Arany János: Kies ősz

Még nem hallom a pacsirtát,
Mely tavaszról zengve hírt ád
S égbe fúrja énekét;
A nap, a föld édes-ketten
Nem mulatnak önfeledten,
Váltva csókjok melegét

Ősz ez! ősz ez!... mindhiába
Tűz virágot gyér hajába,
Színli csalfán a tavaszt;
A mezőt bárhogy ruházza:
Szebb időnek rémes váza -
Közte sárgul a haraszt.

Zöld az erdők lombja bátor,
Fénylik este a mennysátor:
Van hiány már fönn és lenn;
Csillag és lomb egyre ritka:
Őszi hullás fájó titka
Rezgi által csöndesen.

Hasztalan, hogy új virágba
Borul ismét a fa ága,
S új szerelmet ünnepel!
Kit vidítson meddő éke?
Egy fuvallás ... azzal vége!
Váltja szemfödő lepel.

Óh, ne bizzunk e varázsra!
Kész anyag gyűl hervadásra,
Az enyészet gazdagul,
Fű-fa zöldje azér' hajt csak
Hogy, mit sírva megsóhajtsak,
Több legyen majd, ha lehull.

Mit remegsz? él, bár lekötve
Szunnyad olykor téli nedve,
Természetben nincs halál;
Nyúgalom csak mély alélta, -
Mindig új az ősi példa -
Ami rég volt, most is áll.

És ha jő sugár, mely csábit
S el-elrugja csalvirágit:
`Termő-elve` ép marad;
Legjavából nem fecsérel, -
S mely gyümölcsöt ápol, érlel,
Ád az Isten új nyarat!