Budapesten született 1887. március 19-én. Kezdetben táncoskomikus volt, majd komikus lett, s a legnagyobb magyar nevettetővé vált.
Az 1930-as évek elejétől a magyar filmgyártás egyik legtöbbet foglalkoztatott művésze volt, s ezzel párhuzamosan a főváros legjobb prózai együtteseiben játszott.
Az 1930-as évek elejétől a magyar filmgyártás egyik legtöbbet foglalkoztatott művésze volt, s ezzel párhuzamosan a főváros legjobb prózai együtteseiben játszott.
Testi és lelki sebeket hordozó kisemberei szívszorító őszinteséget és kedves ügyefogyottságot sugároztak.
A XX. század egyik legmarkánsabb mulattatója nem tartozott az igazán szerencsések közé. Amikor a reggeltől estig tartó hajsza után otthon, a fürdőkádban magába roskadva hörpintette le frissítő kávéját, gyakran ugyanazt a mondatot ismételgett: `Majd éppen nekem fog sikerülni`. 1929-ben a Fővárosi Operettszínház igazgatója lett, de vállalkozása nem járt sikerrel, óriási adósságot halmozott fel.
Hiába kapott fényes szerepeket a főváros legnagyobb színpadain és a filmvásznon, fizetésének hetven-nyolcvan százalékát lefoglalták a hitelezők. 1939-ben az Egyesült Államokba emigrált, ahol alkalmi fellépéseken szórakoztatta a magyarul tudó közönséget. Két évig bolyongott a messzi idegenben, majd megbetegedett. 53 évesen temették el.
Legnépszerűbb filmjei a Hyppolit, a lakáj és a Meseautó. Földi maradványait 1996 novemberében hazahozták, és november 30-án a budapesti Farkasréti temetőben helyezték végső nyugalomra.
A XX. század egyik legmarkánsabb mulattatója nem tartozott az igazán szerencsések közé. Amikor a reggeltől estig tartó hajsza után otthon, a fürdőkádban magába roskadva hörpintette le frissítő kávéját, gyakran ugyanazt a mondatot ismételgett: `Majd éppen nekem fog sikerülni`. 1929-ben a Fővárosi Operettszínház igazgatója lett, de vállalkozása nem járt sikerrel, óriási adósságot halmozott fel.
Hiába kapott fényes szerepeket a főváros legnagyobb színpadain és a filmvásznon, fizetésének hetven-nyolcvan százalékát lefoglalták a hitelezők. 1939-ben az Egyesült Államokba emigrált, ahol alkalmi fellépéseken szórakoztatta a magyarul tudó közönséget. Két évig bolyongott a messzi idegenben, majd megbetegedett. 53 évesen temették el.
Legnépszerűbb filmjei a Hyppolit, a lakáj és a Meseautó. Földi maradványait 1996 novemberében hazahozták, és november 30-án a budapesti Farkasréti temetőben helyezték végső nyugalomra.
Kabos Gyula: Kócos
/novella/
Nem aludtam egész éjjel. Hiába számoltam egytől-százig, aztán visszafelé, nem ment. Aztán eszembe jutott a „couéizmus” és elkezdtem magam rábeszélni:
- „Te most aludni fogsz! Te most aludni fogsz!”…
Először halkan kezdtem, aztán mindig hangosabban parancsoltam magamnak, míg egyszerre valaki átdörömbölt a falon:
- Lehet, hogy uraságod aludni fog, de hogy én nem fogok, az biztos.
Lementem kora hajnalban a kávéházba, kedvetlenül, fázósan vártam a reggelit. Először kávét kértem dzsemmel, aztán a dzsemet kicseréltettem vajra, majd ismét a vaj helyett tojásra. Végül rájöttem, hogy nem is vagyok éhes. Ez még jobban lehangolt. Megint eszembe jutott a „couéizmus” és elkezdtem mondogatni magamban:
- Te kívánod a tojást, te kívánod a tojást…!
Mikor már eléggé kívántam a tojást, felbontottam, hát büdös volt. Lehet, hogy az a Coué nagy ember, de előttem megbukott.
Kivánszorogtam az utcára, de az ajtónál visszahőköltem, egy tejeskocsi pont előttem majdnem elütött egy biciklistát. Nahát, lett ebből patália! A kocsis meg a biciklista elkezdték egymás családtagjait emlegetni, nem tudom, hogy ismerték-e az accidens előtt is egymást, de úgy kell, hogy legyen, mert kizárólag közeli rokonokról volt szó. Furcsa, gondoltam magamban – ha két ember összevész, nem egymást szidják, hanem általában mindig a rokonság a bűnbak. A kocsis jobban győzte, a mondásaiban sokkal több fantázia volt, volt egy pár olyan jül sikerült vidéki mondása, hogy én részemről gondolkozás nélkül lepontoztam a biciklistát. Ilyen szegényes szókinccsel ne az Andrássy-úton provokáljon veszekedést, hanem mellékutcában.
