sorozatát (A Rajna kincse, A Walkür, Siegfried, Istenek alkonya). A Trisztán és Izolda témáját mecénása felesége iránt érzett beteljesületlen, de házassága felbomlásához vezető szerelme ihlette.
Cosima Wagner
1862-ben amnesztiát kapott, s ő II. Lajos bajor király hívására diadalmenetben vonult be Münchenbe. Itt újabb szerelmi botrányba bonyolódott, elszerette Hans von Bülow karmester feleségét, Liszt Cosimát, akit 1870-ben vett el. Luzern melletti kastélyukban fejezte be Wagner legderűsebb operáját, A nürnbergi mesterdalnokokat, illetve a Nibelung-tetralógiát, s fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy önálló színházat alapítson művei megszólaltatására.
a Rajna kincse bemutatója
Ebből az elképzelésből nőtt ki a Bayreuthi Ünnepi Játékok, itt mutatták be 1882-ben a kelta tárgyú, szakrális jellegű Parsifalt.
Wagner 1883. február 13-án halt meg Velencében.
Wagner 1883. február 13-án halt meg Velencében.
2010. május 21., péntek
Ady Endre: Szent Lélek ünnepére
Mikor a basa-rózsák voltak itt
Fejedelmi virágok,
Loptunk idegen kertekből is
A templomért,
Hogy a templomban virágosan
Lássuk egymást,
Leányok, fiuk, nyugtalanok,
Mert csak a templomban
Ének, ima és beszéd mellett
Láttuk igazán egymást.
Hajh, Szent Lélek,
Be, ifju lehettél akkor
S az ákácok is ifjak lehettek:
Micsoda Pünkösdök voltak akkor.
Dehogy, a mai Pünkösdök
A szépek és igaziak.
Nem kell templom, minden templom
S ugy kiván a pünkösdi király,
Hogy tudja, mire vágyik,
Hogy tudja zavarosból
Gyönyörüen kibontva,
Ki az, akit meztelenitve
Ujféle virágokkal
Tele és teleszór.
És sokkal szebb azóta
Az élet, a vágy és a lemondás is,
Mióta templom minden
S nem a pöf basa-rózsák
Ákácok, rózsák, semmik
Az igazi virágok,
Fejedelmi virágok.
Minden, minden és minden,
Templom, templom és templom,
Lyányok, lyányok és lyányok,
Szeretlek és szeretlek és szeretlek.
Pünkösd
A pünkösd jő - de meg nem érti titkát
a szív, amelyben még az Úr nem él;
Itt a tavasz, - bimbófejük kinyitják
a kis virágok, zöldül a levél.
Mit ér, ha a természet újra éled,
a föld örül, madárka énekel,
de a szívünkben még az égi Lélek
élet tavaszát nem költhette fel?
Ha szívünket a Lélek át nem hatja,
hervadt virág csak minden ünnepünk,
Hiába volt a szent karácsony napja,
a húsvét fénye föllángolt - s letűnt.
Az Úr csak egyszer járt itt lenn a földön,
értünk csak egyszer halt kereszthalált,
De kell, hogy pünkösd újra s újra jöjjön,
mert életet csak Isten Lelke ád.
Ismeretlen szerző
Pünkösd
Pünkösd a kereszténység legfontosabb ünnepei közé tartozik.
A Szentháromság ünnepei a karácsony, a húsvét és a pünkösd. Jézus keresztre feszítése után harmadnapra feltámadt, megjelent a tanítványoknak, majd a negyvenedik napon felszállt a mennybe. Erről emlékezünk meg húsvétkor és Urunk mennybemenetelének ünnepén, más néven áldozócsütörtökön.
Jézus mennybemenetele után viszont a tanítványok félelemben éltek, nem merték hirdetni az igét. Ezért az Úr elküldte a földre a Szentlelket, hogy vigasztalja, pártfogolja a Krisztusban hívőket és bátorságot adjon nekik. A Biblia leírása szerint a tanítványok kis közösségben imádkoztak, amikor az égből zaj támadt, vihar keveredett és kettős tüzes nyelvek csaptak fel jelképezve a Szentlélek eljövetelét. A pünkösd lényege tehát, hogy a Szentlélek leszállt a földre és az apostolok megkezdték a térítést. A lépéssel lefektették az egyház alapjait, így az ünnep az egyház születésnapja is.
A Szentháromság ünnepei a karácsony, a húsvét és a pünkösd. Jézus keresztre feszítése után harmadnapra feltámadt, megjelent a tanítványoknak, majd a negyvenedik napon felszállt a mennybe. Erről emlékezünk meg húsvétkor és Urunk mennybemenetelének ünnepén, más néven áldozócsütörtökön.
Jézus mennybemenetele után viszont a tanítványok félelemben éltek, nem merték hirdetni az igét. Ezért az Úr elküldte a földre a Szentlelket, hogy vigasztalja, pártfogolja a Krisztusban hívőket és bátorságot adjon nekik. A Biblia leírása szerint a tanítványok kis közösségben imádkoztak, amikor az égből zaj támadt, vihar keveredett és kettős tüzes nyelvek csaptak fel jelképezve a Szentlélek eljövetelét. A pünkösd lényege tehát, hogy a Szentlélek leszállt a földre és az apostolok megkezdték a térítést. A lépéssel lefektették az egyház alapjait, így az ünnep az egyház születésnapja is.
2010. május 13., csütörtök
.jpg)
Kölcsey Ferenc: Zrínyi második éneke
Te lásd meg, ó sors, szenvedő hazámat,
Vérkönnyel ázva nyög feléd!
Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad,
És marja, rágja kebelét.
A méreg ég, és ömlik mély sebére,
S ő védtelen küzd egyedűl,
Hatalmas, ó légy gyámja, légy vezére,
Vagy itt az óra, s végveszélybe dűl!
Áldást adék, sok magzatot honodnak,
Mellén kiket táplál vala;
S másokra vársz, hogy érte vívni fognak?
Önnépe nem lesz védfala?
Szív, lélek el van vesztegetve rátok;
Szent harcra nyitva várt az út,
S ti védfalat körűle nem vonátok;
Ő gyáva fajt szült, s érte sírba jut.
De szánjad, ó sors, szenvedő hazámat!
Te rendelél áldást neki:
S a vad csoport, mely rá dühödve támad,
Kiket nevelt, öngyermeki.
Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek;
S míg hamvokon majd átok űl,
Ah tartsd meg őt, a hűv anyát, teremnek
Tán jobb fiak, s védvén állják körűl.
Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja
Szülötti bűnein leszáll;
Szelíd sugárit többé nem nyugtatja
Az ősz apák sírhalminál.
És más hon áll a négy folyam partjára,
Más szózat és más keblü nép;
S szebb arcot ölt e föld kies határa,
Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.
1838
Kölcsey Ferenc: Rebellis vers
Zrínyi vére mosta Bécset,
S senki bosszút nem állt;
Rákóczi küzdött hazánkért,
S töröknél lelt halált.
Páris ígért szabadságot,
Ti nem fogadtátok,
Járom rátok, gyáva népek,
S maradéktól átok.
Zrínyit és Frangepánt börtönbe zárják
1670 – Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc grófok Bécsbe menekülnek, hogy kegyelmet kérjenek I. Lipót császártól, azonban április 17-én letartóztatják, és a bécsújhelyi várba zárják őket.
Itt Zrínyi ékes latin nyelven írt egy igazolást a királyhoz, melyben igazolta tetteit, és hivatkozott a király ígéretére, hogy nem lesz bántódása, ha megadja magát, elősorolta az ő, Miklós bátyja és őseik nagy érdemeit és ezekért kegyelmet kért.
Mindezt hiába tette, egy évi és egy hónapi fogság után alkotmányellenesen egy német bíróság halálra ítélte őt és sógorát. Zrínyi hősként, félelem nélkül halt meg. Augusztics Tamás zágrábi kanonok írja (mint szemtanú), hogy a hóhér több ügyetlen csapás után fejét inkább letépte, mint levágta. Az ő és Frangepán holttestét egy gödörbe dobták a Szent Mihály-templom fala mellett.
Frangepán Katalin megőrült és 1673. november 16-án halt meg a grazi zárdában. Egyetlen fiukat, János Antalt nevétől is megfosztották és Gnade Antal néven sorozták be katonának , míg 1683-ban minden alap nélkül ráfogván, hogy a király élete ellen tör, Rattenburg tiroli várban, utóbb Kufsteinban börtönbe vetették, ahol húsz évig sínylett. Itt megőrült és ötven éves korában, 1703-ban meghalt. Ő volt az utolsó Zrínyi.
Mi magyarok rendkívül "sokat köszönhetünk" a Habsburgoknak. Mindig is harag és szomorúság fog el, amikor - mintha semmi sem történt volna történelmünk folyamán - joviálisan, csak "sógoroknak" nevezzük őket. Jó volna, ha a magyar emberek tisztában lennének saját történelmükkel!
Itt Zrínyi ékes latin nyelven írt egy igazolást a királyhoz, melyben igazolta tetteit, és hivatkozott a király ígéretére, hogy nem lesz bántódása, ha megadja magát, elősorolta az ő, Miklós bátyja és őseik nagy érdemeit és ezekért kegyelmet kért.
Mindezt hiába tette, egy évi és egy hónapi fogság után alkotmányellenesen egy német bíróság halálra ítélte őt és sógorát. Zrínyi hősként, félelem nélkül halt meg. Augusztics Tamás zágrábi kanonok írja (mint szemtanú), hogy a hóhér több ügyetlen csapás után fejét inkább letépte, mint levágta. Az ő és Frangepán holttestét egy gödörbe dobták a Szent Mihály-templom fala mellett.
Frangepán Katalin megőrült és 1673. november 16-án halt meg a grazi zárdában. Egyetlen fiukat, János Antalt nevétől is megfosztották és Gnade Antal néven sorozták be katonának , míg 1683-ban minden alap nélkül ráfogván, hogy a király élete ellen tör, Rattenburg tiroli várban, utóbb Kufsteinban börtönbe vetették, ahol húsz évig sínylett. Itt megőrült és ötven éves korában, 1703-ban meghalt. Ő volt az utolsó Zrínyi.
Mi magyarok rendkívül "sokat köszönhetünk" a Habsburgoknak. Mindig is harag és szomorúság fog el, amikor - mintha semmi sem történt volna történelmünk folyamán - joviálisan, csak "sógoroknak" nevezzük őket. Jó volna, ha a magyar emberek tisztában lennének saját történelmükkel!
La Fontaine: A holló meg a róka
Holló úr ült a fatetőn
Csőrébe sajt volt, jókora,
S kit a jóillat csalt oda,
A róka szólt hízelkedőn:
"Á, jónapot, te drága holló!
Mi szép vagy! nincsen is hozzád hasonló!
Nem tódítok, de hogyha hangod
Olyan, mint rajtad ez a toll, ó
Akkor a madarak között első a rangod."
A holló erre rendkívül örül,
Torkán egy hangot köszörül,
Kitátja csőrét, földre hull a sajtja
A róka felveszi és egyre hajtja.
"A hizelgő, akármi fajta,
Azokból él, akiknek hízeleg:
Felér a sajttal ez a lecke - vedd."
A holló ámul, pironkodva, végre
Megesküszik, hogy nem megy soha jégre.
(fordította: Kosztolányi Dezső )
Csőrébe sajt volt, jókora,
S kit a jóillat csalt oda,
A róka szólt hízelkedőn:
"Á, jónapot, te drága holló!
Mi szép vagy! nincsen is hozzád hasonló!
Nem tódítok, de hogyha hangod
Olyan, mint rajtad ez a toll, ó
Akkor a madarak között első a rangod."
A holló erre rendkívül örül,
Torkán egy hangot köszörül,
Kitátja csőrét, földre hull a sajtja
A róka felveszi és egyre hajtja.
"A hizelgő, akármi fajta,
Azokból él, akiknek hízeleg:
Felér a sajttal ez a lecke - vedd."
A holló ámul, pironkodva, végre
Megesküszik, hogy nem megy soha jégre.
(fordította: Kosztolányi Dezső )
315 éve halt meg La Fontaine
Jean de La Fontaine (Château-Thierry (Champagne), 1621. július 8. – Párizs, 1695. április 13.) francia író és költő.
Írt elégiákat, színműveket is, de népszerűségét állatmeséinek (fabuláinak) köszönheti. Fabulái 12 könyvben jelentek meg, az első hatot az ifjú trónörökösnek írta, ezekhez Phaedrus ismert állatmeséit verses formában lefordította franciára.
A következő hat már nem annyira gyermekeknek, inkább felnőtt olvasóknak szól.
A mesékbe szőve éles iróniával bírálta kora társadalmi erkölcseit, az emberi gyarlóságokat, XIV. Lajos és a spanyol király között lévő vetélkedést.
Elemzői szerint az utolsó állatmesék írásának idején La Fontaine már azzal a szándékkal alkotott, hogy az állatok javára ítéljen az emberek felett. Leghíresebb állatmeséi közül való: A holló és a róka, A tücsök és a hangya.
Írt elégiákat, színműveket is, de népszerűségét állatmeséinek (fabuláinak) köszönheti. Fabulái 12 könyvben jelentek meg, az első hatot az ifjú trónörökösnek írta, ezekhez Phaedrus ismert állatmeséit verses formában lefordította franciára.
A következő hat már nem annyira gyermekeknek, inkább felnőtt olvasóknak szól.
A mesékbe szőve éles iróniával bírálta kora társadalmi erkölcseit, az emberi gyarlóságokat, XIV. Lajos és a spanyol király között lévő vetélkedést.
Elemzői szerint az utolsó állatmesék írásának idején La Fontaine már azzal a szándékkal alkotott, hogy az állatok javára ítéljen az emberek felett. Leghíresebb állatmeséi közül való: A holló és a róka, A tücsök és a hangya.
2010. május 12., szerda
Krúdy Gyula: Múló évek az Aranykéz utcában
. . . A kalamárisban kiszáradt a tinta és a görbelábu íróasztal, amelyen a nagyapám idejéből való
kalendárium mutatta a nap és hold járását s a vásárokat, megtelt porral. A hímzett irómappa, —
egy drága nő ajándéka, és a bronz-bagoly, a ludtollak és a diósgyőri árkusok, egy verseskönyv, felütve egy helyen s ott szomorú vers hajlékony sorai és a mindenféle álmok, amelyek felrebbenni látszanak, amint a poros könyveket, iratcsomagokat, megmozdítom helyükön, álmatlan éjjelek gondolatai, hosszú őszi délutánok látományai, egy szomorú nap emléke, apró tollvonásokkal az irómappa szélén megörökítve, csákók, szálló madarak, furcsa E betűk és szabályos kis négyszögek, amelyek akkoriban keltek életre e tollhegy nyomán, midőn végrendeletet fogalmaztam, a vas gyertyatartón végigcsurgott az ezüst pecsétviasz és egy sziv örökre bezárult.
Egy esztendő múlott el azóta, hogy az íróasztalomnál ültem és elbeszélést irtam az Életképeknek. Macsodán! Ez volt hősöm neve, sürü szemöldöke összenőtt homlokán. Mig a hölgyet Estellának hivták.
Vachot Sándor azt mondta a kávéházban, hogy nem a legsikerültebb müveim közül való, — pedig rólad zengett a büszke lant, ó boldog szerelem. A Csigában, az egykori Vörösmarty-asztalnál, korunk irói álarcot viselő orgyilkosai gonosz megjegyzésekkel kisérték a novella megjelenését. P. K. sillerborába szokás szerint nagyokat harapott, de hatalmas sárga fogsorait dühös kuvasz módjára csattogtatta az én lábikráim felé. »Egy költő nem zenghet mindig a boldogságról — vélekedett — csupán a kéményseprők boldog emberek Pesth-Budán. Lám, Petőfi is, amint megnősült, vesztett költészetében.« Mórfoki, az egykori súgó azt merészelte mondani, hogy Macsodán egy közönséges hülye, mert nem ugrott be a nyitvalevő erkélyen.
A boldogtalan Kuthy Lajos a másik asztaltól bólogatott fodros fejével, amely bátran beillene a francia fodrász kirakatába, de őt nem szokás tudomásul venni. Mig éjféltájban hosszú, mély léptekkel az Aranykéz-utcában ballagtam, magamban keserűen bevallottam, hogy legutolsó művemnek korántsem volt olyan sikere, mint a régebbieknek. Mórfoki a »Falusi Estvé«-t hetekig szavalva olvasta az újságból és a »Bánatos Utazás« csaknem megőrjítette a fiatal irói társaságot.
Ismeretlen gavallérok borultak a nyakamba a Váci-utcán és a hölgyek a szalonokban rólam beszélgettek. Ah, mennyi gáláns kalandot mulasztottam el a főváros úrnői körében,
akik a divatos írókat honorálni szokták!
Nagy, élveteg szemek tapadtak reám a páholysorból, a színházban, a táncteremben finom bókok repdestek felém drága ajkakról, titkos kézszoritásoknak vagyok megőrzője s a városerdőben nem egyszer sétálgattam a juharfák alatt, kart-karba öltve, kisasszonyokkal, akik az Írókat olvasni szokták.
Mindezt akkoriban szívesen elmulasztottam, mert szenvedélyem oly rabbá tett, hogy csupán
az esett jól, amit ő parancsolt: Estella, az aranymivesné.
S mily boldog voltam, ha vad féltékenységében megtiltotta, hogy egyes kacér úrnőkkel
beszélgessek! A szivem körül finom melegség terjengett, midőn az italtól azért tiltott, mert a bor
lángralobbantja véremet és a boros emberek feslett nők martalékai szoktak lenni! Múzsám volt,
levegőm volt, alvásom és ébrenlétem, mindenem ő volt. A kis fekets betűket neki irtam és szalonjában a Közlöny még a nyomdafestéktől frissen került a rokokó-asztalkára. Fekete szemével figyelmesen ment végig a sorokon, kis kezén a rubintvére és nyakán kékkövekből régi kis feszület, kis lába keresztbe vetve, mint egy keleti asszonyé és fekete hajára lepke módjára röppent egy-egy sugár a borongós őszi délutánból, — szemben ültem, kalapomat kezemben hintáztam, köpenyegemet vállamról leeresztettem s a velencei tükörben megpillantva fodros fürteimet, eszembe jutott D. szinész, a Don Cézárból. Majd befejezvén az olvasást, felállott és jobbról-balról megérintette arcomat ajkával, amelynél finomabb és nemesebb nincs Szevillában.
— Maga a legnagyobb iró Pesten!
(Mily furcsa, hogy ma ezt leirom és nem szégyellem magam Ah! elmúlt szép hosszú esték! A fehér kályhában, mint egy Andersen-mese pittegett-pattogott a tüz, a lámpaernyőn korcsolyázó ladyk szálltak, az órának hangja, mint a harangütés éjszaka egy ó-német városka felett és szép fehér kutya hevert a tigrisbőrön: landsknechtet játszottunk hármasban: az aranymives úrral.
S gyakran zárva találtam már a Csiga vasajtaját, midőn bucsut vettem a barátságos háztól. Meg-megállottam az utcán és hol egy dalt fütyültem magamban, hol hangosan sóhajtottam,
mint a költőknél olvastam. »Estella!!« — kiáltottam fenhangon a néptelen utcákon — és csöppet sem bántam, hogy a Kávéforrásnál összes ellenségeimet egybegyülve láttam a sárga függöny hasadékán át és gunyoros arcuk azt üzente, hogy e percben tán épen rólam és a szép aranymivesnéről beszélgetnek. Egykor sürün töltöttem az éjszakákat a tekézőasztal
mellett és az Életképek bankóit elvitte a talián márki, ügyes dobásaival. Ellenségeim bizonyosra vették, hogy az aranymives bolt kincsei nemsokára az olasz zsákmányára kerülnek, — hisz az életben ez igy szokott lenni. A gyanút is elkerülendő, a Belváros játékos boltjait kivettem szórakozásaimból, csupán egy országúti gyanús lebujban játszadoztam néha éjszaka, ahol senki sem tudta nevemet. Mindazonáltal nem sokáig maradt titokban, hogy ismét régi szenvedélyemnek hódolok. Állandó veszteségeim anyagilag teljesen tönkrejutattak. Vidám kedélyem, költői lendületem, amely a társaságban elmélázásra késztette a nőket, elhagyogatott. Gyakran voltam szótalan és komor, midőn is adósságaimra, nem teljesített kötelezettségeimre gondoltam.
Estella előtt nem maradhatott titokban kedélyem változása. Egy délután magához hivatott a bizalmas, öreg cselédje utján, akinek köszönhető, hogy csaknem minden nap láttuk egymást és a kis szalonban, hol gyakran térdepeltem lábánál s egymásnak örök hűséget fogadtunk, ahol nyitott ajtónál csókolóztunk fékevesztett szenvedélyünkben és a legelemibb . . . erkélyéről hosszan utánam nézett.
óvatosságról is megfeledkezve élveztük a szerelem és kéj adományait, Estella a homlokomra tette a kezét.
— Ma nem szerelmeskedünk, Károly. Ne nyúljon hozzám. Komolyan akarok magával beszélni.
Önnek gondjai vannak.
—• Asszonyom! — feleltem. — Kívánjon tőlem bármit, csak azt az egyet ne, hogy önt bajaimmal,
kellemetlenségeimmel untassam. Szeressen! Az élet, a perc elröpül. Jöjjön karjaimba.
Az asszony komolyan csóválta fejét.
— Nem tudom önt látni gondok közepette. Bizonyos összeget megtakarítottam, amelyet ime rendelkezésére bocsátók. Ha igazán szeret, elfogadja ezt tőlem.
A szekrényhez lépett, amelyen pásztorok voltak láthatók a fényes ajtón. Egy marokin-bőrből való régi erszényben finoman pengett az aranypénz. Két karjával erősen átölelt, miközben mellényem alá, fodros ingembe csúsztatta az erszényt. , Száz darab császári arany volt az erszénykében.
Végtelen boldogság fogott el.
Soha ilyen érzésről fogalmam nem volt. Büszke és megalázott voltam egyszerre. Dalolni és sirni
szerettem volna. Jövendő életemet nyugodt folyású, tiszta nagy folyónak láttam, amely szinte boldog áhítattal fodrozik a tavaszi napsütés alatt. Gazdag vagyok, gazdag leszek mindig, hisz ezentúl csak szomorkodnom kell, hogy drága, imádott asszonyom segitségemre legyen. Ez órában a világ valamennyi férfiát megvetettem. Én vagyok mind között a legkülönb. Engem szeret legjobban egy asszony. A legokosabb, a legbölcsebb, a legszebb férfi vagyok.
Most már beszélhet a rossznyelvü P. K. a Csigában, amit akar. Ha eszembe jut, nem is leszek többet pénzért iró skribler.
Nagyon boldog és szerelmes délutánt töltöttünk ezután. Estella könyezett boldogságában és erkélyéről hosszan utánam nézett, midőn elhagytam az Aranykéz-utcát. A fodrásznál csigákba fodorittattam hajam s elhatároztam, hogy estére a maszkabálát felkeresem, ahol tudomásom szerint jól szoktak mulatni.
Száz darab császári arany volt az erszénykében.
kalendárium mutatta a nap és hold járását s a vásárokat, megtelt porral. A hímzett irómappa, —
egy drága nő ajándéka, és a bronz-bagoly, a ludtollak és a diósgyőri árkusok, egy verseskönyv, felütve egy helyen s ott szomorú vers hajlékony sorai és a mindenféle álmok, amelyek felrebbenni látszanak, amint a poros könyveket, iratcsomagokat, megmozdítom helyükön, álmatlan éjjelek gondolatai, hosszú őszi délutánok látományai, egy szomorú nap emléke, apró tollvonásokkal az irómappa szélén megörökítve, csákók, szálló madarak, furcsa E betűk és szabályos kis négyszögek, amelyek akkoriban keltek életre e tollhegy nyomán, midőn végrendeletet fogalmaztam, a vas gyertyatartón végigcsurgott az ezüst pecsétviasz és egy sziv örökre bezárult.
Egy esztendő múlott el azóta, hogy az íróasztalomnál ültem és elbeszélést irtam az Életképeknek. Macsodán! Ez volt hősöm neve, sürü szemöldöke összenőtt homlokán. Mig a hölgyet Estellának hivták.
Vachot Sándor azt mondta a kávéházban, hogy nem a legsikerültebb müveim közül való, — pedig rólad zengett a büszke lant, ó boldog szerelem. A Csigában, az egykori Vörösmarty-asztalnál, korunk irói álarcot viselő orgyilkosai gonosz megjegyzésekkel kisérték a novella megjelenését. P. K. sillerborába szokás szerint nagyokat harapott, de hatalmas sárga fogsorait dühös kuvasz módjára csattogtatta az én lábikráim felé. »Egy költő nem zenghet mindig a boldogságról — vélekedett — csupán a kéményseprők boldog emberek Pesth-Budán. Lám, Petőfi is, amint megnősült, vesztett költészetében.« Mórfoki, az egykori súgó azt merészelte mondani, hogy Macsodán egy közönséges hülye, mert nem ugrott be a nyitvalevő erkélyen.
A boldogtalan Kuthy Lajos a másik asztaltól bólogatott fodros fejével, amely bátran beillene a francia fodrász kirakatába, de őt nem szokás tudomásul venni. Mig éjféltájban hosszú, mély léptekkel az Aranykéz-utcában ballagtam, magamban keserűen bevallottam, hogy legutolsó művemnek korántsem volt olyan sikere, mint a régebbieknek. Mórfoki a »Falusi Estvé«-t hetekig szavalva olvasta az újságból és a »Bánatos Utazás« csaknem megőrjítette a fiatal irói társaságot.
Ismeretlen gavallérok borultak a nyakamba a Váci-utcán és a hölgyek a szalonokban rólam beszélgettek. Ah, mennyi gáláns kalandot mulasztottam el a főváros úrnői körében,
akik a divatos írókat honorálni szokták!
Nagy, élveteg szemek tapadtak reám a páholysorból, a színházban, a táncteremben finom bókok repdestek felém drága ajkakról, titkos kézszoritásoknak vagyok megőrzője s a városerdőben nem egyszer sétálgattam a juharfák alatt, kart-karba öltve, kisasszonyokkal, akik az Írókat olvasni szokták.
Mindezt akkoriban szívesen elmulasztottam, mert szenvedélyem oly rabbá tett, hogy csupán
az esett jól, amit ő parancsolt: Estella, az aranymivesné.
S mily boldog voltam, ha vad féltékenységében megtiltotta, hogy egyes kacér úrnőkkel
beszélgessek! A szivem körül finom melegség terjengett, midőn az italtól azért tiltott, mert a bor
lángralobbantja véremet és a boros emberek feslett nők martalékai szoktak lenni! Múzsám volt,
levegőm volt, alvásom és ébrenlétem, mindenem ő volt. A kis fekets betűket neki irtam és szalonjában a Közlöny még a nyomdafestéktől frissen került a rokokó-asztalkára. Fekete szemével figyelmesen ment végig a sorokon, kis kezén a rubintvére és nyakán kékkövekből régi kis feszület, kis lába keresztbe vetve, mint egy keleti asszonyé és fekete hajára lepke módjára röppent egy-egy sugár a borongós őszi délutánból, — szemben ültem, kalapomat kezemben hintáztam, köpenyegemet vállamról leeresztettem s a velencei tükörben megpillantva fodros fürteimet, eszembe jutott D. szinész, a Don Cézárból. Majd befejezvén az olvasást, felállott és jobbról-balról megérintette arcomat ajkával, amelynél finomabb és nemesebb nincs Szevillában.
— Maga a legnagyobb iró Pesten!
(Mily furcsa, hogy ma ezt leirom és nem szégyellem magam Ah! elmúlt szép hosszú esték! A fehér kályhában, mint egy Andersen-mese pittegett-pattogott a tüz, a lámpaernyőn korcsolyázó ladyk szálltak, az órának hangja, mint a harangütés éjszaka egy ó-német városka felett és szép fehér kutya hevert a tigrisbőrön: landsknechtet játszottunk hármasban: az aranymives úrral.
S gyakran zárva találtam már a Csiga vasajtaját, midőn bucsut vettem a barátságos háztól. Meg-megállottam az utcán és hol egy dalt fütyültem magamban, hol hangosan sóhajtottam,
mint a költőknél olvastam. »Estella!!« — kiáltottam fenhangon a néptelen utcákon — és csöppet sem bántam, hogy a Kávéforrásnál összes ellenségeimet egybegyülve láttam a sárga függöny hasadékán át és gunyoros arcuk azt üzente, hogy e percben tán épen rólam és a szép aranymivesnéről beszélgetnek. Egykor sürün töltöttem az éjszakákat a tekézőasztal
mellett és az Életképek bankóit elvitte a talián márki, ügyes dobásaival. Ellenségeim bizonyosra vették, hogy az aranymives bolt kincsei nemsokára az olasz zsákmányára kerülnek, — hisz az életben ez igy szokott lenni. A gyanút is elkerülendő, a Belváros játékos boltjait kivettem szórakozásaimból, csupán egy országúti gyanús lebujban játszadoztam néha éjszaka, ahol senki sem tudta nevemet. Mindazonáltal nem sokáig maradt titokban, hogy ismét régi szenvedélyemnek hódolok. Állandó veszteségeim anyagilag teljesen tönkrejutattak. Vidám kedélyem, költői lendületem, amely a társaságban elmélázásra késztette a nőket, elhagyogatott. Gyakran voltam szótalan és komor, midőn is adósságaimra, nem teljesített kötelezettségeimre gondoltam.
Estella előtt nem maradhatott titokban kedélyem változása. Egy délután magához hivatott a bizalmas, öreg cselédje utján, akinek köszönhető, hogy csaknem minden nap láttuk egymást és a kis szalonban, hol gyakran térdepeltem lábánál s egymásnak örök hűséget fogadtunk, ahol nyitott ajtónál csókolóztunk fékevesztett szenvedélyünkben és a legelemibb . . . erkélyéről hosszan utánam nézett.
óvatosságról is megfeledkezve élveztük a szerelem és kéj adományait, Estella a homlokomra tette a kezét.
— Ma nem szerelmeskedünk, Károly. Ne nyúljon hozzám. Komolyan akarok magával beszélni.
Önnek gondjai vannak.
—• Asszonyom! — feleltem. — Kívánjon tőlem bármit, csak azt az egyet ne, hogy önt bajaimmal,
kellemetlenségeimmel untassam. Szeressen! Az élet, a perc elröpül. Jöjjön karjaimba.
Az asszony komolyan csóválta fejét.
— Nem tudom önt látni gondok közepette. Bizonyos összeget megtakarítottam, amelyet ime rendelkezésére bocsátók. Ha igazán szeret, elfogadja ezt tőlem.
A szekrényhez lépett, amelyen pásztorok voltak láthatók a fényes ajtón. Egy marokin-bőrből való régi erszényben finoman pengett az aranypénz. Két karjával erősen átölelt, miközben mellényem alá, fodros ingembe csúsztatta az erszényt. , Száz darab császári arany volt az erszénykében.
Végtelen boldogság fogott el.
Soha ilyen érzésről fogalmam nem volt. Büszke és megalázott voltam egyszerre. Dalolni és sirni
szerettem volna. Jövendő életemet nyugodt folyású, tiszta nagy folyónak láttam, amely szinte boldog áhítattal fodrozik a tavaszi napsütés alatt. Gazdag vagyok, gazdag leszek mindig, hisz ezentúl csak szomorkodnom kell, hogy drága, imádott asszonyom segitségemre legyen. Ez órában a világ valamennyi férfiát megvetettem. Én vagyok mind között a legkülönb. Engem szeret legjobban egy asszony. A legokosabb, a legbölcsebb, a legszebb férfi vagyok.
Most már beszélhet a rossznyelvü P. K. a Csigában, amit akar. Ha eszembe jut, nem is leszek többet pénzért iró skribler.
Nagyon boldog és szerelmes délutánt töltöttünk ezután. Estella könyezett boldogságában és erkélyéről hosszan utánam nézett, midőn elhagytam az Aranykéz-utcát. A fodrásznál csigákba fodorittattam hajam s elhatároztam, hogy estére a maszkabálát felkeresem, ahol tudomásom szerint jól szoktak mulatni.
Száz darab császári arany volt az erszénykében.
77 éve halt meg Krúdy Gyula
Krúdy Gyula (Nyíregyháza, 1878. október 21. – Budapest, Óbuda, 1933. május 12.) író, hírlapíró, a modern magyar prózaírás kiváló mestere.
„A szerelmet a földön túlról hozza magával az ember, azért nevezik szentnek ezt az érzelmet. A kis lelkek egyenkint elhagyják a messzi országot, pókfonálon vagy napsugáron leereszkednek a földre. A földi szellemek elhajtják őket jobbra-balra, mint a virágmagokat. Egyik az útszélre kerül, a másik a kert kellős közepébe. Mármost hogyan találkozzanak ezek egymással? Találkoznak majd a másvilágon ismét. De bizony a földön csodaszámba megy az, ha valaki biztosan rátalál a párjára. Az igazira, akivel lelkében és testében ugyanegy, a kiket a példaszó szerint egymásnak teremtett a nagy természet. Ezért olyan kevés a boldog házasság. Ezért jár az emberek legnagyobb része szerelem nélkül végig a világon. Szerelem! Az igazi szerelmet csak a nagyon kiválasztottak ismerik.”
( Krúdy Gyula)
190 éve született Nightingale
Florence Nightingale (Firenze, Toszkánai Nagyhercegség, 1820. május 12. – London, 1910. augusztus 13.) angol ápolónő. A modern nővérképzés úttörő alakja, a viktoriánus korban a női választójogért harcoló polgári mozgalom jeles képviselője volt.
Életét Kertész Erzsébet: A lámpás hölgy című regényében dolgozta fel.
"A XIX . századba kalauzolja el olvasóit Kertész Erzsébet lányregénye. Hősnője, az érdeklődő és érzékeny Florence Nightingale gazdag arisztokrata családba születik és sorsa előre kijelölt úton halad a kor társadalmi szokásainak megfelelően, de ő ennél többre vágyik - kérőjét elutasítja, hiszen nem egy embert, hanem az emberek sokaságát szeretné boldogítani. Úgy dönt, hogy ápolónő lesz... Hogyan éri el a célját? Hogyan lesz ő a Törökországban lévő valamennyi hadikórház női ápolószemélyzetének főnöknője? Mennyi nehézségen kell úrrá lennie, miért nevezi őt a közvélemény lámpás hölgynek - mindezt megtudhatjuk ebből az izgalmas, fordulatokban gazdag regényből, amely pontos képet fest a korról, jellemekről és a társadalomról."
2010. május 11., kedd
Reviczky Gyula: Első szerelem
1.
Ábrándjaim derűs világát
Beárnyékozta szenvedés.
Hol a nap még szívembe süthet,
Immár csak egy parányi rés.
Oda van a tavasz bűbája.
Ibolya többé nem terem!
Mégis, mikor te jutsz eszembe,
Szép májusról zeng énekem.
Tavasz volt; édes, szelíd ábránd
Himbálta ifjú szívemet.
Örök tavasznak, szerelemnek
Álmodtam én az életet.
Madár dalolt, akác virágzott,
Mikor először láttalak.
Virágos rét fölött repültek,
A sárga cserebogarak.
Mikor a virágok születtek,
Szerelmünk akkor ébredett.
Te még rövid ruhába jártál,
S én bújtam még a könyveket.
Gyakran találkozánk az utcán,
S némán hűséget esküvénk
Egymásnak. Oly bohó nekem most
Még dalban is a mi regénk!
Dalaim édes zokogása
Akkor zendült szívembe' meg;
És ha mi bántott, elcsitítni
Dallal a bút oly jólesett.
Mint napsugár a könnyű felhőt,
Bearanyoztad vágyamat.
Imádkozám: Szép így az élet!
Ne légyen soha alkonyat...
Ha visszanézek most a múltra,
Álomnak tetszik az egész.
Hisz' ily bolondot nem művelhet
Soha a józan emberész.
És mégisk, sokszor úgy óhajtom:
Legyen ily álom életem.
Kacagjon rajta minden ember,
Csak engem boldoggá tegyen!
Sütkérezem elálmodozva
A bágyadt, őszies napon.
Lelkembe' nincs virág, verőfény,
Tévedt madárként egy-egy emlék
Repül át néha szívemen,
S szelíden, könnyeimet áldva,
Te újra megjelensz nekem.
(1876.)
2.
Emlékezem, zöld volt az erdő;
Derült az ég körös-körül.
A park rég látott annyi népet;
Ott jártam én is egyedül.
Öröm sugárzott inden arcon;
Megújult vágy, ifjú remény;
Csak én szerettem volna sírni
Gyönyörű május elsején!
Kesztyűs urakkal, kék ruhában
Te is ott ültél egy padon.
Sok szépet mondhattak neked, mert
Csak mosolyogtál, angyalom.
Platánok gúnyos suttogását
Hozá a játszi szél felém:
Minek van a szegénynek álma
Gyönyörű május elsején!
De én azóta megtanultam:
Boldog, ki sokat álmodott.
Sokszor kijártam a ligetbe
S fölkeresném a kis padot.
De oly üde már semmi sem volt,
A régi nem volt más csak én,
Nevedet a homokba írtam,
Mint akkor, mnájus elsején!
S el-elvisz a vágy este-reggel
A régi padra betegen;
Tapasztalásom ím' elég van,
Hadd sírjam ott ki csöndesen.
Ah, sírni! sírni öntudatlan',
Míg eljő majd az ősz dere,
Amidőn már magunk se tudjuk,
Mikor volt május elseje.
(1875.)
3.
Szívemből téptem ezt a dalt,
Hová képed van írva.
Majd elmerengsz: Ő írta, ő!
S fogod olvasni sírva...
Dalocska, szállj tovább!
Szívemből téptem ezt a dalt
Szerelmi vallomásnak,
Hogy hű maradtam, s szívemet
Nem adtam senki másnak...
Dalocska, szállj tovább!
Dalocska, szállj, repülj tovább!
S te törj kö könnyezésbe,
S gondolj engesztelődve rám:
Beh jó fiú szegényke!...
Dalocska, szállj tovább!
(1874.)
4.
Szépvolt és ifjú, mint a hajnal
S ábrándos, mint az alkonyat.
Egy angyaltól a magas égben
Nem különbözhetett sokat.
Mikor először jött utamba,
Világoskék ruhát viselt,
S oly szépen nézett, hogy, ha láttam,
Szerelmes szívem dalra kelt.
Azóta nagyság lett belőle;
Hideg és büszke,mint szhokás.
S a rege szól: Volt egyszer egy lány,
Ábrándos, szőke, kék ruhás...
(1875.)
5.
Zeneszót hoz a kósza szellő,
Jól ismert hangok; hallgatom.
Tudom, megint emlékeimmel
Lesz dolgom, és nem alhatom.
Bűbájos emlék, édes álom
Szállt át merengő lelkemen,
S egy nem felejtett, bánatos hang
Susogja sírva: szerelem!
Előttem állsz fehér ruhában,
És nyújtod reszkető kezed';
S én, míg rajongva átölellek,
Érzem, hogy most is úgy szeretlek,
Mint egykoron szerettelek.
(1875.)
6.
Beh messze tűnt, beh véget ért
Az első szerelem!
Csak egy-egy ifjúkori dal
Beszél még rólad énnekem.
Arcod' sem őrzi már egyéb,
Csak az emlékezet.
Ábrándos, első ifjúság,
S te szőke lány, isten veled!
Ah elvirult! ah elvirult,
A szív bimbó-kora.
S érzem, mi se találkozunk
Az életben többé soha.
Legelső édes hevülés,
Legelső tiszta vágy:
Mily szívesen,mily boldogan,
Ó, hányszor gondolok reád!
Száll az idő... letűnnek a
Tavasznak évei;
De a kék szemű szőke lányt
El nem bírom felejteni.
(1883.)
Ábrándjaim derűs világát
Beárnyékozta szenvedés.
Hol a nap még szívembe süthet,
Immár csak egy parányi rés.
Oda van a tavasz bűbája.
Ibolya többé nem terem!
Mégis, mikor te jutsz eszembe,
Szép májusról zeng énekem.
Tavasz volt; édes, szelíd ábránd
Himbálta ifjú szívemet.
Örök tavasznak, szerelemnek
Álmodtam én az életet.
Madár dalolt, akác virágzott,
Mikor először láttalak.
Virágos rét fölött repültek,
A sárga cserebogarak.
Mikor a virágok születtek,
Szerelmünk akkor ébredett.
Te még rövid ruhába jártál,
S én bújtam még a könyveket.
Gyakran találkozánk az utcán,
S némán hűséget esküvénk
Egymásnak. Oly bohó nekem most
Még dalban is a mi regénk!
Dalaim édes zokogása
Akkor zendült szívembe' meg;
És ha mi bántott, elcsitítni
Dallal a bút oly jólesett.
Mint napsugár a könnyű felhőt,
Bearanyoztad vágyamat.
Imádkozám: Szép így az élet!
Ne légyen soha alkonyat...
Ha visszanézek most a múltra,
Álomnak tetszik az egész.
Hisz' ily bolondot nem művelhet
Soha a józan emberész.
És mégisk, sokszor úgy óhajtom:
Legyen ily álom életem.
Kacagjon rajta minden ember,
Csak engem boldoggá tegyen!
Sütkérezem elálmodozva
A bágyadt, őszies napon.
Lelkembe' nincs virág, verőfény,
Tévedt madárként egy-egy emlék
Repül át néha szívemen,
S szelíden, könnyeimet áldva,
Te újra megjelensz nekem.
(1876.)
2.
Emlékezem, zöld volt az erdő;
Derült az ég körös-körül.
A park rég látott annyi népet;
Ott jártam én is egyedül.
Öröm sugárzott inden arcon;
Megújult vágy, ifjú remény;
Csak én szerettem volna sírni
Gyönyörű május elsején!
Kesztyűs urakkal, kék ruhában
Te is ott ültél egy padon.
Sok szépet mondhattak neked, mert
Csak mosolyogtál, angyalom.
Platánok gúnyos suttogását
Hozá a játszi szél felém:
Minek van a szegénynek álma
Gyönyörű május elsején!
De én azóta megtanultam:
Boldog, ki sokat álmodott.
Sokszor kijártam a ligetbe
S fölkeresném a kis padot.
De oly üde már semmi sem volt,
A régi nem volt más csak én,
Nevedet a homokba írtam,
Mint akkor, mnájus elsején!
S el-elvisz a vágy este-reggel
A régi padra betegen;
Tapasztalásom ím' elég van,
Hadd sírjam ott ki csöndesen.
Ah, sírni! sírni öntudatlan',
Míg eljő majd az ősz dere,
Amidőn már magunk se tudjuk,
Mikor volt május elseje.
(1875.)
3.
Szívemből téptem ezt a dalt,
Hová képed van írva.
Majd elmerengsz: Ő írta, ő!
S fogod olvasni sírva...
Dalocska, szállj tovább!
Szívemből téptem ezt a dalt
Szerelmi vallomásnak,
Hogy hű maradtam, s szívemet
Nem adtam senki másnak...
Dalocska, szállj tovább!
Dalocska, szállj, repülj tovább!
S te törj kö könnyezésbe,
S gondolj engesztelődve rám:
Beh jó fiú szegényke!...
Dalocska, szállj tovább!
(1874.)
4.
Szépvolt és ifjú, mint a hajnal
S ábrándos, mint az alkonyat.
Egy angyaltól a magas égben
Nem különbözhetett sokat.
Mikor először jött utamba,
Világoskék ruhát viselt,
S oly szépen nézett, hogy, ha láttam,
Szerelmes szívem dalra kelt.
Azóta nagyság lett belőle;
Hideg és büszke,mint szhokás.
S a rege szól: Volt egyszer egy lány,
Ábrándos, szőke, kék ruhás...
(1875.)
5.
Zeneszót hoz a kósza szellő,
Jól ismert hangok; hallgatom.
Tudom, megint emlékeimmel
Lesz dolgom, és nem alhatom.
Bűbájos emlék, édes álom
Szállt át merengő lelkemen,
S egy nem felejtett, bánatos hang
Susogja sírva: szerelem!
Előttem állsz fehér ruhában,
És nyújtod reszkető kezed';
S én, míg rajongva átölellek,
Érzem, hogy most is úgy szeretlek,
Mint egykoron szerettelek.
(1875.)
6.
Beh messze tűnt, beh véget ért
Az első szerelem!
Csak egy-egy ifjúkori dal
Beszél még rólad énnekem.
Arcod' sem őrzi már egyéb,
Csak az emlékezet.
Ábrándos, első ifjúság,
S te szőke lány, isten veled!
Ah elvirult! ah elvirult,
A szív bimbó-kora.
S érzem, mi se találkozunk
Az életben többé soha.
Legelső édes hevülés,
Legelső tiszta vágy:
Mily szívesen,mily boldogan,
Ó, hányszor gondolok reád!
Száll az idő... letűnnek a
Tavasznak évei;
De a kék szemű szőke lányt
El nem bírom felejteni.
(1883.)
József Attila: Május
A rengő lomb virágban ég
és készül a gyümölcsre,
a nyilt uccára lép a nép,
hogy végzetét betöltse.
Iramlanak a bogarak,
friss jelszavak repülnek.
S az aranyba vont ég alatt,
- mert beköszönt az ünnep -
a szabadság sétára megy.
Hős népe ágat lenget,
s ő kézenfogva vezeti
szép gyermekét, a rendet!
1935 vége
29 éve halt meg Bob Marley
Robert Nesta Marley a jamaicai Saint Ann Kingston-ban született 1945. február 6-án.
Már 15 éves korában énekelt egy helyi kis zenés kocsmában, és együtt kezdte a pályát a később ugyancsak híressé vált Desmond Dekkerrel és Jimmy Cliff-fel.
Az átütő sikert a Natty Dread hozta meg számára. A látszólag könnyed hangvételű dallamokra a reggae döcögős, strófákra alkalmas muzsikájára népét szerető, az emberi elnyomás minden formáját elítélő, ellene harcra szólító szövegeket írt.
Nagy szerepet játszott a jamaicai reggae-zene megismertetésében és elterjesztésében. 36 éves korában rák végzett vele. Halála után megkapta Jamaica legmagasabb kitüntetését.
Már 15 éves korában énekelt egy helyi kis zenés kocsmában, és együtt kezdte a pályát a később ugyancsak híressé vált Desmond Dekkerrel és Jimmy Cliff-fel.
Az átütő sikert a Natty Dread hozta meg számára. A látszólag könnyed hangvételű dallamokra a reggae döcögős, strófákra alkalmas muzsikájára népét szerető, az emberi elnyomás minden formáját elítélő, ellene harcra szólító szövegeket írt.
Nagy szerepet játszott a jamaicai reggae-zene megismertetésében és elterjesztésében. 36 éves korában rák végzett vele. Halála után megkapta Jamaica legmagasabb kitüntetését.
Rezeda Kázmér szép élete
Regény a szép Budapestről
[1933]
1.
Késő Fáni
Azon a szilveszteri éjszakán – a háború előtti években – nagyon vígan voltak a „Király”-hoz címzett pesti szállodában.
A poharak összekoccantak az asztaloknál, és a felhevült vendégek mindenkit éltettek, aki éppen eszükbe jutott.
– Éljen Ferenc József, dicső uralkodónk, aki ezt a jó napot adta nekünk!
– Éljen a szakács, aki a vacsorát főzte!
– Éljen a malac, az újévi malac!
– Éljen Késő Fáni úrnő!
Ez utóbbi kiáltással hangzott el egyidőben egy tompa, szinte föld alól jött hang:
– Éljen a háború!
Bár nem volt kellemetesnek mondható a hang, amely a háborút köszönté a vidámságnak szentelt, a pestiek által szabályszerűen megtartott szilveszteri éjszakán – mintha egy elhagyott sírból üvöltött volna valaki –, a két egymásba nyíló étterem publikuma, különösen a nagyon jó megjelenésű és erre az alkalomra legjobb ruháikba öltözött pesti dámák emelgették pezsgőspoharaikat.
Utóvégre nem volt ritkaság, hogy Ferenc Józsefet éltetni kellett; nem tartozott a nevezetességek közé, hogy egy-egy lakodalmi ebéd után Koch urat, a „Király” szálloda főszakácsát előhívták konyhájából, hogy vele poharat koccintsanak menyasszony és hozzátartozói; az új malacnak szívből éljenzett mindenki, ha találkozott vele. Késő Fáni úrnőt megéljenezni pedig könnyű volt, mert szép, fiatal és igen divatos pesti asszonyka volt, aki akkoriban mutatta meg a világnak, hogy mit kell áldozni az igaz szerelemért, gondolkozás nélkül otthagyni egy gazdag öreg férjet, aki a tenyerén hordta, és megszökni egy szegény kis hírlapíróval, akinek az ambícióján kívül nem volt egyebe.
De a háborút nem ismerte ez a nemzedék.
Azért éljenezte, amikor a sok között erre került a sor.
Rezeda Kázmér kíváncsian nézett körül, hogy ki volt az a különleges ember, aki ebben az életvidám, a pesti élet legragyogóbb, leggondtalanabb éjszakáját töltő társaságban a háborút éljenzi, amelyről annyit olvasott régi könyvekben, de újakban is, például Zola Emil* könyvében, aki még akkor divatban volt.
A két éttermet elválasztó ajtók és ablakok tárva-nyitva voltak, hogy az úgynevezett „fehér terem”-ben is éppen úgy hangozzék a cigánybanda szakadatlan muzsikálása, mint a nagy étteremben. A „Király” szállodában bizonyos hagyományos szokások voltak. A „fehér termet” csak ünnepélyes alkalmakhoz, így például lakodalmakhoz vagy ünnepélyekhez nyitották ki, mintha az aranyozott fehér falakat védelmezték volna. A fehér teremben ülhetni kitüntetés volt. (Rezeda Kázmér természetesen a fehér teremben foglalt helyet társaságával.)
És ott ült „egész Budapest” a „Király” szállodában szilveszteri éjszakán.
Az a Budapest, amely ebben az időben „vezetett”, amelynek hazája félig a Lipótváros, félig a Terézváros, de az Erzsébetváros is volt. Az Andrássy úti palotákból jöttek a mulatságra hangolt éjhez a felhevült polgárcsaládok, de elindultak a Bálvány utcából is az ottani kereskedők famíliái. A Nagykörút, amely ebben az időben a város ütőerének számított: vénája javát a „Király” szállodába szállította, mert az volt a legelőkelőbb hotel a Körúton, tágas csarnokaival, perzsaszőnyegeivel, megkülönböztetett udvariaskodásával, a Körúton addig ismeretlen, figyelmes személyzetével a nagyvilágot jelképezte. Ilyennek kellene lenni Pesten mindennek, hogy valóban világváros legyen, mondták azok az emberek, akik gondtalan életükben ráértek a főváros atmoszférájával és hol boldog, hol boldogtalan életével foglalkozni.
Itt, az egész Budapesttel megtelt szállodában is, mint mindenütt ez idő tájt: a nők voltak a legfontosabbak.
Csodálatos nőkultusz volt a világon a háború előtt, és így volt Pesten is 1912-ben, Szilveszter éjszakáján, amikor szemügyre vettek minden nőt, aki a „Király” szállodában ez estén megjelent.
Itt volt az Andrássy úti boltosné, aki délidőben szokott férje üzletében tartózkodni, és ilyenformán sok ismerősre és udvarlóra tett szert, bár rosszat a legelszántabb gonosz nyelvek se mondhattak róla. A bolti asztal mellett is úgy tudott viselkedni vevőivel szemközt, mintha szalonjában ülne. Miután közel volt az Operaház, tisztában volt az ottani előadásokkal. Látta a legújabb divatokat boltja előtt elvonulni, és a mindennapi útjába eső könyvkereskedésben megvásárolta a legújabb kottafüzetet vagy regénykönyvet, amelyről divat volt beszélni. Most Szilvesztert tartott és pezsgőspohár volt keze ügyében, hogy koccinthasson, mintha nem is volna bolt ezen a világon, amelyre gondolni szokott.
Itt volt a terézvárosi ügyvédné, aki hétköznap ugyancsak férjének szokott segíteni az irodában, mint valami „irodakisasszony”, de értett ahhoz is, hogy pereket szerezzen a férjének, ha valamerre társaságban megfordult. Ezenkívül a „német kisasszony” mellett a gyermekei nevelésével is törődött, a háztartás után is kifutkározott a konyhába, a kliensekkel kacérkodott, és vasárnaponként, ha a „Király” szállodában vacsorázott a társaságával és a cigány szerelmes nótát húzott, elmélázott, hogy milyen lehet az az állapot, amikor szeretője van egy asszonynak, mert a közvélemény szerint minden pesti asszonynak van szeretője. Pezsgőspoharából arra az ismeretlen férfira ivott, aki majd valamikor az ő szeretője lesz, ha ideje elérkezik. Ám eddigi dolgait azután se hanyagolja el, fogadta fel magában a legnagyobb komolysággal.
Most már bevallhatjuk annyi esztendő után, hogy ebben az időben nagy divat volt a pesti asszonyok között a szeretőtárs.
Valami járványszerű állapot volt ez, egyik asszony elrontotta a másikat. Néha egész asszonytársaság ült együtt a meghitt szalonban, amely nem beszélt másról, mint a szeretőkről. Úgy látszik, hogy a férjeknek csak reprezentatív és kenyérkereső szerepük van ebben az életben. Az asszonyszív és gondolat a szeretőé, aki nem is volt már titkos, mint hajdanában, hanem megvolt a maga helye az ebédlőasztalnál, a külön ruhafogas, bal oldala az asszony mellett, széke a színházi páholyban és a megfelelő délutánja, amikor az asszonyságot szórakoztatni kell. Szinte természetesnek látszott, hogy délben az asszonyok a Váci utcában a szeretőjükkel sétálnak, velük járnak a lóversenytérre vagy kártyázni a barátnő zsúrjaira. Ezek a boldogított gentlemanek*, akik egyes férjes asszonyok szívét bírták, nem csodálható életunalommal tették fel a monoklijukat*, amikor egy szegény leány szerelemmel közeledett feléjük.
Szilveszterkor a „Király” szállodában természetesen a szeretők voltak a legboldogabbak, mert hiszen tudták, hogy az éjféli percben megrendezett lámpaoltásnál, a sötétben bizonyosan csókot kapnak kisütött bajuszukra. És a szeretőnők talán odaadóbban ringatták a fejüket Zerkovitz* dalaira, amelyek ebben az édesdedség, önfeledkezés, szerelem után kívánkozó városban egy egész korszakot jelentettek. Meg kell adni Budapest történetírójának, hogy „Cerkó” sok mézre vágyakozó szívet kalapált össze a buta kis dalaival.
Ebben az atmoszférában, a lágyság, az odaadás, a vágyakozás szilveszteri levegőjében hangzott el az a kiáltás, amely a háborút említette.
– Éljen a háború! – kiáltotta a pincebeli hang, és a poharak éppen úgy összecsendültek, mintha az új esztendőt vagy a menyasszonyt éltették volna.
– Ki lehetett ez az ördög? – kérdezte magában Rezeda Kázmér, és újra végignézett a „Király” társaságán: a tündöklőre rizsporozott női vállakon, a fodrásznék hajcsodáin, a pezsgőspoharakat tartó, fénylő gyűrűs kezeken, az estélyi nyakszirteken, a mosolyra nyílt szájakon, a szerelmet sugárzó női szemeken: Pesten, a jól öltözött molett nők világán.
– Valószínűleg sok osztriga, kaviár és pezsgő fogyott el ma este, ezért nem férnek a bőrükben az emberek, akik ehhez a táplálkozáshoz nincsenek hozzászokva – mond hangosan Rezeda Kázmér annak a két úriembernek, aki az asztalnál helyet foglalt.
– Tengeri rákot láttam vinni, persze Korompaiék társaságához, mielőtt az öreg Korompait a Smaragd bányarészvényekért végképp becsuknák – felelte az egyik asztaltárs, bizonyos Muki, az egész világ Mukija, egy kis termetű, korán kopaszodó és korán igen komoly hangon beszélő hírlapíró; teli szájú beszéde miatt is arra volt teremtve, hogy előbb-utóbb szerkesztő legyen, mert az igazi szerkesztőnek születni kell.
Egy Heine-képű, Heine-vallású és Heine-utánzatú sápadt fiatalember volt a harmadik asztaltárs, aki mindent írt az újságba, a vezércikktől kezdve a hirdetésekig, mert viszont azok közé tartozott, akit az Isten is hírlapírónak teremtett. Nem lehetett volna se püspök, se bankár, csak hírlapíró, aki mindenhez értett egy kicsit, tudott úgy írni, mint egy miniszter vagy egy „hang a népből”. Fanyar, vadalmamosoly az arcán, ecet a beszédében:
– Én mindamellett azt hiszem, a társaságot tekintve, hogy titokban több töltött libanyak és diós potyka fogyott el, mint ezek a tüntetőleg körülhordozott homárok. Az igazi kaviárevők, akik az eredeti skatulyából kanállal eszik a halikrát, nemigen törődnek az asztalneművel, zenével és szervizzel. Nekik a maguk csemegéje a fontos, míg ezek a körúti polgárok inkább a dekórum* miatt fogyasztanak ismeretlen ételeket. Dióval töltött potykát, felebarátaim, akkor nem lesz baj! – mond az ifjú Heine*, és azzal a cinizmussal nézte a gyönyörűen felöltözött asszonyokat, mintha már látta volna valaha őket anyaszült meztelenen is. Van olyan férfi, akinek nincs érzéke se a legszebb toalett, se az ünnepélyes perc iránt. A pesti Heine ilyen volt.
– Nekünk legfeljebb szanatóriumi vágyaink vannak a jó egészségről, a jó emésztésről, a tízórás álomról, a gazdasszonyról, aki megkenegeti a hátunkat, a kényelmes cipőről, amelybe beugrani lehet, és az inggombról, amely sohasem vész el, amikor valahová sietve öltözködünk – szólt Muki, a kis kopaszodó Muki, mintha ő lett volna Budapest legöregebb embere, aki valóban már csak ezekkel és hasonló természetű dolgokkal törődik. – De nézzétek meg Késő Fáni férjét, Hüvelyk János urat, hogyan rendezi be ő magának az életet! (Semmitmondó ember volt, ezzel az erővel lehetett volna Fehér vagy Fekete: de Késő volt.)
Pest Heinéje csak fogait mutatta, mintha mosolygott volna, kezével legyintett, mintha valami érdektelen dologról volna szó, míg Rezeda Kázmér a maga természetes őszinteségével szólott:
– Szép felesége van!
– De mindennap megveri, ha nem jelenik meg az újságban valamely költemény alatt a neve. A „Mama” azt szokta mondani, hogy ő nem egy névtelenül dolgozó lapíróhoz, egy közönséges Zeitungschreiberhez* ment nőül…
– Pardon, elszökött vele – mond helyesbítőleg az ifjú Heine, akinek kezdett tetszeni a téma. (Késő Fániék ugyanis alig néhány lépésnyire ültek és „mulattak” a nagyteremben.)
– Nem egy szivarozó, pálinkaivó, éjjeli kávéházban hentergő reporterrel*, hanem egy lírikus poétával szökött meg, aki éppen lírájával csavarta el a fejét. És azzal, hogy új nevet adott neki. Amíg első ura, a gazdag zsákkereskedő komoly hangon „Franciská”-nak szólította, megbeszélte vele üzleti ügyeit, bemutatta üzletbarátait, addig Hüvelyk (Késő) János egy bizonyos Fánihoz írta verseit, és a versek hősnőjére ráfogta, hogy azonos Franciskával.
– Ha írnokhoz akart volna menni, mehetett volna doktor Stuxhoz, a szilenciumos* ügyvédhez, aki darab ideig udvarlója volt – szólt Muki vérfagyasztó komolysággal elmondott előadásába a heinei fintor, amely láthatólag zavarni kezdte a nagyteremben ülő szilveszteri társaságot, mert a gúnymosoly „Heine” arcán pontosan elárulta, hogy éppen Késő Fániról és társaságáról van szó.
A jövendőbeli szerkesztő öblösen folytatta:
– Miért lett Franciskából Késő Fáni? Ezt csak maga Késő János tudná megmondani. Nagy gazember ám ez a Hüvelyk-Késő! Nem kell ám hinni annak az ábrándos tekintetének, amellyel a szivarfüstbe bámul. Ezt tanulta valami öreg költőtől, a vak Cholnokytól* vagy magától Kiss Józseftől* a kávéházban. Nem látjátok, hogy nehéz pálinkát iszik, mert a „Mama” úgy olvasta valamely költői életrajzban, hogy a költők Verlaine* és Wilde Oszkár* óta arról nevezetesek, hogy abszintot* isznak.
– Csak törköly, ami Késő előtt áll – mond a pesti Heine, és még ördögibben mosolygott át a túlsó asztalra, hogy az ottani úriember, a sokat emlegetett Késő János végre nem állta a tekintetét, és legbarátságosabb mosolyát öltve arcára, felemelkedett, hogy megvizitelje a kollégákat.
Lassú, tekintélyeskedő lépésekkel, jobbra-balra köszöngetve az étteremben, közeledett. Úgy látszott, sok ismerőse gyűlt itt össze e napon – Pest összes tekintélyes férfiai. (Muki úr megfigyelése szerint, mint később mondotta, Késő olyanoknak bólintott némi leereszkedéssel, akiket nem ismert.) Ezeket a köszöntgetéseket a „Mama” miatt kellett elhelyezni, hogy emígy is emelje tekintélyét őnagysága előtt… Sok ismerőse van!
Csíkos nadrág és zsakett* volt öltözéke, mint általában akkor a pestiek öltözködtek. Csak a nyakkendőjébe elhelyezett tekintélyes antik tű (mint „Heine” megjegyezte, ezt a tűt a „Mama” még első férjének vette születésnapjára, de a becsületes kereskedő azt visszaadta a válás után), csak ez a hitelképes, kirakatba való tű, valamint beillatosított, fodrozott, keménynek látszó szőke haja, valamint ugyancsak fodrozva eresztett vörösesszőke bajsza, kék szemének örökké figyelő nyugtalansága (mintha mindig valamely ismeretlen veszélytől tartana), az arcát néha elöntő pirosság, tekintetének váratlan elkapkodása az akkoriban még sűrűn látható, gúnyolódó pesti arcokról: mutatja, hogy valami nincs rendben a közelgő úriembernél.
– Egy makró*, aki még nem tanulta meg a mesterséget – mondta a pesti „Heine”, aki a fehér teremszoba nagy falitükréből látta hátulról közelegni Késő Jánost.
De éppen csak befejezhette szavait, mert a következő pillanatban Késő hátulról a vállára tette kezét.
– Csak szidjál, Spektátor*, egymás között vagyunk, nem törődöm vele; csak az idegenek előtt dicsérj – mondta kedélyes, dörögtető hangon, mintha máris pocakja nőtt volna a felesége vagyona mellett.
Spektátor – a pesti Heine egyik írói álneve – a legszívélyesebben nevetett:
– Lupus in fabula*, mint atyáink mondták. Éppen arról beszélgettünk, hogy miért szüntetted be a költeményeket?
– Van az úgy néha, hogy elmúlnak a vágyak – felelt Késő János, és ugyancsak antik gombokkal kivarrott fehér mellényére vetett egy figyelmeztető pillantást. De nem volt még potrohos, akárhogy akarta ezt a pesti Heinével megértetni.
Muki ezalatt szokásos mosolytalan komolyságával nézdelődött, majd magyarázatként mondta:
– A hírlapíró klubban bál van, az embernek nincs otthona, azért vetődtünk erre a helyre.
Késő láncon függő kulcscsomót csörgetett zsebre dugott kezével, mintha a ház összes kulcsait magával hozta volna. (Talán a felesége pénzesszekrényének kulcsai is köztük vannak – gondolta magában Rezeda Kázmér.)
– Azt hiszem, hogy ti itt hármasban előbb-utóbb megunjátok a világot és az embereket szidni, mert ez nem sokat ér. Legjobb volna, ha átülnétek a mi asztalunkhoz. Velünk van a Képviselőné, a Tejigazgatóné, a Nagykereskedőné, csupa irodalom iránt érdeklődő hölgyek, akik Spektátornak például minden cikkét elolvasták a Szemlében.
– A Szemle olvasónői? – kérdezte a pesti Heine hitetlenül, de megfelelő gunyorossággal. – A Szemlét csak egy öreg kávés olvassa a Rákóczi úton, aki vendég hiányában az összes lapokat végigolvassa.
Így szólt a pesti Heine, ámde magaviseletén érezhető volt, hogy Késő János megjegyzése talált. Spektátor ugyanis a Szemlében írott cikkeire volt a legbüszkébb.
De most az öblös hangú Muki vette át a szót, a legnagyobb komolysággal mondván:
– Látom, a Koronaügyész is ott teszi a szépet az izraelita hölgyeknek. Nincs teteje a dolognak, hogy mi is odamenjünk, hogy összetoljuk az asztalt, mert a Koronaügyész a legjobb csárdástáncos az országban, csak idő kérdése, hogy mikor rúgja ki a széket maga alól, és táncba vigye az asszonykákat.
– Nohát egy kis hangulat van a társaságunkban – mond Késő János.
– De legalább engedjétek el Rezeda Kázmért, akit a feleségem nagyon szeretne megismerni, miután annyit beszéltem furcsa kalandjairól.
– Az én kalandjaim? – szólt fanyaran és élményei iránt való bizonyos megvetéssel Rezeda (amely „nihilista modor”-t* ebben a társaságban tanulta, miután komolyan vette barátait). – Az én kalandjaim legfeljebb arra valók, hogy vonaton, harmadik osztályon fokhagymás kolbász fogyasztása közben beszéljen róluk az utazó.
– Nem úri társaságba való kalandok – mond a teli szájjal beszélő Muki, és hamisan villant a szeme. – Éppen ezért lesz sikerük – mond, és azzal a határozottsággal felemelkedett, amellyel megszokta társasága tagjait mint alattvalóit kormányozni.
– Menjünk át Későékhez, már csak azért is, hogy Jánoson segítsünk – indítványozta, mintha valami kollegiális akcióba kezdene egy jobb sorsra érdemes hírlapíró érdekében. (Mindig felkarolta a bajbajutott kollégák dolgát.)
…De mielőtt elindulhattak volna a Pesten szokásos szilveszteri barátkozáshoz (mikor néha jókedvükben teljesen vadidegen emberek virradtak meg egymás mellett), az óra éjfélt ütött, és a termek pillanat alatt elsötétedtek. Így rendezték ezt minden nyilvános helyen, hogy valami meglepetés is érje a vendégeket. Malacvisítás hangzott fel a pillanatra beálló csendben, a konyhai kukták futamodó négylábúakat eresztettek a közönség közé. De a malacvisítást, emberi kacajt és sikolyt felülmúlta az a föld alatti hang, amely úgy hangzott, mintha egy csontváz állna valamely sarokban, és szívtelen melléből pohárköszöntőt mondana:
– Éljen a háború! – szólt álmában a csontváz.
Rezeda Kázmér megint csak megrázkódott erre a baljóslatú és szokatlan pohárköszöntőre, amely a sötétben hangzott el, mintha még az új esztendő pillanatában se volna más öröme az illetőnek, mint a háborút köszönteni.
– A fene egye meg a bolondját! – dörmögte Rezeda.
De most a pesti Heine borotvált arcát érezte az arcához simulni, és hallotta kígyósziszegését:
– Csak azt ne felejtsd, hogy a „Mama” már sok mindent tapasztalt. Nyugodtan beszélhetsz vele.
(Rezeda Kázmér ettől a perctől fogva valamely kiábrándulásfélét érzett, amikor a jövőben a pesti Heinével itt-ott találkozott. Nincsenek ennek az úrnak nőtestvérei, hogy mindig csak rosszakat tud mondani a nőkre?)
Közben a sötétségben megjöttek a pillanatnyilag elakadt kedvek, és a lassan megszokott félhomályban a „Király” szálloda előkelő publikuma úgy zajongott, mint a Buzelka-féle táncterem közönsége. Női visítások, pörköltízű férfinevetések és kétes hírű helyeken szokásos kiszólások engedtettek maguknak.
Azonban hirtelen fellobbantak a villanylámpák, tejfehéren és pirosan, nagyvilágiasan ragyogva, minthogy Pest szerette ez idő tájt égi arcát világítani.
A zsongó teremben egy hölgy magasodott ki a tömegből. Késő Fáni volt, amint egy széken állott, térdig felhúzott fekete selyemszoknyában és fekete harisnyában, csodálatos kis cipőkben.
– A malacok, Kilenc – kiáltotta férje felé őszintének látszó rémülettel. (Négyszemközt a férjét valamely babonás okból Kilencnek szólította.)
Késő Fáninak valóban olyan lábai voltak, amelyeket megirigyelhetett volna bármely balerina, akit a Vénusz vagy Magyar Figaró című lapokba rajzoltak. Megfelelően teltek voltak ezek a fekete harisnyás lábak, hogy esős időben, szoknyaemelintés idején a nedves utcákon a szakértők utánuk menjenek. (Nagy divat volt Pesten a szép lábak után való járkálás.) Míg Későné lábtartása hasonlított a foxterrier kutya első lábainak állásához is, amint felhúzott szoknyával a széken állott, ahová nyilván a lábai között futamodó malacok elől menekedett.
Mielőtt a segítségül hívott „Kilenc” vagy bárki intézkedhetett volna a hölgy „megmentésére”, Rezeda Kázmér utat tört magának, és a komoly ijedelemben látszó hölgy segítségére sietett.
– Az igazi lovag! – dörmögte Spektátor.
– Csak hadd menjen! – felelt Muki úr, némileg megvetve a helyzetet, amelybe a hölgy keveredett.
Rezeda Kázmér valóban mindenkit megelőzve érkezett a hölgy megmentésére. Két kezét nyújtotta neki, és nyájasan szólt hozzá:
– Ugorjon le, maga Fruzsina – mond tréfásan.
Késő Fáni már akkor gyengéden megszorította a férfi mindkét kezét, mikor megragadta őket. Később, földre érésekor, még egyet, egy hosszadalmasabbat, kiadósabb, felejthetetlen, szinte sorsdöntő kézszorítást alkalmazott, amikor igen finom kezeinek melege belopózott a férfikéz csontjai közé, mint valami varázslat.
– Nem történt semmi. Üljön le mellém! – mondta turbékoló és mély hangon, amelynek hallatára Rezeda Kázmér úgy érezte, hogy valami történik vele. Kiegyenesedett, vállai szétfeszültek, a mellénye szűk lett, kakas módon lépett azért a székért, amelyen az imént Késő Fáni állott, hogy azon foglaljon helyet.
A cigány persze közben egy akkor divatos keringőt játszott már réges-régen, amely keringőben volt egy édes refrén; csak ennyi:
– A szerelem…
Késő Fáni azok közé a nők közé tartozott, akik a különböző dalokból csak a nekik tetsző részeket hangsúlyozták. Most is, amint a cigányra figyelt, szinte önmagában dúdolta:
– A szerelem…
Aztán szív alakú arcát, hosszú pillájú lesütött szemét hirtelen Rezeda úr felé fordította:
– Mondja, miért szólított engem Fruzsinának? Gyermekkorom óta nem szólított így senki.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
