Diósadi Ady Endre (Érmindszent, ma Adyfalva (románul Ady Endre), 1877. november 22. – Budapest, 1919. január 27.) a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője. A magyar politikai újságírás egyik legnagyobb alakja. A műveltségről, irodalomról írt cikkei is a fejlődést, a haladást sürgetik.Hazafi és forradalmár, példamutató magyar és európai. A szerelemről vagy a szülőföldjéről írt versei éppoly lényeges kifejezései az emberi létnek, mint a szabadság, az egyenlőség, a hit vagy a mulandóság kérdéseiről írott költeményei.
A partiumi Érmindszenten született egy elszegényedett nemesi családban. Édesapja Ady Lőrinc (1851–1929), kisparaszti gazdálkodó, édesanyja Pásztor Mária (1858–1937), református lelkipásztorok leszármazottja volt. Egy öccse volt, Ady Lajos.
A szülei jogászt akartak belőle ezért beíratták a debreceni református jogi akadémiára, de hiába. Hiába küldték Pestre és Temesvárra, hiszen Ady költő akart lenni.
Ezután Nagyváradra ment, ahol gazdag kulturális élet volt annak idején. Új verskötetet adott ki 1903-ban Még egyszer címen, azonban ez sem volt siker. Az áttörés 1903 augusztusában jött, akkor találkozott Diósy Ödönné Brüll Adéllel, egy gazdag férjes asszonnyal, aki Párizsban élt és látogatóba jött haza Nagyváradra.
Léda (Ady így nevezte őt verseiben) lett a múzsája; Léda iránti szerelme és nála tett párizsi látogatásai segítették. A Léda-szerelem 9 évig tartott:1903–1912-ig. Léda 1911-ben halott gyermeket hozott világra a költőtől, s ezután kapcsolatuk megromlott. 1912-ben, egy párizsi újságba írt cikkével végleg szakított Lédával.
Hétszer járt Párizsban 1904 és 1911 között. Első, egy évig tartó párizsi útja után a Budapesti Naplónál helyezkedett el, ahol 500 cikk és egy sor költemény jelent meg az ő tollából.
A könyvek iránt is élénken érdeklődő Ady a Huszadik század nevű radikális csoport tagja lett. 1906-ban megjelent harmadik verskötete Új versek címmel – ez a könyv mérföldkő a magyar irodalomban, a modern magyar költészet születését jelzi –, de a negyedik könyve, a Vér és arany hozta meg az igazi sikert és a kritikusok elismerését.
1908-ban a Nyugat című új irodalmi lap első számában megjelentek Ady versei és esszéi, ennek a lapnak lett élete végéig munkatársa, 1912-től pedig az egyik szerkesztője is. 1908-ban Nagyváradon A Holnap nevű irodalmi csoport egyik alapítója volt.
A Nyugat kétségtelenül a magyar irodalom legfontosabb folyóirata, melynek Ady nemcsak szerkesztője volt, hanem szimbóluma is. Keményen kritizálta a politikai helyzetet. Nem volt ínyére a vezető pártok nacionalizmusa, bírálta a szociáldemokraták antinacionalizmusát is; látta mennyire maradt el Magyarország a fejlett országok után, de rámutatott a nyugati országok fogyatékosságaira is.
Ady 1912 áprilisában szakított Lédával.
1914-ben találkozott a 22 éves Boncza Bertával, akivel 1911 óta levelezett. 1915-ben a lány apjának beleegyezése nélkül összeházasodtak. Verseiben Csinszkának nevezte Bertát.
Az I. világháború alatt nem közölt írásokat, 4 év hallgatás után 1918-ban jelent meg újabb verseskötete, A halottak élén cím alatt. A kötetet Hatvany Lajos szerkesztette, aki „a kötet összeállításába erős kézzel nyúlt bele”, egyes verseket ki is hagyott.
A szülei jogászt akartak belőle ezért beíratták a debreceni református jogi akadémiára, de hiába. Hiába küldték Pestre és Temesvárra, hiszen Ady költő akart lenni.
Ezután Nagyváradra ment, ahol gazdag kulturális élet volt annak idején. Új verskötetet adott ki 1903-ban Még egyszer címen, azonban ez sem volt siker. Az áttörés 1903 augusztusában jött, akkor találkozott Diósy Ödönné Brüll Adéllel, egy gazdag férjes asszonnyal, aki Párizsban élt és látogatóba jött haza Nagyváradra.
Léda (Ady így nevezte őt verseiben) lett a múzsája; Léda iránti szerelme és nála tett párizsi látogatásai segítették. A Léda-szerelem 9 évig tartott:1903–1912-ig. Léda 1911-ben halott gyermeket hozott világra a költőtől, s ezután kapcsolatuk megromlott. 1912-ben, egy párizsi újságba írt cikkével végleg szakított Lédával.
Hétszer járt Párizsban 1904 és 1911 között. Első, egy évig tartó párizsi útja után a Budapesti Naplónál helyezkedett el, ahol 500 cikk és egy sor költemény jelent meg az ő tollából.A könyvek iránt is élénken érdeklődő Ady a Huszadik század nevű radikális csoport tagja lett. 1906-ban megjelent harmadik verskötete Új versek címmel – ez a könyv mérföldkő a magyar irodalomban, a modern magyar költészet születését jelzi –, de a negyedik könyve, a Vér és arany hozta meg az igazi sikert és a kritikusok elismerését.
1908-ban a Nyugat című új irodalmi lap első számában megjelentek Ady versei és esszéi, ennek a lapnak lett élete végéig munkatársa, 1912-től pedig az egyik szerkesztője is. 1908-ban Nagyváradon A Holnap nevű irodalmi csoport egyik alapítója volt.
A Nyugat kétségtelenül a magyar irodalom legfontosabb folyóirata, melynek Ady nemcsak szerkesztője volt, hanem szimbóluma is. Keményen kritizálta a politikai helyzetet. Nem volt ínyére a vezető pártok nacionalizmusa, bírálta a szociáldemokraták antinacionalizmusát is; látta mennyire maradt el Magyarország a fejlett országok után, de rámutatott a nyugati országok fogyatékosságaira is.Ady 1912 áprilisában szakított Lédával.1914-ben találkozott a 22 éves Boncza Bertával, akivel 1911 óta levelezett. 1915-ben a lány apjának beleegyezése nélkül összeházasodtak. Verseiben Csinszkának nevezte Bertát.
Az I. világháború alatt nem közölt írásokat, 4 év hallgatás után 1918-ban jelent meg újabb verseskötete, A halottak élén cím alatt. A kötetet Hatvany Lajos szerkesztette, aki „a kötet összeállításába erős kézzel nyúlt bele”, egyes verseket ki is hagyott.
Az őszirózsás forradalom után megalakult népköztársaság a forradalmi versei miatt megpróbálta kisajátítani, saját költőjének tekinteni. Ady egyik versében világosan kimondta: „sem utóda, sem boldog őse nem vagyok senkinek”, noha harcos híve volt a polgári radikálisoknak, és "vezérének" nevezte Jászi Oszkárt.
Élete utolsó heteiben súlyos beteg volt, vérbajban szenvedett. Ő, aki Tisza Istvánt geszti bolondnak nevezte egyik versében, elborult elmével feküdt a Liget Szanatóriumban, ahol 1919. január 27-én halt meg, 42 évesen. Temetése január 29-én volt. Koporsóját a Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel, ahol Kunfi Zsigmond, Móricz Zsigmond, Vincze Sándor, Babits Mihály, Pikler Gyula, Bíró Lajos, Jászi Oszkár, Kernstok Károly, Schöpflin Aladár és sok más közéleti személyiség mellett több ezren rótták le kegyeletüket és búcsúztatták, majd kísérték utolsó útjára fedetlen fővel, a Múzeum körúton és a Rákóczi úton át a Kerepesi temetőig.
Élete utolsó heteiben súlyos beteg volt, vérbajban szenvedett. Ő, aki Tisza Istvánt geszti bolondnak nevezte egyik versében, elborult elmével feküdt a Liget Szanatóriumban, ahol 1919. január 27-én halt meg, 42 évesen. Temetése január 29-én volt. Koporsóját a Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel, ahol Kunfi Zsigmond, Móricz Zsigmond, Vincze Sándor, Babits Mihály, Pikler Gyula, Bíró Lajos, Jászi Oszkár, Kernstok Károly, Schöpflin Aladár és sok más közéleti személyiség mellett több ezren rótták le kegyeletüket és búcsúztatták, majd kísérték utolsó útjára fedetlen fővel, a Múzeum körúton és a Rákóczi úton át a Kerepesi temetőig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése