2010. április 28., szerda

Szív - keresztszemes







Berzsenyi Dániel: Mulandóság



Hol a mohos szirt öbléből
Ezüst forrás ömledez,
S a patakok csörgésétől
A setét völgy zengedez;

Hol meredek tar kősziklák
Az egekkel mérkőznek,
S a százados roppant tölgyfák
A felhőkbe verődnek;

Hol a vadonnak csudái
Pompájokat mutatják,
S a természet nagy szcénái
Az érzőt felborzasztják;

Hol a váromladékokon
Az őszült kor lelke leng,
S a bészakadt sírboltokon
Bús halotti ének zeng:

Itt lakik a képzelődés,
Képekben elmerülve,
Itt a forró lelkesedés.
Plutarch karjára dűlve.

Itt emeli fel fátyolát
A Visszaemlékezés,
Itt rakja le zöld sátorát
A bölcs Magábatérés.

Itt tévelygek a világi
Lármától különválva,
Képzeletim forrósági
Között magamba szállva.

Amott egy magas szirt fokán
Egy puszta vár dőledez,
Melynek szomorú homlokán
Bús régiség epedez.

Hajdan ez a dicsőségnek
Volt fényes palotája,
S a legerősebb vitézségnek
Győzhetetlen hazája;

Hajdan felséges tornyai
A felhők közt ragyogtak,
S ime, most kevély ormai
Rakásra omladoztak!

Ott az eldőlt sírköveknél,
Hol most lelkek támadnak,
S a mélycsendű éjfeleknél
Bús nyögések hallatnak:

Ott nyugosznak a bajnokok
Mélyen a föld gyomrában,
A töredezett oszlopok
Között, örök homályban.

Ama kormos ablakoknál,
Hol most repkény szövődik,
S a mohosúlt kőláboknál
Iszolag tekerődik:

Ott búcsúzott szívszakadva
Az ékes hölgy férjétől,
Mikor a kürtök riadva
Elszakaszták keblétől.

Ott nézett le borzadozva
Bajvívó kedvesére,
Ott dűlt ismét lankadozva
A győzőnek keblére.

Amaz ijesztő boltoknál,
Hol most baglyok huhognak,
S a rémítő nyílásoknál
Száraz kórók suhognak:

Ott hörpölték egymás vérét
A párducos magyarok,
Ott nyerték el a harc bérét
A győzhetetlen karok.

Ama bércfalakon álltak
A vár pártás szűzei,
Mikor ellenségbe vágtak
A haza erősei.

Ama vár roppant kapuján
Zengtek a tárogatók,
Mikor a véres harc után
Visszatértek a hódítók.

S ott, hol a győzödelmesek
Toborzón vigadoztak,
S az érzékeny szerelmesek
Szívekben olvadoztak,

Most a gyászos romladékon
Bús éjszakák borongnak,
És a borzasztó tájékon
Bágyadt szellők zokognak. -

Így múlik el a világnak
Minden gyönyörűsége!
Így minden tündér nagyságnak
Veszendő dicsősége!

Hősek márvány sarampóit
Az idő eltemeti,
S a fél világ hódítóit
Feledékeny por fedi.

A bölcs, ki ma nagy lélekkel
A naphoz emelkedik,
Holnap gyáva gyermekekkel
Egy sírba ereszkedik!

[Végleges formája 1801 után]

Batsányi János: A látó



Vídulj, gyászos elme! megújul a világ,
S előbb, mint e század végső pontjára hág.
Zengj, hárfa! Hallgasson ma minden reája,
Valakinek kedves nemzete s hazája;
S valaki a magyar változó ég alatt
Még a szabadságnak híve s ember maradt.

Ó ti! kiknek szívek örök búba merült,
Ím, reménytek nem várt víg napja felderült;
Ím, az igazságnak terjednek súgári;
Dőlnek a babona fertelmes oltári,
Melyek a setétség fene bálványának
Annyi századoktól vérrel áradának.
Ama dicső nemzet felkelt ím egészen,
Mely a két világnak megváltója lészen,
S melynek már láncoktól szabad vitéz karja
Mutatja, mit tehet egy nép, ha - akarja!
Az ember elnyomott örökös jussait
Délre hozván, porba veri bálványait;
S míg köz ellenségink poklokra süllyeszti,
Hozzánk ím! ölelő karjait terjeszti:
"Álljon fel az erkölcs imádandó széki!
Nemzetek, országok, hódoljatok néki!
Uralkodjék köztünk ész, érdem, igazság,
Törvény s egyenlőség, s te, áldott szabadság!"

A föld kereksége megrendül e szóra,
S látja, hogy érkezik a régen várt óra.
A letapodtatott emberi nemzetnek
Csontjaiból épült trónusok reszketnek.
Rémülve szemlélik közelgető sorsok
A vérre sovárgó koronás gyilkosok;
Ok! kiknek még imént százezrek halála
Csak egy intésekben, egy szavokban álla;
S kiknek több nagy város tüzes leomlása
Oly vala, mint annyi hangyaboly romlása!

Vídulj gyászos elme! megújul a világ,
S előbb, mint e század végső pontjára hág.

1791

256 éve született Gróf Széchényi Ferenc, a Magyar Nemzeti Múzeum alapítója

Sárvár-felsővidéki gróf Széchényi Ferenc János József (Fertőszéplak, 1754. április 29. – Bécs, 1820. december 13.) Somogy vármegye főispánja, főkamarásmester, aranygyapjas lovag, királyi küldött és biztos, a legnagyobb magyar édesapja


Johann Ender Széchényi Ferencet ábrázoló festménye, 1823


„Felséges Uram!

Ifjúságomtól kezdve fáradhatatlan gonddal, nagy áldozattal szereztem meg magamnak azt a gyűjteményt, amely részint közvetlenül, részint közvetve Magyarországra és a társországokra vonatkozik, s amely
a) nyomtatott könyvekből,
b) kéziratokból,
c) érmekből és régi pénzekből,
d) rézmetszetekből,
e) czímerekből,
f) földabroszokból,
g) a magyar térképeken kívül még mintegy 5000 darabot számító térképgyűjteményből áll.

...Méltóztassék kegyesen engedélyezni, hogy ezen gyűjteményt Magyarországnak adományozhassam, amely nekem az ezek megszerzésére szükséges eszközöket nyújtotta…
...Legyen szabad a gyűjteményt életem folyamán a sajátomból továbbra is gyarapítani és, amennyire csak lehetséges, teljessé tenni. Ígérem, hogy e célból sem a fáradságot, sem az utánjárást nem fogom kímélni.”


1802 márciusában kelt gróf Széchényi Ferenc folyamodványa, amely a helytartótanács és az udvari kancellária közvetítésével eljutott az uralkodóhoz, I. Ferenchez, aki nemcsak „kíváló tetszéssel” fogadta a felajánlást, de „kegyelmes
engedélye” még arra is kiterjedt, hogy a könyvtár alkalmazottait maga az adományozó nevezhesse ki, fizetésüket pedig az egyetemi alapból nyerjék.




I. Ferenc


Széchényi Ferenc nagyvonalú tette nem volt példa nélküli családjában.
Dédnagybátyját, Széchényi György veszprémi püspököt „a bőkezűség és adakozás csodája”-ként emlegették. Egyébként ő volt az, aki a nemesi rangot szerezte, és megalapozta a vagyont, amelyet az oldalági utódok grófi koronával és hatalmas
földbirtokokkal gyarapítottak.
Az 1754-ben született Ferenc politikai pályára készülvén a bécsi Theresianumban tanult, mint általában a magyar katolikus arisztokrácia és vagyonosabb nemesség fiai. Hozzájuk hasonlóan ő is olyan kastélyból érkezett, amelynek fontos része volt a könyvtárterem, de érdeklődését a bibliográfia tudománya iránt a Theresianum keltette fel.
Másik meghatározó élménye a felvilágosodás eszméivel, a szabadelvű tudomány és politika német és francia nyelvű műveivel való találkozás, ami közrejátszott a szabadkőműves mozgalomhoz való későbbi csatlakozásában. (Gróf Erdődy Lajos Monyorókeréken – ma Eberau – alapította Az arany kerékhez címzett páholyt, ennek lett tagja az akkor Kőszegen hivatalnokoskodó Széchényi Ferenc.)

Pályája gyorsan emelkedik: még nincs harmincesztendős, amikor a császár kinevezi Horvátország helyettes bánjává, majd
királyi biztosként különböző közigazgatási feladatokat lát el Szlavóniában.
„Azonban hazafiúi lelkét fájdalommal töltötte el az a tapasztalás, hogy József császár reformjainak éle nemcsak azon intézmények ellen irányul, melyek a haladás akadályai valának, hanem a nemzeti lét alapját, a nyelvet támadja meg és miként a német nyelv hivatalos használatának elrendelésével, úgy a nemzeti önállóság szimbólumának, a Szent koronának Bécsbe szállításával nyíltan föltárta a végső célt, amely szemei előtt lebegett” – olvashatjuk Fraknói Vilmos: Gróf Széchényi Ferenc című életrajzában.
Nyílt ellenzéki szerepet nem vállalt ugyan, de megromlott egészségére és külföldi gyógykezelésre hivatkozva lemondott hivatalairól. Tettét Falk Miksa így magyarázza 1867-ben írt tanulmányában: „Egy nevezetes családi hasonlatosság valamennyi Széchényit – egész a legnagyobb magyarig – jellemez: roppant becsvágy mellett az a megmagyarázhatatlan törekvés, hogy minden párttól elszigeteljék magokat, föl és lefelé egyformán megőrizzék függetlenségöket.”

Széchényi tehát 1787-ben hosszabb külföldi tanulmányútra indult: Prága, Berlin, Göttinga, Köln, Aachen voltak az állomásai, majd Belgiumon át Angliába sietett, ahol – mint később fiát, Istvánt is – a gyáripar, az állattenyésztés, a csatornaépítés egyaránt érdekelte, miközben nem feledkezett meg könyvtára gyarapításáról sem.
A gyűjtéssel egyidejűleg – a Felvidéktől Erdélyig és külországokig számos „szállítója” volt – folyt a könyvek rendszerezése.
A munkával a tehetséges jogvégzett fiatalembert, Hajnóczy Józsefet bízta meg, aki – miután Széchényi ajánlására Szerém
vármegye alispánja lett – az egykori Sirmiumból származó római pénzekkel gyarapította pártfogója régiséggyűjteményét.
1790-ben, II. József halálát követően, Széchényi Ferenc egy rövid időre visszatért a közéletbe. Az utód, II. Lipót koronázási ünnepségén ugyanis a nápolyi királyi pár magyar díszruhában jelent meg, s ez arra késztette a magyar főnemeseket, hogy egy arany emlékérmen örökítsék meg az eseményt.


II. Lipót jóváhagyásával Széchényi megterveztette az érmet, és személyesen vitte Nápolyba, ahol a király a Szent Januarius renddel tüntette ki. Ő volt az első külföldi, aki ebben a megbecsülésben részesült. II. Lipót rövid uralkodása után zord idők jönnek: a magyar jakobinus összeesküvés résztvevőinek elfogása és elítélése.
A kivégzettek közt ott van Hajnóczy is. Széchényit mélyen megrendíti barátja mártíromsága, de azt is látnia kell, hogy kapcsolatuk révén milyen közel járt ő is ahhoz, hogy osztozzék sorsában. Ekkor végleg visszavonul, hogy a tudománynak
szentelje életét.
Elhatározta, hogy egybegyűjti „az összes nyomtatványokat, melyek Magyarországban és magyarországi íróktól külföldön
jelentek meg; továbbá a nyomtatványokat és kéziratokat (az utóbbiakat akár eredetiben, akár másolatban), melyek a magyar
korona országainak múltjára és állapotaira világot vetnek.” „A magyar korona országai” fogalmat használja, Széchényi.
…A múzeumok a könyvtárakon belül vagy azok mellett berendezett studiolókból, majd ritkaságtárakból keletkeztek, mint ahogy a korai középkorban a levéltár és a könyvtár, vagy a kincstár és a könyvtár sem vált szét. Széchényi Ferenc tehát nemzeti gyűjteményt alapított…”

Felismervén a katalógusok fontosságát is, három kötetben készíttette el – az alapító okirattal egy időben – a könyvek és nyomtatványok katalógusát. Példányait elküldte számos írónak, hazai és külföldi tudósnak, valamint az egyházi és világi hatóságoknak. A nagy tettet méltató levelek mellett befutottak a folyamodványok is a „könyvtár-őri” (csak 1812-től nevezik igazgatónak) állásokra.
A jelentkezők között volt Csokonai Vitéz Mihály is, de az aprólékos és kitartó munkát kívánó feladatra Széchényi alkalmasabbnak látta – a költőzseni helyett – Miller Jakab Ferdinánd nagyváradi tanárt. Neve nem tartozik az ismertek közé, annál inkább az utódok közül Pulszky Ferencé, aki az 1867-es kiegyezés után tért haza az emigrációból, és negyedszázadon át vezette az intézményt. Olyan tudósok dolgoztak mellette, mint Rómer Flóris, Henszlmann Imre, Hampel József, akiknek idején az egyes szakterületek osztályaiból fokozatosan önálló, új múzeumok alakultak.



Külön történet az épületé. Az alapításkor a helytartótanács a pálos rend papnevelő intézetét jelölte ki a könyvtár elhelyezésére, s az ünnepélyes megnyitást 1803-ban tartották József nádor, a gyűjtemény kormányzójának jelenlétében. De
– mint tudjuk – ez nem volt a végső otthon. Előbb Napóleon közelgő hadaitól félve Temesvárra menekítették a könyvtárt,
majd visszaszállításakor a pálosok igényt tartottak a helyiségekre, s ezért József nádor az egyetem épületébe költöztette
az egyre gyarapodó anyagot, amelyet Széchényi – alapító okiratához híven – értékes ásvány-, valamint pénz- és éremgyűjteménnyel gazdagított.
Más adományok is érkeztek, így az alapítás után tíz évvel József nádor múzeum rangjára emeli az intézményt, és új, megfelelő
épület terveztetéséről intézkedik.
1813-ban jelölik ki a telket a hajdani pesti Országút mentén, de ennek elkészültét Széchényi nem érhette meg. Úgy hunyt el
1820-ban, hogy az általa alapított intézmény sorsát nem látta megnyugtatónak.


(1818-ban saját soproni világirodalmi gyűjteményét akarta áruba bocsáttatni, hogy a múzeumi tisztviselők fizetésemelést kapjanak. Végül József nádor rendezte az ügyet, és a világirodalmi gyűjtemény nem árverésre, hanem újabb adományként
a múzeumba került.) Az új, véglegesnek szánt épület költségét csak az 1832–36-os országgyűlés szavazta meg. Pollack Mihály tervei addigra már elkészültek, s az építést hátráltató nagy pesti árvíz után 1847-ben végre megnyílt a Magyar Nemzeti Múzeum.


Bizony, ércnél maradandóbbat alkotott gróf Széchényi Ferenc, akinek tettét már az alapításkor ékes latin ódában méltatta kortársa, Révai Miklós:



Hirdeti majd hálás
Hona hűn szerető fia tettét
És gondolva nagy áldozatára,
Melylyel emelte javát meg a fényét messzi jövőben
Cserkoszorút fon ő neki egykor,
S míg magyar áll és míg magyar él csak emitt eme földön,
Széchenyi nagy neve élni fog addig.



(részlet: Cservenka Judit: „...a közösségnek hasznára és javára...” c. írásából)

2010. április 20., kedd

Tavaszi csokor - keresztszemes


Tersánszky Józsi Jenő: Tavaszi történet

Még télutóján ismerkedett meg a diák Ilikével s attól fogva szorgalmasan kísérgette hazáig a zongoraleckékről a kisváros egyik végiről a másikra.
Az ilyesmit ugyan nem valami jó szemekkel nézték a tanárok, de előző évben megbukván a hatodik osztályban, más gimnáziumba iratkozott be magántanulónak és itthon cigarettázva meg sétabottal járt az utcán.
Szörnyen jelentősek voltak a diáknak eleinte az Ilikével való alkonyati séták, amint szerelmes és türelmetlen epekedésében mindenféle képtelen s előre kiszínezgetett regények megvalósultát várta tőlük; mikben majd nagyhirtelen megejti maga iránt az Ilike hajlandóságát.
A találkozó közeledtével azonban mindig valami érzékeny kishitűség kezdte kerülgetni. Sőt a sarkon várakozva már csaknem kelletlennek és félszegnek tetszett előtte, hogy így napról napra rávarrja magát Ilikére s nagyon szerette volna, ha valamiképp úgy tüntethetné fel a dolgot, mintha csak véletlen vetődött vón arrafelé.
Apró, nem számított nehézségek kerültek még az odacsatlakozással is, s a szóváltás ment kiváltképp sok vesződséggel kezdetben.
Mihelyt egy percre akadtak meg a beszélgetésben, rögtön olyasféle érzése támadt a diáknak, hogy Ilike csak kénytelen szíveli el a kísérgetést, s ez oktalan képzelődésben úgy kezdett vergődni minden gondolata, mint a madarak a hálóban.
Elkényszeredve látta, mint közönségesednek el száján a mondókái a kapkodásos szünetek közt, s nyugtalan, csaknem idegenül kezdte érezni magát Ilike mellett; alig várva, hogy elköszönhessen.
Pedig gyakran úgy tetszett neki eközben, hogy még Ilike ütődik meg az ő zavart és kedvetlen pillantásain s tán még Ilike töpreng rajta, hogy nem-e ő bántotta meg valamivel.
De képtelen volt hinni benne és a felbátorodás helyett, mintha egyszerre tetszetősebbé lett volna a lehangoltsága, még mogorvábban baktatott mellette.
Síró sóvárgással vágyott utána, míg egyedül volt, és Ilike mellett rejtegette szinte gyáva ügyefogyottsággal, hogy szívesen van a közelében.
Elváláskor például, ha Ilike megkérdezte, hogy megvárja-e holnap? Elkezdett ötölni-hatolni:
- Nem tudom - mondta -, lehet, hogy holnap nem jöhetek, mert valami dolgom lesz - és fontoskodón vonogatta össze a szemöldökét, mintha komolyan töprengenie kéne felette.
S megesett, hogy másnap délután eszébe jutva a múlt napi kertelés, eltökélte magában, hogy aznap nem jelenik meg a találkozón, miközben különös, szinte kárörvendő bosszúfélének hatott az elhatározása.
Estefelé aztán már oktalannak és gyerekesnek találta beváltani. De azért nem bírta kikergetni a fejéből, sőt egyre jelentősebb lett előtte és magára bosszúsan, mindenféle kalandos kibúvókon kezdett tépelődni útközben, amikkel kimagyarázza az eljövetelét. S az is bántotta, ha nem került említés róla a séta alatt.
Minden a kedve ellen történt, s az apró, kellemetlen semmiségek úgy sajogtak lelkében a találkozók után, mint a darázsfullánk.
Csüggedten, elsavanyodva állapította meg, hogy tán soha nem jut közelebb Ilikéhez ilyen élhetetlen. Hibavaló tovább törnie magát. S a keserűségéből valósággal Ilike iránt fakadt benne ekkor valami érthetetlen gyűlölségféle.
Ürügyeket szeretett volna, hogy meggyűlölhesse; rá se nézzen többé; keserűségeket okozzon neki s kegyetlen ujjongjon a keservén.
Majd regényeket kezdett komponálni: ha nagybeteg lenne egyszerre vagy ha meghalna: s szinte érezte a hanyattfekvés sápadt, halálos erőtlenségét; a párna hűvös puhaságát feje alatt s kétségbeesett zokogást nyomorú vesztén.
De gyáva volt úgy intézni, hogy a meghalás egyszer és mindenkorra szóljon s ne maradna holmi csodálatos lehetőség mindennek jórafordultára.
Erre rögtön méregbe is hozta a gyávasága. Végre pedig jótehetetlen dühvel nevetett magán.
Egy pár hét múlva aztán már ott tartott a diák, hogy elbúcsúzáskor a kapualjban, ahol most már félórákat is elfecsegtek néha; már össze is csókolóztak Ilikével.
Türelmetlenül várt ilyenkor a kedvező pillanatra, maga is alig értette, miket darál össze s a félfának dűtötte hátát jó előre, hogy kényelmesebben magához szoríthassa Ilikét a csókolódás alatt. Ez azonban ritkán sikerült.
Ügyetlen mohósággal kapott rendesen a dereka után, hogy Ilikét megrebbentette a falánksága és hangtalan, ijedt szemmel kezdett erőlködni, míg kiszabadította a derekát, aztán befelé menekült, a diák elől pár lépésre.
- Hát nem csókol meg? - közeledett hozzá rimánkodón a diák, fura elfogódással a hangjában, mert valami ízetlent érzett benne, hogy nyíltan esik szó a csókról.
Erre Ilike, mintha megbánta volna a túlságos vonakodást, elmosolyodott és hirtelen szégyellős élénkséggel hajlott fejével a diákhoz.
A derekához azonban most sem engedte nyúlni, s alig a válla, hogy hozzáért a diák melléhez. Akár minden más tagját féltené tőle a száján kívül.
A diák azonban nem túlságos gyönyörűségét lelte az ilyen csókban. Szinte kényelmetlen volt közben, hogy nem tudta, meddig tartsa rajta száját az Ilikéén, s olyan semmi íz maradt utána az ajkán, akár a saját kezét csókolta volna meg. S tetézte, hogy teljes kiengesztelésül kellett beérnie véle, sőt mintegy jutalomképpen.
Elkedvetlenedve távozott el a kapuból, bár nemigen firtatta még maga előtt se elégedetlensége okát, világért se akarván tudni róla Ilikével egy órában, hogy az ölelkezés melegségét áhítja tulajdonképp a csók ürügyén, s hogy tán egyéb ölelkezés forróságát vágyik megérezni benne.
Egy vasárnap délután a népkert nyári vendéglőjében üldögéltek a fák alá terített asztalok egyikénél.
Ilike a szüleivel volt természetesen s még egynéhány odaverődött ismerősükkel.
Hamarosan elunták magokat a társaságban s elkérezkedtek sétálni.
Különben is az volt a tervük, hogy mivel a társaság amúgy is ottragad estig a vendéglőben; egypárszor végigjárták a sétautakat, aztán egy közeli domboldalt másznak meg kettesben, ahonnan az egész várost belátni s virágot szednek útközben a gyümölcsösök alján.
Épp akkor volt sarjadóban a sétautak menti vadgesztenyék zöldje s nevető-színesen tolongott alattuk a vasárnapi népség. A tavaszi napon a zöld gyepágyasok előtt virulóbbnak és melegebbnek éreződtek a nőcskék s a gyerekek rikoltozva futkostak keresztül-kasul a tilalmas pázsitokon.
Ilike egyre csacsogott, mutogatott, mióta csak elindultak. A diák csak kurtákat válaszolgatott, hiú gondossággal pillantgatva le közben a cipőire.
A két pohár sörtől, amit hirtelenében hajtott le az imént a vendéglőben, kellemes, enyhe zsongás cirógatta a homlokát s végigmotoszkált minden tagjában.
Ki volt pirulva a sörtől is, meg hogy túl magas gallért vett fel aznap s az inggomb kegyetlen nyomta a nyeldeklőjét. Ki-kinyújtogatta belőle az állát s untalan belenyúlkált, hogy tágítson rajta valamicskét.
A kézelői mindig túlságosan elébújtak a kabát ujjaiból, s míg visszatologatta őket, roppant keresett mozdulattal akasztotta át sétabotját egyik karjáról a másikra, akár maga is kevély volna elegáns mozdulataira és elismerést, sőt megbámulást akarna érettük kiérdemelni a járókelőktől.
- Tudja, onnan a rét felől sokkal közelebb - magyarázta Ilike a domb felé mutogatva s megállva, mert a diák minden percen elsodródott mellőle a tolongásban.
- Persze, hogy feltétlen arra megyünk - válaszolt a diák egy kissé hetykébben is, mint a kijelentés megérte, s most is úgy járt körül a szeme, mintha nem is Ilikének, hanem a járókelőknek akarná ezt tudtul adni.
Látszott különben, hogy nehezükre van itthagyni a sétautat, mert minden forduló végin tanakodtak egy verset az elinduláson.
A sétaút végiről épp a domb tetejére lehetett látni. Kopasz volt egészen a teteje s úgy nézett ki onnan, mint valamely óriás barát fejebúbja, amint kétoldalt bodrosan szegték be a gyümölcsösök.
Apró fekete emberpontocskák mászkáltak rajta a verőfényen, egy piros is köztük, valami nőnek a napernyője.
Hogy végre rászánták magukat az elindulásra, útközben is találkoztak egypárszor a jószágokon, kószálgató vagy heverészve uzsonnázó kirándulókkal.
Nem messze tőlük, megettük egy kissé egy csapat gyerkőc igyekezett felfelé nagy lármával a domboldalon, két nagyobbacska kamasszal az élökön. Boltosinasok vagy iparostanulók lehettek, akik javarészt szobában töltik a hetet s most egy kicsit megbokrosodtak a szabadban.
Két kisfiú közülök a csapat hátulján gondosan szedegette egy darabig a virágot, egymással vetélkedve s az egyik megunva babrálni a magáéval, elszórta a rétre, s erre a társának is ki akarta ütni markából a csokrát. Elkezdtek civakodni rajta, aztán egy lejtősebb helyen mindkettő lefordult a lábáról és bohókásan viaskodva, lehemperedve iparkodtak egy a mást megelőzni a feltápászkodásban.
Mosolyogva mulattak egy darabig a gyerekek hancozásán:
- Erre gyerünk - szólt aztán a diák, hogy véletlen módját ejthesse véle az Ilike derekához nyúlni. A míder azonban elidegenítette ujjait a derekától s a karjára csúszott a keze fel a hónyaljához.
Letértek aztán egy dombhajlásba, ahol a diófák alja telis-tele volt lila kikericcsel.
Eső eshetett előző éjjel, mert az éjszakos oldalakon alig szikkadt még fel a rét s a fák alatt helyenkint szinte meleg puhaságú volt a gyalogút, mint a friss kenyér bele. Néhol pedig kesernyés, pállott szag érzett a nedves hamufészkekről, ahol a tavalyi leveleket égették el.
Nagy kerülővel már jó felértek a dombon, mikor Ilikének sértegetni kezdte lábát az új cipője a sok mászkálástól, s le kellett ülniök egy üres vincellérház elé a padra.
Már útközben is sűrűn kísértetbe jött a diák, hogy magához szorongassa Ilikét, most azonban nem bosszantotta, mint egyébkor, a habozgatása, sőt valami fölényes magaelégedettség mosolygott benne a tartózkodásán. Egypárszor gonosz gondolatok is incselkedtek véle, de megvetően verte el őket tüstént magától. Különben az út elején is egy ilyen letelepedéssel kerülő jobb alkalomra számíthatott, s most úgyis egyengette el magát jó előre Ilike mellett a lócán.
A cipőkkel való ostoba s kelletlen bajlódás azonban nemigen vágott a szándékainak, s a sok halogatással holmi garázda nyugtalanság gyűlt benne, hogy nem bírt megmaradni a padon.
Felállt. Mellét, karjait kifeszítgetve. Meg visszaült. Majd erőmutatványokat kezdett végezni a faágakra húzódzkodva s a jókora határköveket szerte súlydobálva a réten. Teljes erejéből, saját magával versenyezve szinte.
- Vigyázzon, mert ha meglátja a vincellér - szólt Ilike a padról, mikor a kövek nagyot ugorva a lejtőn nekivágódtak egy-egy ojtoványnak.
- Azt szeretném én látni, hogy szóljon valamit - hetvenkedett a diák, kevélyen nevetve az Ilike hüledezésén, bár egy kissé elakadozott a hangja, mert jócskán elfulladt a nagy erőlködésben s hatalmasakat dobbant a szíve, mikor Ilikéhez visszajött.
Mosolyogva szólani próbált valamit, de érezte, hogy fogja be hangját a szuszogás, s restellt nagyokat lélegzeni Ilike előtt, hát a forráshoz szaladt le hirtelen kézmosás ürügyén, egy kissé kifújni magát.
Hanem a torna szinte követelő merszet keltett benne, s elhelyezkedvén újra a padon, egy kis feszengés meg a rendes bevezető hebegések után közelhúzódott Ilikéhez s magához vonta a vállainál.
Ilike nyilván előre felkészülten e fordulatra, alig ellenkedett, s tán emiatt valamivel tolakodóbban is esett neki a diák, hogy a fejük egészen hátrahajolt a csók alatt. Ilikének félrecsúszott a kalapja s a pad is megbillent alattuk. Mire Ilike ügyesen felszökött s csak a csuklóját érte elkapni a diák.
Nevettek közben s Ilike igyekezett kiszabadítani a kezét:
- Eresszen, megharagszom - mondta s utána hirtelen, gyerekes ravaszkodással élénkítve meg arcát, a domb teteje felé intett a fejével, mintha igen fontos valami várna ott rájuk, ha elindulnak: - Jöjjön, menjünk.
- Nem megyek! - mondta a diák szintolyan kényeskedő makacssággal, s mivel érezte, hogy egy kissé megenged közben az Ilike keze az övében, újra magához húzta, mohón, a két térde közé, hogy Ilikének rá kellett nehezednie az egyikre.
Ezzel aztán remegő izgalomra komolyodott az évődésük. Ilike a hajáig elpirulva adta meg magát, de mihelyt egy kissé meglazult a derekán a diák szorítása, rögtön megpróbált kifejtőzni.
Egyszer csak roppant izgatottan kezdte letépni magáról a diák karjait. S mikor az ijedt szeme után a diák is oldaltpillantott, észrevette a gyerekcsapatot, amint csendben, meghúzódva a domb alján, kandi gyönyörűséggel szemlélik őket.
Még a mozdulata is félben maradt némelyiknek, amivel csendre intette a szomszédját, s egyszerre mozdult meg valamennyi, mikor a diák odavetette rájok a fejét.
Ilike már akkor megette ült a padon, s a diák a meglepetés kapkodó ügyefogyottságával tevegette keresztül egyik lábát a másikon.
A gyerekek aztán olyanszerűen téve, mint akik mit se láttak, lekerültek szemük elől egymásután a hajlásba.
Sután, hallgatva ültek ezalatt, mindkettőjüknek kínosan esvén szót ejteni a történtekről. Végre Ilike szólalt meg szemrehányón, miközben felálltak:
- Lássa, milyen maga? Most ha megtudják.
A diák bánkódó komolysággal állott egy keveset, aztán egyszerre elnevette magát.
Szinte ijedten bánta meg rögtön, sértő komiszságot találva a nevetésben, amivel elhidegíti magától Ilikét. S utána bosszús, de kérlelés számba menő szigorúsággal legyintett egyet:
- Ugyan, mit törődik ezekkel a kölykökkel. Na, micsoda nagy dolog. Hát én se vagyok az oka - szavalta, de közben minden szavánál megcsiklandta belülről valami ostoba kacagni vágyás.
Aztán nyílt szándékossággal megmásított hangon kezdte magyarázni, hogy nem érdemes már felmenniök a dombra, inkább vágjanak neki haránt az aljának s lemutatott, merre kerülnek majd vissza a népkertbe.
Tulajdonképp semmi kedve se volt már fennmaradni a dombon, s csupa amiatt erőltette a kerülőt, nehogy úgy tessék, mintha a gyerekek miatt kellene távozniok.
El is indultak, hanem Ilike nagyon szívére vette a történteket. Untalan újabb eshetőségekkel látta fenyegetve magát, hogy tán mire visszatérnek a vendéglőbe, már mindenki értesült az esetről, s a szüntelen nyafogása meglehetősen leverte a diákot is.
Ő ugyan inkább a mulatság tönkrementét fájlalta legjobban az egészből; azt például, hogy eztán már nem nyúlhat többé Ilikéhez, s valósággal Ilikére lett bosszús miatta.
A gyerekek amúgy is felbőszítették, s ingerülten főzte magában, hogy ha valahol elékapja egyszer valamelyiköket, összepofozza irgalmatlan.
Egy helyt aztán egy foltocska rekettye került útjokba, s miközben körültekintgetve keresték, hol térhetnének le az útra, megint észrevették hátuk megett a gyerekeket, egy kissé magasabban a domboldalon. Csak kettejöket ugyan, amint épp akkor kapták le fejöket a szemük elől a hajlás megé.
Evvel egyszerre roppan esetlenné és nyugtalanítóvá vált a helyzetök.
A diákban kínos felháborodás kezdett szorongni, s mikor összepillantottak véletlen, Ilikének sírós rémület látszott az arcán.
Nyilvánvaló lett, mi késztette utánok leskődni a gyerekeket, s már a látszatára kísértett gondolatot is aggódón iparkodtak takargatni egymás előtt.
- Gyerünk vissza - mondta a diák -, mert mért kerüljön arra? - és elakadt zavartan, nem tudva okát adni, mért hagynának fel a kerülővel, ha nem a gyerekek miatt vagy amiatt, hogy a galád gyanú még közelebb férkőzne hozzájok, elhagyottabb hely felé indulván a kerülő folytatásával, a leskődés elől.
Egy ideig tétován álldogáltak egy helyben, mialatt egy pillanatra furcsa vigyori vonatkozásba került a diák elméjében mostani gőgös felháborodásával a sok gonosz fogadkozás emléke, amint nem egyszer végezte el magában az Ilike teketóriátlan elcsábítását a mostanihoz hasonló alkalmak kerültén, s jelesen, ma reggel is az ágyban, a felébredés meg a felkelés közötti henyélkedés izgalmas lázában.
De egy pillanat múlva már kikergetődött fejéből az egész, a megszorult helyzetök gyújtotta dühével.
Vadul vetette szemét egypárszor arrafelé, amerre felbukkanni látta a gyerekeket, mint olyanszerűen cselekedett, akár némi elégtételnek szánta volna Ilike előtt, s szinte szándékosan bujtogatta magában a kikeltséget.
A visszatértükkel egyébként is valami fenyegetőt s megfélemlítőt várt a gyerekekre, bár egyben tehetetlennek s nevetségesnek is látta magát véle.
A gyerekek pedig, nyilván a tovahaladtukra számítva, egymás után feltűntek vigyázatlan a bokrok megűl s alig kis távolra kerültek szembe vélök.
Egypárban úgy látszott, az elillanás szándéka ébredt fel, mikor szemközt látták közeledni a diákot, a nagyobbja azonban nemigen rettent meg, sőt az egyik kamasz vállrándítva egész hallhatón szólt a többinek:
- Mi? Ki parancsol nékem, hogy itt járjak? - és előreindult pökhendin, egykedvűséget mímelve, míg a társai kissé nyugtalan, vásott kuncogással nyomultak utána, odasandítva néha a párra.
A diák színleg rájok se hederítve haladt tova mellettök; félszemmel azonban megjegyzett magának egypárat közülök, bár ismerte a legtöbbjét látásból, de mintegy megerősítésképp kérlelhetetlen bosszúterveinek. S szinte megnyugtatta az önuralma nyomán járó ádáz fenekedés, hogy nem hagyja majd nékik fizetetlen ezt a pimaszságot.
Alig távolodtak el egy kissé, a gyerekek megálltak s csaknem elszontyolodva bámultak utánok. A legnagyobbik pedig rátámadt egyikre, mérgesen herregtetve a hangját:
- Báá! Ki kellett dugni azt a nagy szamár fejedet - meresztette rá a képét.
És a legrakoncátlanabb közülök egyszerre utánavihogott a párnak csúfondárosan.
Örömest kapott tüstént valamennyi a példáján, hogy némi kárpótlást szerezhetnek véle a páron, a meghiúsult mulatságért, s hangosan fogtak neki hahotázni utánok, némelyikök még tölcsért is csinálva szája elé a két markából.
A diák erre megfordult és hangtalan, baljóslatún méregette őket egy pillanatig. Rettentőn elkezdett hánykolódni benne az indulat s itt-ott, hogy meg tudta győzni magát:
- Hagyja őket, jöjjön... - békítette Ilike, félénken megérintve a karját, s a kölykök is megrebbenve hallgattak el egyszerre.
Hanem alig értek megfordulni, már újra kezdték a vihogást.
Vagy két ízben történt még hasonlóképp s a diákot szörnyen gyötörte a szégyen Ilike előtt az agyarkodásai kudarcán:
- Te! nem vágták még ma pofon valamelyiket - fordult vissza újra, egészen belesápadva s vadul remegett az álla, mialatt feléjök tartott fenyegetőn.
A kölykök fele rögtön futásnak eredt, néhánya azonban kihívóan állt szembe a diákkal s csak közvetlen előle mozdultak meg, sőt az egyikök szemtelenül feleselt vissza húzódozás közben:
- Gyere na. Gyere!
A diák erre magából kikelve iramodott neki a dombnak.
Egy kisebbet ért utol véletlen. Hozzákapott futtában s megrázta teljes erejéből a vállánál:
- Ne bántsa, jaj... mért bántja - sikoltott messziről Ilike, de akkorra a diák már hozzácsapott kétszer a fiúcska fejéhez.
Hangja elfulladt a veszett lihegésben s a karjai rángtak a felindulástól, amint a többi kölyök felé fenyegetett, akik ocsmányságokat kiáltoztak vissza szaladtokban, riadt kikeltséggel a pajtásuk meglakoltatásán.
- Na, hiszen megcsíplek én még, ne féljetek - fenekedett rájok rekedten, miközben visszaindult Ilikéhez.
Hanem a fiúcska keservesen kezdett el bőgni s a diákban máris fogant némi megbánás tettén, a nagy fenekedés alatt.
- Tolvaj! Gazember! Ki bántotta magát? - ordította utána sírva a fiúcska, mintha már mentve tudná magát sírásával minden veszedelemtől.
Közben egy pár csepp vér gyűlt ki az orra hegyén, s mikor észrevette elmázolva keze fején, a rémülettől messzi tartotta magától a két karját s még kétségbeesetten fogott neki a sivalkodásnak.
- Nem látta? Jaj, istenem, folyik a vére - sopánkodott Ilike, amint nyugtalan rebegésében elibe jött a diáknak.
A diák gorombán rántotta meg a vállát reá s vissza se pillantott. Bár maga is meghökkent egy kissé a dolgon. Hanem egyúttal mintha valami különös gőggel is lett volna a lelketlenségén s a szertelen felindult voltán Ilike előtt.
Mialatt lefelé indultak a dombon, a gyerekek egyenként visszaszivárogtak a pajtásukhoz s mérgesen handabandázva gyűltek köréje.
Egy részük köveket kezdett szedni a barázdában s éktelen mocskos szájjal szitkozódva hajigálták a pár után.
- Gyere hát ide, nyomorult, mert behasítom a fejed - rázta öklét egy jókora kővel a legnagyobb, s teljes erejéből huzakodott neki a hajításnak, mikor a diák ismét visszafordult:
- Lássa - szólt Ilikéhez s baljóslatún villogott újra a szeme -, lássa, ezek nem nyugosznak, míg agyon nem verem valamelyiket -, s úgy tett, mintha tusakodni kezdene magában, hogy nekiiramodjék újra a dombnak.
Mégis csak tovaindultak aztán. Amúgy is messzire voltak már a kölyköktől s ezek is felhagytak lassankint a kiáltozással.
- Ó, nem kellett volna megütnie szegényt - szólt egy kis idő múlva Ilike bátortalanul -, az a kicsi nem is csinált semmit.
A diák hallgatott mogorván. Oszlófélben volt már a felindulása s szinte érezte, hogy fanyarodik el lelkében lassankint alattomban, leküzdhetetlen közönséges, silány szégyenkezésre.
Mind jobban kezdte furdalni a lelkiismeret a fiúcska megütéséért. Gyávának, hitványnak bélyegezte magát érte s szinte erőszakkal szerette volna visszaidézni magába az ingerültséget, ráhárítva mindent, a fiúcska fájdalmát is a többi kölyökre, s különösen a legnagyobbikra:
- Na, csak kapjam elé valahol azt a gazembert - ütötte fel a fejét, mintegy dacos feleletül Ilikének, bár titokban fúrta egy kevés keserűség, hogy nem éreztetheti vele, hogy megbánta cselekedetét.
A népkertbe érve, már valami fájó bánattal mendegélt a diák Ilike mellett.
Szerencsétlen flótásnak érezte magát, hogy csak véle eshetik meg ilyen balság. S elvégezte magában, hogy most utoljára vannak együtt Ilikével.
De valami visszás eredője lett ennek az érzésének, mintha nem is az Ilike becsülését játszotta volna el hitványságával, hanem benne, tulajdon magában ölte volna ki Ilike iránt a vágyakodást.
Másnap estefelé azonban mégis csak ott várakozott Ilikére a sarkon.

272 éve született a kalandvágyó szabólegény

Jelky András (Baja, 1738. április 20. – Buda, 1783. december 6.) kalandor, felfedező.

Tanulni vágyó szabólegény, aki azért indul a nagyvilágba, hogy mesterségbeli tudását gyarapítsa.

Útja előbb Bécsbe vezet, de rövidesen onnan is tovább, Párizsba készül, ahová soha nem jut el.
Jelky András 1754. március 13-án vándorútra kelt, és Prágán, Lipcsén, Nürnbergen át Erlangenbe érkezett, ahol mintegy két hónapig tartózkodott. Innét továbbutazott Franciaországba, azonban az egyik útjába eső városban, Aschaffenburgban éppen katonaállítás volt: a hadrafogható fiatalembereket, tekintet nélkül azok származására, erőszakkal besorozták katonának. Hogy ezt a katonafogdosást elkerülje, egy menyecske a puttonyában az eladó gyümölcs alá rejtve kicsempészte a városból.


Porosz katonák erőszakos toborzása elől menekülve Hollandiába kerül, ahol egy lelketlen kereskedő foglyul ejti és sok szerencsétlen társával együtt Kelet-Ázsia felé viszi hajóján, hogy eladja őket az ottani emberpiacon.

A hajóba azonban az odaúton villám csapott, és elsüllyedt. Jelky egy fadarabba kapaszkodva tartotta fenn magát, míg halászok kimentették.

Ezután egy holland hajóskapitány vette magához a hajójára, hogy a legénység ruháit javítgassa. Suriname-be utazott, onnét 1756-ban ért vissza, Lisszabonba.
Innét egy máltai hajóval utazott tovább, azonban kalózok támadták meg őket, ezek foglyul ejtették őt, s rabszolgának eladták egy töröknek.

Jókor jött hajótörés szabadítja meg Andrást a gaz kereskedőtől. Megmenekül a hullámokból, s egy másik hajón eljut Dél-Amerikába.

Amikor sok bolyongás után reméli, végre hazatérhet, kalózok kezébe kerül és onnan, egy afrikai kikötő rabszolgapiacára.
Innen is megszökik és most a szeszélyes sors Kínába sodorja, kuktának egy előkelő mandarin házába. Hogy mentse az életét, a holland gyarmati hadsereghez szerződik.

Jáva szigetére kerül, ahol a kormányzó segítségével a város legmegbecsültebb szabója lesz, meg is nősül, amikor újabb fordulat szétzúzza megtaláltnak vélt boldogságát. Ismét katonai szolgálatra szólítják, különleges megbízatással. Itt is derekasan helytáll.


Csellel megtöri a ceyloni bennszülöttek lázadását, híressé válik, de röviddel ezután már emberevők foglya: amikor az egyik szomszédos szigetre ment társaival fát vágni, emberevők támadták meg őket: több társát levágták, a többit elfogták. Jelky egy előkelő főnök tulajdonába került, aki ketrecben tartotta, hogy később valamelyik bálványuknak áldozatul megsüsse.

Különös szerencsével menekül innen is, és amikor visszatér alakulatához, hősként ünneplik, magasrangú állással jutalmazzák, sőt egy szép napon azt is megéri, hogy őt küldi a holland kormány követnek a japán császár udvarába.


1772-ben meghalt a felesége, majd korábbi jótevője is. Jelky búskomorságba esett, s hazájába kívánkozott. Lemondott az állásáról, és 1776. október 25-én Európába utazott. Október 2-án Bécsbe érkezett, ahol bátyját még életben találta. Bécsben nagy feltűnést keltett érkezésével, november 28-án bemutatták Mária Teréziának is.
1778-ban hazajött Bécsből, és Budán telepedett le. Ismét megnősült, s egy fia született. 53 évesen tüdővészben halt meg.

“Semmilyen szél sem kedvező annak, aki nem tudja, milyen kikötőbe tart.” (Seneca)



2010. április 16., péntek

Madárkák - keresztszemes



Tavaszi pillanatok

Katona József: Rege


Fáradt csend sziszegett az Éj homályán,
s egy fél gyászba borúlt Világ elalva
nyúlt a Nyúgoti Óceánba dallva
nyelt Nap szemfedelének íres alján.
Gyászkürt hely'tt temetési pompa jajját
az éjféli harang zokogta - csillog
fáklyáúl rezegő ezernyi csillag -
s a harmat siratá keserve rajját.
Fáradt csend sziszegett! az álom-érte
Lét hives takaró alatt nyöszögte
jővő reggeli életét; leszegte
a Göncölyt az Idő, s sorát kimérte.
Sír-csend közbe magam merő szemekkel
nézék el szigorú kerűletemböl,
egy könny mozdula csak ki, és eszemböl
emlékem kiszökött - kisértetekkel.
Itt-ott néha ha láthatám a házak
ablakjábol előlebegni nyúlánk
árnyékát valamelly Kicsinyje fúlánk
sírására felébredett Anyának.
A szomszéd Fedelén zajogva, elmét
bódító csuszogási közt, egy ormos
kandúrmacska nyivogta volt le kormos
kéményen panaszolkodó szerelmét.
Elvált bennem az Élet a Tudástol -
édes Molli jutott eszembe, s sorsán
búsongó kebelem rebegte gyorsan
vágyát a levegőbe, melly palástol -
Megkábúlt szemeim hideg tüzének
pályáját tova cinterenyjeink el-
korhadt Sírkövi (Lélek-Össeinkkel)
függeszték fel. Odébb nem is menének.
Akkor, mint valamelly százados Kisértet,
hogy ment, láttam, aláfelé az árok
kóróbürkei közt (erős fa-zárok
végett) egyj eleven halotti Képet.
Ember volt, rebegém, bizonnyal Ember!
könnyem béfagya, s boldogabb vidéket
óhajtó kebelem susogta: Béket
végy hült szívem! utánna vitt az inger.
Már mentem. Futamúlt az éji felhő,
a zászló szomorún nyikorg tetőnkön,
és elhulladozó cserépdarab lön
porrá, hogy leragadta volt a szellő.
Ott álltam, közepén azon tanyának,
hová nyúgodalomra vágy sietni
minden Bús - rabigát nevetni-vetni
Úr a Pórral ölében egy anyának.
Ott, hol lábom alatt, az eltapodt zöld
közt (melly izzadozásiból az Ősök
áldott hamvainak kinőve) Hősök
elhúllt száji helyett nyögött fel a Föld.
Ott ült egy mohos oszlop oldalánál
Ő, Ő - nyomdokival komor szivének,
csak most szűlt Zephirek törölgetének
hószín fürtivel a poros mohánál.
Sóhajtám: te ki vagy? s vadon szemével
nézett rám - lehajolt a földre - vett port,
mellyet majd keserű nyögéssel elszórt
a négy szélre ki, reszkető kezével.
Úgy van, por! rebegém magamba', s békem
elholt napjaihoz repűle vérző
emlékem, keserűn nyögé az érző
szív: Mollim sohasem mosolyga nékem!

Chaplin

121 éve született Chaplin

Sir Charles Spencer Chaplin (közismertebb nevén Charlie Chaplin, London, 1889. április 16. – Vevey, Svájc, 1977. december 25.) angol filmrendező, forgatókönyvíró, színész, zeneszerző, vágó, filmproducer.
A toprongyos csavargó figurájának születése 1914. január 5-én történt, amikor Chaplin belépett a Keystone stúdió ruhatárába, és az ismert felszerelésben (sminkben, mozgással, ruhában) jött ki onnan.

Filmjeiben nem csak főszereplő volt, sokszor ő írta, rendezte filmjeit, zenét szerzett, vagy producerkedett. Valószínűleg Chaplin volt a legkreatívabb, legnagyobb hatású személyiség a némafilm világában.
Munkássága 65 évet ívelt át, a viktoriánus korabeli Anglia mulatóinak színpadától kezdve szinte haláláig folyamatosan dolgozott.


125 éve született Weiner Leó


Weiner Leó (Budapest, 1885. április 16. – Budapest, 1960. szeptember 13.) magyar zeneszerző, a 20. századi magyar zene konzervatív ágának egyik legkiválóbb képviselője.

Katona József: A Természethez



Melly szép vagy te, Természet!
szép Anyja a belőled serkedező cseppeknek.
Esméri kellemed minden minden alakságodban,
mégse lát.
Nem lát a szerencsés Kor,
mert a szerencse kedves kellemi közt eltéveszt,
a kellem vakitja léted kellemi látásátol
víd szemét:
A sújtott szerencsétlen
megnéz, megesmer, érez is; de nem örvend (nem lát).
Ah, hogy teremtni tudsz csak sziveket: orvossává
lenni nem!!!

180 éve halt meg Katona József



Katona József (Kecskemét, 1791. november 11. – Kecskemét, 1830. április 16.) a magyar drámairodalom kiemelkedő alakja.


Művei:
A farsangi utazás, 1811 (kézirata elveszett)
Aubigny Klementina, vagyis a vallás miatt való zenebona Franciaországban IV. Henrik alatt, 1813
Ziska, vagyis a husziták első pártütése Csehországban, 1813
Ziska, a táboriták vezére, 1813
Jeruzsálem pusztulása, 1814
A rózsa, vagy a tapasztalatlan légy a pókok között, 1814
Bánk bán
Mi az oka, hogy Magyar Országban a' játékszíni Költő-mesterség lábra nem tud kapni? (tanulmány).
Tudományos Gyűjtemény, 1821. április
Katona József összes verse

Nem számít, milyen öregnek vagy nyomorultnak tartod magad, ÉLSZ, bármi lehetséges!



2010. április 10., szombat

Keresztszemes


110 éve született Márai Sándor

Márai Sándor, eredeti nevén Grosschmid Sándor (Kassa, 1900. április 11. – San Diego, Kalifornia, 1989. február 22.) magyar író, költő, újságíró.

Márai Sándor: Füves könyv

63.
Arról, hogy a dolgokat meg kell várni

Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok -emberek, eszmék, helyzetek-,
melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen a tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.

József Attila: A Dunánál



1

A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.



2

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.



3

Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok. "Meglásd,
ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!

... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

1936. jún.

József Attila: Gyermekké tettél



Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.

Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zudítja minden pillanat.

Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.
Ostoba vagyok - foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, - távozzon tőlem a félelem.

Reám néztél s én mindent elejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!

Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -
magamba bujtam volna, nem lehet -
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.

1936. máj.

József Attila: József Attila

József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még
anyámtól örököltem, áldott jó asszony volt, látod, a világra hozott
Az életet hiába hasonlítjuk cipőhöz vagy vegytisztító
intézethez, mégiscsak másért örülünk neki

Naponta háromszor megváltják a világot, de nem tudnak
gyufát se gyujtani, ha igy megy tovább, nem törődöm vélük
Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, hogy
bennetek lakik, az bizonyos
Minden reggel hideg vizben fürdetem gondolataimat, igy
lesznek frissek és épek
A gyémántból jó, meleg dalok nőnek, ha elültetjük a szívünk alá
Akadnak olyanok, akik lovon, autón és repülőgépen is
gyalog vannak, én a pacsirták hajnali énekében heverészek,
mégis túljutottam a szakadékon
Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan
őrizzük meg, hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.

1925. ápr. [?]

105 éve született József Attila

József Attila (Budapest, Ferencváros, 1905. április 11. – Balatonszárszó, 1937. december 3.) huszadik századi magyar költő, a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja.


CURRICULUM VITAE

-------------------------------------------------------------------------------

1905-ben születtem, Budapesten, görög-keleti vallású vagyok. Apám - néhai József Áron - három esztendős koromban kivándorolt, engem pedig az Országos Gyermekvédő Liga Öcsödre adott nevelőszülőkhöz. Itt éltem hét éves koromig, már ekkor dolgoztam, mint általában a falusi szegénygyerekek - disznópásztorkodtam. Hét esztendős koromban anyám - néhai Pőcze Borbála - visszahozott Budapestre s beiratott az elemi iskola II. osztályába. Anyám mosással és takarítással tartott el bennünket, engem és két nővéremet. Házaknál dolgozott, odajárt reggeltől estig s én szülői felügyelet nélkül iskolát kerültem, csibészkedtem. A harmadikos olvasókönyvben azonban érdekes történeteket találtam Attila királyról és rávetettem magam az olvasásra. Nem csupán azért érdekeltek a hun királyról szóló mesék, mert az én nevem is Attila, hanem azért is, mert Öcsödön nevelőszüleim Pistának hívtak. A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen. Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezésemet vonták kétségbe. Az Attila királyról szóló mesék fölfedezése azt hiszem döntően hatott ettől kezdve minden törekvésemre, végső soron talán ez az élményem vezetett el az irodalomhoz, ez az élmény tett gondolkodóvá, olyan emberré, aki meghallgatja mások véleményét, de magában fölülvizsgálja; azzá, aki hallgat a Pista névre, míg be nem igazolódik az, amit ő maga gondol, hogy Attilának hívják.

Kilenc éves koromban kitört a világháború, egyre rosszabbul ment a sorunk. Kivettem a részemet az üzletek előtt való álldogálásokból, - volt úgy, hogy este kilenc órakor odaálltam az élelmiszerüzem előtt várakozó sorba és reggel fél nyolckor, mikor már sorrakerültem volna, jelentették ki az orrom előtt, hogy nincs több zsír. Úgy segítettem anyámnak, ahogyan tudtam. Vizet árultam a Világ moziban. Fát és szenet loptam a Ferencvárosi pályaudvarról, hogy legyen fűtenivalónk. Színes papírforgókat csináltam és árusítottam a jobb sorsban élő gyerekeknek. Kosarakat, csomagokat hordtam a vásárcsarnokban stb. 1918 nyarán Abbáziában üdültem a Károly király féle gyermeknyaraltatási akció jóvoltából. Anyám már betegeskedett, méhdaganata támadt s ekkor én magam jelentkeztem a Gyermekvédő Ligánál - így rövid időre Monorra kerültem. Visszatérvén Budapestre újságot árultam, bélyegekkel, majd kék, fehér és postapénzzel kereskedtem, mint egy kis bankár. A román megszállás alatt kenyeresfiú voltam az Emke kávéházban. Közben - öt elemi elvégzése után - polgári iskolába jártam.

1919 karácsonyán meghalt anyám. Gyámommá az árvaszék sógoromat, a most elhunyt Makai Ödön doktort nevezte ki. Egy tavaszon és nyáron át az Atlantica Tengerhajózási Rt. Vihar, Török és Tatár nevű vontatógőzösein szolgáltam. Ekkor vizsgáztam magánúton a polgári negyedik osztályából. Ezután gyámom és Giesswein Sándor dr. Nyergesújfalura küldtek kispapnak a szaléziánusokhoz. Itt csak két hetet töltöttem, hiszen görög keleti vagyok és nem katolikus.

Innen Makóra kerültem, a Demke internátusba, ahol rövidesen ingyenes helyet kaptam. Nyáron lakásért és ellátásért tanítottam Mezőhegyesen. A gimnázium VI. osztályát színjelesen végeztem, jóllehet pubertáskori zavarok miatt több ízben öngyilkosságot kíséreltem meg, hiszen valójában sem akkor, sem előzőleg nem állott fölvilágosító barátként mellettem senkisem. Már megjelentek első verseim is, 17 éves koromban írt költeményeimet a Nyugat publikálta. Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam.

A VI. osztály elvégzése után ott hagytam a gimnáziumot meg az internátust, mert elhagyatottságomban nagyon tétlennek éreztem magamat: nem tanultam, mert a tanárok magyarázata után is tudtam a leckét, hiszen erről jeles bizonyítványom is tanúskodott. Kukoricacsősznek, mezei napszámosnak mentem Kiszomborra és házitanítónak szegődtem el. Két kedves tanárom kérésére mégis elhatároztam, hogy érettségizem. A VII. és a VIII. osztályból összevont vizsgát tettem s így egy évvel előbb végeztem, mint volt osztálytársaim. Tanulásra azonban mindössze három hónap állt rendelkezésemre s így történt, hogy a hetedikből tiszta jó, a nyolcadikból pedig tiszta elégséges osztályzatot kaptam. Érettségi bizonyítványom már jobb a nyolcadikosnál: csak magyarból és történelemből kaptam elégségest. Ekkor már egy versemért Istenkáromlás miatt pörbefogtak. A Kúria fölmentett.

Ezután egy ideig könyvügynök voltam itt Budapesten, majd az infláció idején hivatalnokoskodtam a Mauthner féle magánbankházban. A Hintz-rendszer bevezetése után itt a könyvelőségbe osztottak be s nem sokkal utóbb idősebb kollégáim bosszúságára engem bíztak meg annak ellenőrzésével, hogy kasszanapkor milyen értékek adhatók ki. Iparkodásomat itt egy kissé kikezdte az, hogy saját munkámon kivül önnön dolgaik egy részét is nyakamba varrták idősebb kollégáim, kik nem mulasztották el különben sem, hogy bosszúságot okozzanak nekem a lapokban megjelenő verseim miatt. "Ilyen idős koromban én is írtam verseket" - mondogatta mindegyikük. A bankház később megbukott.

Elhatároztam, hogy végképpen író leszek és szert teszek olyan polgári foglalkozásra is, amely szoros kapcsolatban áll az irodalommal. Magyar-francia-filozófiai szakra iratkoztam a szegedi egyetem bölcsészeti karán. Fölvettem heti 52 órát és 20 órából kollokváltam kitűnően. Napokat nem ettem, verseim honoráriumából fizettem lakásomat. Nagyon büszkévé tett, hogy Dézsi Lajos professzorom önálló kutatásra érdemesnek nyilvánított. De minden kedvemet elszegte az, hogy Horger Antal professzor, kinél magyar nyelvészetből kellett volna vizsgáznom, magához hívatott s két tanú előtt - ma is tudom a nevüket, ők már tanárok - kijelentette, hogy belőlem, míg ő megvan, soha nem lesz középiskolai tanár, mert "olyan emberre - úgymond - ki ilyen verseket ír" s ezzel elém tárta a Szeged c. lap egyik példányát, "nem bízhatjuk a jövő generáció nevelését". Sokszor emlegetik a sors iróniáját s itt valóban arról van szó: ez a versem, Tiszta szívvel a címe, igen nevezetessé vált, hét cikket írtak róla, Hatvany Lajos az egész háború utáni nemzedék dokumentumának nyilvánította nem egy ízben "a kései korok számára", Ignotus pedig "lelkében dédelgette, simogatta, dünnyögte és mormolgatta" ezt a "gyönyörűszép" verset, ahogy a Nyugatba írta róla és ezt a verset tette Ars poeticájában az új költészet mintadarabjává.

A következő évben - húsz éves voltam ekkor - Bécsbe mentem, beiratkoztam az egyetemre s abból éltem, hogy a Rathaus Keller bejáratánál újságot árultam és a Bécsi Magyar Akadémikusok helyiségeit takarítottam. Lábán Antal igazgató, mikor tudomást szerzett rólam, ezt megszüntette, ebédet adott a Collegium Hungaricumban s tanítványokhoz juttatott: Hajdu Zoltánnak, az Angol-Osztrák Bank vezérigazgatójának két fiát tanítottam. Bécsből - egy szörnyű nyomortanyáról, ahol négy hónapig lepedőm sem volt - egyenesen a Hatvany Kastélyba kerültem vendégnek, Hatvanba, majd a ház asszonya, Hirsch Albertné ellátott útiköltséggel és a nyár végeztével Párizsba utaztam. Itt beiratkoztam a Sorbonnera. A nyarat a délfranciaországi tengerparton töltöttem egy halászfaluban.

Ezután Pestre jöttem. Két szemesztert hallgattam a pesti egyetemen. Tanári vizsgát mégsem tettem, mert - Horger Antal fenyegetésére gondolva - azt hittem, úgysem kapnék állást. Majd a Külkereskedelmi Intézet magyar-francia levelezőnek alkalmazott, megalakulásakor, - referenciával azt hiszem szívesen szolgál Kóródi Sándor úr, volt vezérigazgatóm. Ekkor azonban olyan váratlan csapások értek, hogy bármennyit edzett az élet, nem bírtam ki - az OTI előbb szanatóriumba, majd táppénzállományba utalt neuraszténia gravisszal. Hivatalomtól megváltam, beláttam, hogy nem lehetek tehertétel egy fiatal intézmény nyakán. Ezóta írásaimból élek. Szerkesztője vagyok a SZÉP SZÓ c. irodalmi és kritikai lapnak. Magyar anyanyelvemen kívül írok és olvasok franciául és németül, levelezek magyarul és franciául, perfekt gépíró vagyok. Tudtam gyorsírni is, - egy havi gyakorlattal ezt a tudásomat fölfrissíthetem. Értek a sajtó nyomdatechnikájához, tudok szabatosan fogalmazni. Becsületesnek tartom magam, azt hiszem, hogy fölfogásom gyors és hogy munkában szívós vagyok.

“Az ember a szíve mélyén örökké odavaló, ahol született.” (Tamási Áron)



Konyharuha hímezve - keresztszemes




Gárdonyi Géza: Egri csillagok (részlet)



Rendezte: Várkonyi Zoltán

Babits Mihály: Dal, prózában

A vad tavasz zuhanyát érzed-e, érzed-e zúdulni, kedves?
Gyere ki a szőllőbe - virágos fákkal habzik a hegy
Gyík surran a szurdékban, amerre az ember megy
A rög szinte él, a nap szinte nedves -

Most könnyű vagyok, úgy-e könnyű? Lásd, tudom a babonát;
Szentgyörgy előtt piros pillangót fogni jó!
Érzed hogy árad a szél mint egy tavaszi nagy folyó
jó, jó, meleg, párnás, sűrű - Gyerünk a napon át!

Nézd eleven mappa a táj a napba, minden útja tiszta rajz!
Még föl nem vette a nyári zöldet, csiraváró meztelen.
Hallod a zenét a mandolafán, mint kivirágzott hangszeren?
Zsong, zsong, zsong, zsong - mézillat, érzed? pille száll és méhe rajz.

Létrán egy bácsi hernyózza a fát mint naptárakban régi kép
A hónapok előtt, olyan - mellette gyerek és kutya vig.
Karókat a földön suhancok sorban guggolva hegyezik.
Iszalaggal a vincellér kötözi a venyigét -

Jó, jó, jó így szétnézni szabadon! így ülni a napban a tanya előtt
ahonnan látni a vonatot hogy cammog a róna felett
s a várost, s a széles utcán mászni az apró embereket,
s vidám munka hálójában hegyoldalt és tetőt -

Ó, borok anyja, drága hegy, mámor anyja, munka!
Zuhanj csak, jövendő szüret tüzeivel nedves
nap zuhanya, boldog előleg! felejteni, kedves,
e kábulásban, milyen ősz leshet a tavaszunkra!

Wiliam Blake: A tavaszhoz



Óh harmatosfürtü, ég angyala,
A reggel tiszta ablakain át
Tekints nyugati szigetünkre, mely
Kórusban zengi jöttöd, óh Tavasz!

A hegyek beszélik s a figyelő
Völgyek hallják; vágyó szemünk a te
Tündöklő sátrad lesi: gyere már
S tedd tájainkra szentelt lábodat.

Jöjj Kelet dombjairól, s szeleink
Hadd csókolják illatos köntösöd;
Lehelleted hív; szórd gyöngyeidet
Földünkre, melyet szerelmed emészt.

Óh, ékesítsék drága ujjaid;
Verje keblét csókod zápora; tedd
Arany koronád bús fejére, hisz
Szerény kontyát teérted tűzte fel!

(Szabó Lőrinc)

Simon Menyhért születése (1954)

31 éve halt meg Várkonyi Zoltán

Várkonyi Zoltán (Budapest, 1912. május 13. – Budapest, 1979. április 10.) színész, filmrendező, színházigazgató.

Gimnazistaként egy országos szépirodalmi versenyt nyer, ami arra készteti, hogy Ő maga is az újságíró szakmát válassza. 19 évesen elhelyezkedik egy lapnál. Kihasználják.
Csalódottan a Színiakadémiára jelentkezik, ahová felvételt is nyer. Ódry Árpád, Kiss Ferenc tanítványaként végez 1934-ben. 1934-1941 között Nemzeti Színház, majd a Madách Színház tagja 1941-1944.
1945-től a Művész Színház igazgatója, amit időközben államosítanak, de igazgatója maradhat. Nemsokára színészként a Nemzeti Színházhoz szerződik 1950-1962 között, miközben három évadon keresztül a Magyar Néphadsereg Színházának főrendezője. 1962-ben Vígszínházhoz kerül főrendezőként. 1971-ben igazgatója lesz egész haláláig. 1949-től tanított a Színművészeti Akadémián, melynek 1972-től haláláig rektora volt.


Örömét lelte abban, hogy tudását másokkal megossza, s másokat elindíthasson a pályán. Olyan művészek tanultak tőle, mint Pécsi Sándor, Rozsos István, Pálos György, Sennyei Vera, Somogyvári Rudolf, Békés Rita, s maga a színészkirály: Latinovits Zoltán. Ő fedezte fel (egy kispesti Gödör étteremben tett látogatása után) Bárdy György színművészt is.
Rendezőkét nemcsak színházban és a filmgyárban volt jelen. Az induló televízió egyik úttörő művésze volt. 1957-ben Horváth Tivadarral közösen rendezte az első, szilveszteri kabarét.

Eric Knight: Lassie hazatér (részlet)


EZ A KUTYA NEM ELADÓ!

Greenall Bridge-ben mindenki ismerte Sam Carraclough kutyáját, Lassie-t. Mi több: Lassie volt a legismertebb kutya a faluban, mégpedig három okból.

Először is mindenki megegyezett abban, hogy ilyen szép skót juhászkutyát még nem láttak a faluban.

Ez pedig nagy szó. Greenall Bridge ugyanis Yorkshire megyében fekszik, és nincs még egy hely kerek e világon, ahol olyan nagy urak volnának a kutyák, mint itt. Úgy látszik, hogy Észak-Angliának ezen a zord vidékén jobban tenyésznek, mint bárhol másutt. Szél és hideg eső fésüli a lápokat, és az növeszti sűrűre a kutyák bundáját is. Ugyanúgy megizmosodnak, mint az itteni emberek.

Ez a nép szereti a kutyát, és tudja, hogyan kell vele bánni. Száz meg száz bányászfaluja van Anglia e legnagyobb megyéjének; bárhová mégy, azt látod, hogy olyan tiszta tenyészetű és nemes tartású kutyák lépkednek a rosszul öltözött munkások után, amilyenekért még egy gazdag kutyabolondot is elepesztene az irigység.

És Greenall Bridge semmiben sem különbözött a többi yorkshire-i falutól. Lakói ismerték, értették és szerették kutyáikat. Jó egynéhány pompás példány ballagott gazdája után, de abban nem volt vita, hogy ha akadt is valaha Greenall Bridge-ben kiválóbb kutya Sam Carraclough háromszínű Lassie-jénél, akkor az rég lehetett, olyan rég, amikor még a mostani öregemberek sem éltek.

De volt még egy oka annak, hogy Lassie-t ilyen jól ismerte a falu. Mégpedig az - ahogy az asszonyok szokták mondani -, hogy "az órát utána lehetett igazítani".

Ez régen kezdődött. Még akkor, amikor Lassie egyéves, gyors eszű, ugrabugra kutyakölyök volt, és Joe, Sam Carraclough kisfia rettentő izgalomban érkezett haza:

- Édesanyám, képzeld, mi történt! Kijövök az iskolából, és a kapu előtt ott várt rám Lassie... Csak azt nem értem, honnan tudta, hogy ott vagyok.

- Biztosan megszimatolta a nyomodat, Joe. Más magyarázat nincs.

Akárhogy is volt, Lassie másnap megint ott ült az iskola kapuja előtt, és harmadnap megint. Hetek, hónapok, évek múltak el, és ő mindig megvárta a kisfiút. Az asszonyok kinéztek az ablakon, a Fő utca boltosai kiálltak az ajtajukba, meglátták a Fekete-fehér-arany színű Lassie-t, ahogy büszkén ellépkedett előttük, és azt mondták:

- Öt perc múlva négy. Itt megy Lassie.

A kutya mindig ott volt, akár esett az eső, akár sütött a nap, és várt egy kisfiúra, egyre a sok közül, aki keresztülfutott a kikövezett játszótéren, s akik közül a kutyát nem érdekelte más senki, csak az az egy. Mindig egyforma örömmel üdvözölték egymást, aztán szépen hazasétáltak, a kutya meg a kisfiú. Így folyt ez kerek négy éven át.

Lassie közkedvelt alakja volt a falu mindennapi életének. Úgyszólván mindenki ismerte. Sőt Greenall Bridge népe valami olyanért is büszke volt rá, amit maguk se nagyon tudtak volna megmagyarázni. Ez a valami nagyon közel állt a hiúságukhoz, a hiúságuk pedig nagyon közel állt a pénzhez.

Tudniillik, ha valaki fölnevelt egy különösen szép kutyát, akkor az a kutya egy szép napon megszűnt kutya lenni. Egyszerre átalakult egy négylábú valamivé, amiért pénzt lehetett kapni. Persze azért még kutya volt, de ugyanakkor valami más is, aminek híre esetleg eljuthatott egy gazdag ember fülébe, vagy pedig fölfigyelt rá valamelyik jó szemű kutyatenyésztő, aki aztán megvette. Persze igaz, hogy a gazdag ember éppúgy szeretheti a kutyáját, mint a szegény, csakhogy ezek ketten nem egyformán nézik a pénzt. A szegény ember ugyanis leül, és elkezdi a fejét törni, hogy mennyi szén kell télire, hány pár cipő a gyerekeknek, és mennyi élelmiszert kell vásárolnia, hogy a gyerekei jól fejlődjenek - s egy nap hazajön és kijelenti:

- No, hát meg kellett tenni, ne kínozzatok! Majd fölnevelünk egy másikat, és azt éppúgy fogjátok szeretni, mint emezt.

Hány szép kutya tűnt el így a Greenall Bridge-i házakból! De Lassie nem volt közöttük.

Tudta is az egész falu, hogy még a rudlingi hercegnek sem sikerült Lassie-t a gazdájától megvásárolni, még ennek a gazdag hercegnek sem, aki hatalmas birtoka közepén pompás kastélyában, egymérföldnyire lakott a falutól. Híres volt róla, hogy kutyaóljai szebbnél szebb kutyákkal vannak tele.

Három éven át hiába próbálta a herceg megvásárolni Lassie-t. Sam Carraclough állta a sarat.

- Ne is fárassza magát lordságod azzal, hogy ráígér a tavalyi árra - szokta mondani. - Ez a kutya... no, hát ez a kutya nem eladó.

Tudta ezt az egész falu. Ez volt az a valami, amiért különösképpen szerették Lassie-t. Büszkék voltak rá, hogy ezt a kutyát még egy herceg pénze sem tudta tőlük elvenni.

Igen ám, csakhogy a kutyának az ember az ura, az embernek pedig a sorsa. És jöhet olyan idő az ember életében, amikor úgy megveri a sors, hogy meg kell hajtania fejét, és le kell nyelnie büszkeségét, hogy a családjának betevő falatja legyen.

Fordította: Thurzó Gábor

113 éve született Eric Knight

Eric Knight (Menston, 1897. április 10. Holland Guyana, 1943. január 15.) angol író.
Leghíresebb műve a Lassie hazatér című regény.


Az I. világháborúban a kanadai hadseregben szolgált, később volt riporter és hollywoodi forgatókönyvíró. Első regényét 1936-ban írta (Song on Your Bugles) észak-angliai munkásokról. A Lassie hazatér 1940-ben jelent meg – Knight maga is skót juhászkutyák tenyésztésével foglalkozott.
A II. világháborúban őrnagyként szolgált az USA hadseregében. A Légy hű magadhoz (This above all) című regénye a második világháborús irodalom egyik jelentős darabja. 1943.január 15.-én halt meg repülőbalesetben Holland Guyanában (ma Suriname).

“Egyéniségünk háromnegyedéről lemondunk, hogy hasonlíthassunk másokhoz.” (Arthur Schopenhauer)