Meg is néztem rögtön a tejeskocsi oldalára festett céget és lakhelyét, ha netán valaha szótárt írnék, hivatkozhassak a forrásra is.
„Kőricei tejgazdaság.”
…Kőrice… Körice…? Ejnye, csak nem a Balogh Sanyi gazdasága?
A Balogh Sanyi… iskolatársam volt a második polgáriban. Rossz tanuló volt… mindenből bukásra állt… csak hittanból nem. Abban ő volt az első. Nem tudott ő abból sem semmit, hanem volt egy remek trükkje. A hittanórán állandóan kenetteljes ábrázatot öltött, a hittanár úr pedig mindig mondta, hogy marha, de jámbor, és nem molesztálta kérdésekkel. Sajnos a többi tanárnál ez nem lett volna előny, hát ott rosszul ált.
Sanyi az édesanyja testvérénél lakott, akinek standja volt a Hunyadi-téri csarnokban. Ott árulta azt az élelmiszer-tömeget, mit a Sanyi édesanyja a fiának küldött.
Egy szép napon félrehív Sanyi az iskolában, és azt mondja: tanítót akar fogadni mellém. Én majd téged ajánllak, vállald el!
Úgy is lett. Az öreg boldogan elutazott, miután átadta a hivatalt és a következő felhatalmazást:
- Ha nem tanul a gyerek, vágja pofon, hogy elszédüljön! Biztosítottam, hogy erre nem kerül sor, annál is inkább, mert a Sanyi háromszor olyan erős volt, mint én. És ha adtam is volna neki egy pofont, ami pillanatnyi szédülést idézett volna elő nála, mikor magához tért volna, biztos több napos szédülés-ciklust okozott volna nekem.
Volt a néni lakásán egy zsák dió is, azt hiszem, karácsonyra spekulált vele, vagy mi, de megakadályoztuk. Karácsony előtt három héttel már nem volt nyoma se. Nem tudom, melyikünk találta ki, hogy a diósokkal jobb, ha bevizesíti az ember és a petróleumlámpa fölé tartja, úgy bemelegítve finom az. Hát, ahogy a víz lecsepegett a forró lámpaüvegre, azon minutumban elrepedt az üveg. Meg is írta a néni haza, hogy úgy tanulunk, még a lámpaüveg is belereped.
Közben én olyan hanyag lettem, hogy az édesapám házitanítót vett mellém.
Így aztán én tanítottam Sanyit, aztán hazamentem és tanultam az én házitanítómmal. Az én metódusom jobb lehetett, mert a Sanyi átment, én megbuktam.
Most ez mind eszembe jutott… A Sanyi!…
De sokszor hívott, mindig nyílt levelezőlapon, hogy jöjjek le, jöjjek le… üzentetett is, de valahogy mindig úgy alakult, hogy nem tudtam hozzájutni…
Lemegyek én, legalább friss tojást kapok.
Kint várt az állomáson egy kocsival, meg egy hatalmas, lompos kutyával. Nagyon megörült nekem, látszott, hogy őszinte, de a kutyája, az meg volt bolondulva az örömtől. Nekemugrott, megnyalta a kezem, a szájamra is nyomott egy meleg csókot, körbefutott, mint az őrült, hason csúszkált, szóval a kutyaöröm egész skáláját lejátszotta, holott életében először szagolt engem. Aranyos volt.
- Kedves kutyád van, Sanyi – mondom neki, miközben kocsiztunk hazafelé.
- A Kócos?… - mondja Sanyi. – Nem kutya ez, pajtás. Nézd meg jól. Farkas ez.
- Igazi farkas? - csodálkoztam.
- Farkas volt ennek az apja-anyja. Kölyökkorában kaptam, akkoriban nagyon vad volt, de most nagyon ki van nevelve.
- Érdekes, hogy ennyire megszelídült. Milyen kedvesen tud hízelegni, egyszerre megszereti az ember.
- Ne gondold ám, hogy mindenkinek hízeleg. Csak úrfélének. A szegény embert nem tűri. El is kerüli a koldus még a határt is.
Levettem a kezemet a kutya fejéről. Lompos üldözött farkasfajzat, üldözött koldus az álatok között és utálja a vele egyenrangút…? Parvenü
Beértünk a birtokra. A kutya leugrott a kocsiról és hízelegve nekiugrott minden házbelinek. Csúszott-mászott, aki oldalba rúgta, annak kezet csókolt, aki rávágott, annak a lába elé csúszott. Szolga volt, de hitvány. Hát amint lekezelek az öregekkel, Sanyi nagy nevetésre fakad.
- Min nevetsz? – kérdem.
- Odanézz! – aszondja.
Hát, hátul a kisudvarból előmászik a mi üdvözlésünkre egy öreg, félig vak nyugdíjas vén kuvasz. Minden lépésnél meg-megbicsaklik a lába. Megáll reszketve, aztán lassan vonszolja magát felénk, hogy régi szokása szerint üdvözölje a vendégeket.
Egyszerre a farkas nekiugrik és dühös morgással kezdi marcangolni. Már nem a csúszó-mászó szolga, hanem a nádas rettegett fogú, kegyetlen csikasza. Nem a „Piroska és a farkas” barátságos képű farkasa, hanem a panoptikum túlzott, rémségekre és ijesztésre szánt figurája.
Elzavarták és verték az öregtől.
- Mi volt ez? - kérdeztem.
- Hát, tudod kérlek, nem tűri az öreget a háznál. Pedig hát anyja helyett anyja volt neki, mert ő szoptatta, ő nevelte.
Éppen a lábam előtt lapult. Belerúgtam. Pedig talán nem is tehet róla.
…sokat volt emberek között!
/novella/
Nem aludtam egész éjjel. Hiába számoltam egytől-százig, aztán visszafelé, nem ment. Aztán eszembe jutott a „couéizmus” és elkezdtem magam rábeszélni:
- „Te most aludni fogsz! Te most aludni fogsz!”…
Először halkan kezdtem, aztán mindig hangosabban parancsoltam magamnak, míg egyszerre valaki átdörömbölt a falon:
- Lehet, hogy uraságod aludni fog, de hogy én nem fogok, az biztos.
Lementem kora hajnalban a kávéházba, kedvetlenül, fázósan vártam a reggelit. Először kávét kértem dzsemmel, aztán a dzsemet kicseréltettem vajra, majd ismét a vaj helyett tojásra. Végül rájöttem, hogy nem is vagyok éhes. Ez még jobban lehangolt. Megint eszembe jutott a „couéizmus” és elkezdtem mondogatni magamban:
- Te kívánod a tojást, te kívánod a tojást…!
Mikor már eléggé kívántam a tojást, felbontottam, hát büdös volt. Lehet, hogy az a Coué nagy ember, de előttem megbukott.
Kivánszorogtam az utcára, de az ajtónál visszahőköltem, egy tejeskocsi pont előttem majdnem elütött egy biciklistát. Nahát, lett ebből patália! A kocsis meg a biciklista elkezdték egymás családtagjait emlegetni, nem tudom, hogy ismerték-e az accidens előtt is egymást, de úgy kell, hogy legyen, mert kizárólag közeli rokonokról volt szó. Furcsa, gondoltam magamban – ha két ember összevész, nem egymást szidják, hanem általában mindig a rokonság a bűnbak. A kocsis jobban győzte, a mondásaiban sokkal több fantázia volt, volt egy pár olyan jül sikerült vidéki mondása, hogy én részemről gondolkozás nélkül lepontoztam a biciklistát. Ilyen szegényes szókinccsel ne az Andrássy-úton provokáljon veszekedést, hanem mellékutcában.
Meg is néztem rögtön a tejeskocsi oldalára festett céget és lakhelyét, ha netán valaha szótárt írnék, hivatkozhassak a forrásra is.
„Kőricei tejgazdaság.”
…Kőrice… Körice…? Ejnye, csak nem a Balogh Sanyi gazdasága?
A Balogh Sanyi… iskolatársam volt a második polgáriban. Rossz tanuló volt… mindenből bukásra állt… csak hittanból nem. Abban ő volt az első. Nem tudott ő abból sem semmit, hanem volt egy remek trükkje. A hittanórán állandóan kenetteljes ábrázatot öltött, a hittanár úr pedig mindig mondta, hogy marha, de jámbor, és nem molesztálta kérdésekkel. Sajnos a többi tanárnál ez nem lett volna előny, hát ott rosszul ált.
Sanyi az édesanyja testvérénél lakott, akinek standja volt a Hunyadi-téri csarnokban. Ott árulta azt az élelmiszer-tömeget, mit a Sanyi édesanyja a fiának küldött.
Egy szép napon félrehív Sanyi az iskolában, és azt mondja: tanítót akar fogadni mellém. Én majd téged ajánllak, vállald el!
Úgy is lett. Az öreg boldogan elutazott, miután átadta a hivatalt és a következő felhatalmazást:
- Ha nem tanul a gyerek, vágja pofon, hogy elszédüljön! Biztosítottam, hogy erre nem kerül sor, annál is inkább, mert a Sanyi háromszor olyan erős volt, mint én. És ha adtam is volna neki egy pofont, ami pillanatnyi szédülést idézett volna elő nála, mikor magához tért volna, biztos több napos szédülés-ciklust okozott volna nekem.
Volt a néni lakásán egy zsák dió is, azt hiszem, karácsonyra spekulált vele, vagy mi, de megakadályoztuk. Karácsony előtt három héttel már nem volt nyoma se. Nem tudom, melyikünk találta ki, hogy a diósokkal jobb, ha bevizesíti az ember és a petróleumlámpa fölé tartja, úgy bemelegítve finom az. Hát, ahogy a víz lecsepegett a forró lámpaüvegre, azon minutumban elrepedt az üveg. Meg is írta a néni haza, hogy úgy tanulunk, még a lámpaüveg is belereped.
Közben én olyan hanyag lettem, hogy az édesapám házitanítót vett mellém.
Így aztán én tanítottam Sanyit, aztán hazamentem és tanultam az én házitanítómmal. Az én metódusom jobb lehetett, mert a Sanyi átment, én megbuktam.
Most ez mind eszembe jutott… A Sanyi!…
De sokszor hívott, mindig nyílt levelezőlapon, hogy jöjjek le, jöjjek le… üzentetett is, de valahogy mindig úgy alakult, hogy nem tudtam hozzájutni…
Lemegyek én, legalább friss tojást kapok.
Kint várt az állomáson egy kocsival, meg egy hatalmas, lompos kutyával. Nagyon megörült nekem, látszott, hogy őszinte, de a kutyája, az meg volt bolondulva az örömtől. Nekemugrott, megnyalta a kezem, a szájamra is nyomott egy meleg csókot, körbefutott, mint az őrült, hason csúszkált, szóval a kutyaöröm egész skáláját lejátszotta, holott életében először szagolt engem. Aranyos volt.
- Kedves kutyád van, Sanyi – mondom neki, miközben kocsiztunk hazafelé.
- A Kócos?… - mondja Sanyi. – Nem kutya ez, pajtás. Nézd meg jól. Farkas ez.
- Igazi farkas? - csodálkoztam.
- Farkas volt ennek az apja-anyja. Kölyökkorában kaptam, akkoriban nagyon vad volt, de most nagyon ki van nevelve.
- Érdekes, hogy ennyire megszelídült. Milyen kedvesen tud hízelegni, egyszerre megszereti az ember.
- Ne gondold ám, hogy mindenkinek hízeleg. Csak úrfélének. A szegény embert nem tűri. El is kerüli a koldus még a határt is.
Levettem a kezemet a kutya fejéről. Lompos üldözött farkasfajzat, üldözött koldus az álatok között és utálja a vele egyenrangút…? Parvenü
Beértünk a birtokra. A kutya leugrott a kocsiról és hízelegve nekiugrott minden házbelinek. Csúszott-mászott, aki oldalba rúgta, annak kezet csókolt, aki rávágott, annak a lába elé csúszott. Szolga volt, de hitvány. Hát amint lekezelek az öregekkel, Sanyi nagy nevetésre fakad.
- Min nevetsz? – kérdem.
- Odanézz! – aszondja.
Hát, hátul a kisudvarból előmászik a mi üdvözlésünkre egy öreg, félig vak nyugdíjas vén kuvasz. Minden lépésnél meg-megbicsaklik a lába. Megáll reszketve, aztán lassan vonszolja magát felénk, hogy régi szokása szerint üdvözölje a vendégeket.
Egyszerre a farkas nekiugrik és dühös morgással kezdi marcangolni. Már nem a csúszó-mászó szolga, hanem a nádas rettegett fogú, kegyetlen csikasza. Nem a „Piroska és a farkas” barátságos képű farkasa, hanem a panoptikum túlzott, rémségekre és ijesztésre szánt figurája.
Elzavarták és verték az öregtől.
- Mi volt ez? - kérdeztem.
- Hát, tudod kérlek, nem tűri az öreget a háznál. Pedig hát anyja helyett anyja volt neki, mert ő szoptatta, ő nevelte.
Éppen a lábam előtt lapult. Belerúgtam. Pedig talán nem is tehet róla.
…sokat volt emberek között!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése