Tegnap este elmondám nektek, hogy Nimród fiai: Hunor és Magyar letelepedtek azon a szép szigeten, hová a csodaszarvas vezérelé. Hát Hunor és Magyar meg is maradtak ezen a szigeten, de nem telt belé száz esztendő, olyan erősen megszaporodott a hun nemzetség is, a magyar nemzetség is, hogy már a víz sem volt elegendő, nemhogy a kenyér. Fölkerekedett mind a két nemzetség, s vándoroltak hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön keresztül, s addig mentek, mendegéltek, míg Szittyaországba nem értek.
Na, ez jó darab föld volt, ezen elfértek, pedig laktak ottan más népek is, még pedig rég időktől fogvást. Nem is fogadták ezek nagy örömmel a jövevényeket. Hanem Hunor és Magyar ivadékai nem sokat kérdezték, elfoglalták az országot, s felosztották száznyolc részre a száznyolc nemzetség között. Jutott minden nemzetségnek föld, rét, erdő elég. S nem is láttak szükséget sokáig, míg ez a száznyolc nemzetség is még erősebben el nem szaporodott.
Hát egyszer csak, ahogy telt, múlt az idő, Szittyaország sem elég tágas Hunor és Magyar ivadékainak. Összeültek a nemzetségek vezérei, s tanakodtak, hogy hová, merre vezessék a népet, mert már Szittyaország is kicsi nekik. A hun nemzetségek vezérei azt javallották, hogy menjenek nyugat felé, a magyar nemzetségek vezérei meg azt, hogy inkább menjenek vissza a régi hazába, honnét eleik: Hunor és Magyar elszakadtak. De Hunor ivadékai azt mondták: hiába mennénk vissza, már ott sem férnénk el, menjünk csak nyugatnak, majd a jó Isten elvezérel olyan helyre, ahol világ végéig lakhatik a hun, s magyar nemzetség is.
- Hát menjetek el ti - mondták a magyarok -, mi itt maradunk. Ha találtok elég nagy földet, adjátok hírül, s utánatok megyünk. Ha nem találtok, forduljatok vissza, majd összeszorulunk, ahogy lehet. Kicsi helyen is megférnek, kik egymást szeretik.
Helyeselték mindannyian ezt a beszédet. Menjenek a hunok, maradjanak a magyarok. Hanem mikor éppen indulóban voltak, búcsúzkodtak, megszólal Atilla, Bendegúz fia: - Hát az Isten kardja kié lesz ezután: hunoké-e, vagy a magyaroké?
Mert, hogy szavamat ne felejtsem, mikor a magyarok és hunok elfoglalták Szittyaországot, egy kardot szenteltek az Istennek, aki megsegítette, hogy legyőzhetik Szittyaország népét. Ezt a kardot Isten kardjának hívták, jussa volt hozzá minden nemzetségnek. Azt mondták a táltosok: míg ez a kard meglesz, ne féljetek semmiféle népektől, veletek az Isten.
Összenéztek a magyar nemzetségek vezérei, nem tudták, hogy mit válaszoljanak. Előhívták a bölcseket: tegyenek igazságot. Három nap, s három éjjel tanakodtak a bölcsek, s azt határozták: Adják a kezébe egy világtalan embernek, az hétszer egymás után penderítse meg a kardot a kezében, a hetedik penderítés után ejtse ki a kezéből, s ha nyugat felé esik, vigyék a hunok, ha kelet felé, maradjon a magyaroknak.
Ebbe mind belényugodtak. Elévezettek egy ősz, öreg, világtalan embert, s kezébe adták a kardot.
- Penderítsd meg hétszer, s hetedikszer ejtsd földre - mondták neki.
Úgy tett a világtalan, amint rendelték. Hetedik penderítés után kiejtette kezéből a kardot, de - halljatok csudát! - a kard nem esett le a földre. Hirtelen rettentő forgószél kerekedett, fölkapta a kardot, s repítette magával, vitte, vitte nyugat felé, s egyszerre csak eltűnt, hogy emberi szem többé nem látta...
- Lássátok, lássátok - mondá Atilla -, az Isten is azt akarja, hogy nyugatnak menjünk. Ne búsuljatok a kard után, megtaláljuk mi még azt, s hogyha megtaláltuk, hírül adjuk nektek: jertek ti is, jertek!
Elindultak a hunok nagy reménykedéssel. Elöl ment az öreg Bendegúz, két oldalán két dali fia: Atilla és Buda. Utánuk tenger nép, ki gyalogszerrel, ki lóháton. Meg-megállapodtak, erdőn, mezőn, folyóvizek mentén, megvizsgálták a földet, a vizet, amerre elhaladtak, de nem találtak kedvökre valót, míg a Duna és Tisza közé nem értek.
Ez a föld tetszett neki erősen. Azt mondták egy szívvel-lélekkel: nem megyünk tovább, ittmaradunk.
De még le sem telepedhettek, jött rettentő nagy sereggel a vasfejű Detre. Messze földről hívták segítségül a megrettent népek, akik itt laktak a Duna s Tisza mentén.
Üzent a hunoknak: három nap, s három éjjel itt maradhatnak, aztán menjenek tovább Isten hírével. Visszaüzent Bendegúz: hallod-e, te vasfejű Detre, ne üzengess nekünk, nem megyünk innét. Nem is üzent többet a vasfejű Detre, indult seregével. Indultak a hunok is: vezette Bendegúz. Két oldalán két dali fia: Atilla és Buda. Úgy csapott össze a két sereg, mint két fekete felleg, s ahogy összecsaptak, kiáradt a Duna, annyi vér folyt belé.
No, ha kiáradt a Duna, nem áradt hiába. Győztek a hunok, övék lett a szép tartomány. A vasfejű Detre is szinte ott hagyta a fogát. Egy vasnyilat lőtt a homlokába Bendegúz, de csak félig ment belé, kint maradt a fele. Megfogta a nyilat, kettéroppantotta, s kutya baja sem lett az ördögadtának.
- Megállj Bendegúz! - kiáltotta Detre - ezt még hetedik nemzetséged is megkeserüli! Azzal elvágtatott ő is a megmaradt serege után.
Telt, múlt az idő, s a hunok éltek békességben, nem is igen gondoltak hadakozásra. De Atillának nem volt nyugodalma. Kicsi volt neki a Tisza s a Duna köze, szerette volna meghódítani az egész világot.
Mondta neki az édesapja, Bendegúz: ne is igen gondolj erre fiam, míg az Isten kardját meg nem találod. Mert hiába a nagy vitézséged, ha nincs veled az Isten.
Eközben meghalt az öreg Bendegúz, s a hunok Atillát királyuknak választották. S ez naptól fogvást Atillának mindig az Isten kardja volt a fejében. Hej, csak megtalálja! Hát egyszer olyan csudálatos álmot lát, hogy nem tudja megmagyarázni magának, mit jelenthet az álma. Hivatja a jövendőmondókat, s elémondja nekik:
- Hallgassatok ide, az éjjel álmomban csudálatos álmot láttam. Fejtsétek meg, ha tudjátok. Mintha fényes nappal történt volna, úgy emlékszem rá: egy ősz öregember szállott le hozzám a levegőégből, s egy ragyogó kardot kötött az oldalamra, ám ahogy felkötötte, úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Nézem, nézem a kardot, s hát kivilágra olyan, mint az Isten kardja. S valamiképpen az Isten kardját szemünk láttára felkapta, s elvitte vala sebes forgószél, azonképpen engem is sebes forgószél kapott föl, s vitt erdők, hegyek, tengerek, végtelen rónaságok, rengeteg nagy városok felett. Én pedig, amint repültem, le-lesújtottam kardommal, s ím, az erdők meghajoltak, folyók, s tengerek kétfelé nyíltak, a városok lángba borultak. Erre aztán fölébredtem. Mondjátok, táltosok, mit jelent az álmom?
Eléállott Torda a legvénebb táltos, s mondá: - Felséges királyom, életem, halálom kezedbe ajánlom, a te álmod azt jelent, hogy megkerül az Isten kardja, s akkor aztán meghódítod az egész világot.
- Mi is ezt jövendöltük a te álmodból - mondták a többi táltosok is.
Hát ebben a szempillantásban szalad feléjük egy pásztorfiú nagy lelkendezve, s mondja Atillának:
- Felséges királyom, a pusztán egy kardot találtam, ihol fogadd el éntőlem. Nézi Atilla a kardot, megforgatja, villogtatja, s ég, föld megzendült, akkorát kiáltott örömében.
- Ez az Isten kardja, emberek!
Nézik a táltosok, nézik Szittyaországból jött öregemberek, s mondják ezek is:
- Ez az Isten kardja, ez!
Kérdi Atilla a pásztorfiút:
- Hol találád ezt a kardot, fiam?
- Felséges királyom - mondá a pásztorfiú -, amint a nyájam után mendegéltem, látom, hogy egy tavalyi üsző sajnálja a lábát. Nézem, mi baja lehet, s hát vérzik az utó bal lába. Tűnődtem magamban: ugyan mi vérezhette meg, mikor gyenge hajlós fűnél nincs egyéb a pusztán. Nézek erre, nézek arra, s ihol, egy kard hegyét pillantottam meg a földben. Megfogom, hogy kihúzzam, s hát abban a szempillantásban láng csap ki a kard hegyéből. Én bizony megijedtem, s elszaladtam, de ahogy visszanézek, látom, hogy a kard csak kipattan a földből, s forog, forog, mintha szél forgatná. Egyszerre csak ellobban a lángja, s a kard elterül a földön. Én aztán nekibátorodtam, visszamentem, s fölvettem a kardot.
- Ez az Isten kardja, ez az! - kiáltották a népek.
Atilla pedig mindjárt kipróbálta. Háromszor vágott vele a négy anyaszélnek, hogy csakúgy zúgott belé.
- Ez az, ez az! - örvendezett Atilla, s egyszeribe elrendelte, hogy tüzeket gyújtsanak mindenfelé az Istennek, aki a kardját visszaadta nekik.
S beteljesedett a táltosnak jövendőmondása, mert Atilla csakugyan meghódította a világot...
Na, ez jó darab föld volt, ezen elfértek, pedig laktak ottan más népek is, még pedig rég időktől fogvást. Nem is fogadták ezek nagy örömmel a jövevényeket. Hanem Hunor és Magyar ivadékai nem sokat kérdezték, elfoglalták az országot, s felosztották száznyolc részre a száznyolc nemzetség között. Jutott minden nemzetségnek föld, rét, erdő elég. S nem is láttak szükséget sokáig, míg ez a száznyolc nemzetség is még erősebben el nem szaporodott.
Hát egyszer csak, ahogy telt, múlt az idő, Szittyaország sem elég tágas Hunor és Magyar ivadékainak. Összeültek a nemzetségek vezérei, s tanakodtak, hogy hová, merre vezessék a népet, mert már Szittyaország is kicsi nekik. A hun nemzetségek vezérei azt javallották, hogy menjenek nyugat felé, a magyar nemzetségek vezérei meg azt, hogy inkább menjenek vissza a régi hazába, honnét eleik: Hunor és Magyar elszakadtak. De Hunor ivadékai azt mondták: hiába mennénk vissza, már ott sem férnénk el, menjünk csak nyugatnak, majd a jó Isten elvezérel olyan helyre, ahol világ végéig lakhatik a hun, s magyar nemzetség is.
- Hát menjetek el ti - mondták a magyarok -, mi itt maradunk. Ha találtok elég nagy földet, adjátok hírül, s utánatok megyünk. Ha nem találtok, forduljatok vissza, majd összeszorulunk, ahogy lehet. Kicsi helyen is megférnek, kik egymást szeretik.
Helyeselték mindannyian ezt a beszédet. Menjenek a hunok, maradjanak a magyarok. Hanem mikor éppen indulóban voltak, búcsúzkodtak, megszólal Atilla, Bendegúz fia: - Hát az Isten kardja kié lesz ezután: hunoké-e, vagy a magyaroké?
Mert, hogy szavamat ne felejtsem, mikor a magyarok és hunok elfoglalták Szittyaországot, egy kardot szenteltek az Istennek, aki megsegítette, hogy legyőzhetik Szittyaország népét. Ezt a kardot Isten kardjának hívták, jussa volt hozzá minden nemzetségnek. Azt mondták a táltosok: míg ez a kard meglesz, ne féljetek semmiféle népektől, veletek az Isten.
Összenéztek a magyar nemzetségek vezérei, nem tudták, hogy mit válaszoljanak. Előhívták a bölcseket: tegyenek igazságot. Három nap, s három éjjel tanakodtak a bölcsek, s azt határozták: Adják a kezébe egy világtalan embernek, az hétszer egymás után penderítse meg a kardot a kezében, a hetedik penderítés után ejtse ki a kezéből, s ha nyugat felé esik, vigyék a hunok, ha kelet felé, maradjon a magyaroknak.
Ebbe mind belényugodtak. Elévezettek egy ősz, öreg, világtalan embert, s kezébe adták a kardot.
- Penderítsd meg hétszer, s hetedikszer ejtsd földre - mondták neki.
Úgy tett a világtalan, amint rendelték. Hetedik penderítés után kiejtette kezéből a kardot, de - halljatok csudát! - a kard nem esett le a földre. Hirtelen rettentő forgószél kerekedett, fölkapta a kardot, s repítette magával, vitte, vitte nyugat felé, s egyszerre csak eltűnt, hogy emberi szem többé nem látta...
- Lássátok, lássátok - mondá Atilla -, az Isten is azt akarja, hogy nyugatnak menjünk. Ne búsuljatok a kard után, megtaláljuk mi még azt, s hogyha megtaláltuk, hírül adjuk nektek: jertek ti is, jertek!
Elindultak a hunok nagy reménykedéssel. Elöl ment az öreg Bendegúz, két oldalán két dali fia: Atilla és Buda. Utánuk tenger nép, ki gyalogszerrel, ki lóháton. Meg-megállapodtak, erdőn, mezőn, folyóvizek mentén, megvizsgálták a földet, a vizet, amerre elhaladtak, de nem találtak kedvökre valót, míg a Duna és Tisza közé nem értek.
Ez a föld tetszett neki erősen. Azt mondták egy szívvel-lélekkel: nem megyünk tovább, ittmaradunk.
De még le sem telepedhettek, jött rettentő nagy sereggel a vasfejű Detre. Messze földről hívták segítségül a megrettent népek, akik itt laktak a Duna s Tisza mentén.
Üzent a hunoknak: három nap, s három éjjel itt maradhatnak, aztán menjenek tovább Isten hírével. Visszaüzent Bendegúz: hallod-e, te vasfejű Detre, ne üzengess nekünk, nem megyünk innét. Nem is üzent többet a vasfejű Detre, indult seregével. Indultak a hunok is: vezette Bendegúz. Két oldalán két dali fia: Atilla és Buda. Úgy csapott össze a két sereg, mint két fekete felleg, s ahogy összecsaptak, kiáradt a Duna, annyi vér folyt belé.
No, ha kiáradt a Duna, nem áradt hiába. Győztek a hunok, övék lett a szép tartomány. A vasfejű Detre is szinte ott hagyta a fogát. Egy vasnyilat lőtt a homlokába Bendegúz, de csak félig ment belé, kint maradt a fele. Megfogta a nyilat, kettéroppantotta, s kutya baja sem lett az ördögadtának.
- Megállj Bendegúz! - kiáltotta Detre - ezt még hetedik nemzetséged is megkeserüli! Azzal elvágtatott ő is a megmaradt serege után.
Telt, múlt az idő, s a hunok éltek békességben, nem is igen gondoltak hadakozásra. De Atillának nem volt nyugodalma. Kicsi volt neki a Tisza s a Duna köze, szerette volna meghódítani az egész világot.
Mondta neki az édesapja, Bendegúz: ne is igen gondolj erre fiam, míg az Isten kardját meg nem találod. Mert hiába a nagy vitézséged, ha nincs veled az Isten.
Eközben meghalt az öreg Bendegúz, s a hunok Atillát királyuknak választották. S ez naptól fogvást Atillának mindig az Isten kardja volt a fejében. Hej, csak megtalálja! Hát egyszer olyan csudálatos álmot lát, hogy nem tudja megmagyarázni magának, mit jelenthet az álma. Hivatja a jövendőmondókat, s elémondja nekik:
- Hallgassatok ide, az éjjel álmomban csudálatos álmot láttam. Fejtsétek meg, ha tudjátok. Mintha fényes nappal történt volna, úgy emlékszem rá: egy ősz öregember szállott le hozzám a levegőégből, s egy ragyogó kardot kötött az oldalamra, ám ahogy felkötötte, úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Nézem, nézem a kardot, s hát kivilágra olyan, mint az Isten kardja. S valamiképpen az Isten kardját szemünk láttára felkapta, s elvitte vala sebes forgószél, azonképpen engem is sebes forgószél kapott föl, s vitt erdők, hegyek, tengerek, végtelen rónaságok, rengeteg nagy városok felett. Én pedig, amint repültem, le-lesújtottam kardommal, s ím, az erdők meghajoltak, folyók, s tengerek kétfelé nyíltak, a városok lángba borultak. Erre aztán fölébredtem. Mondjátok, táltosok, mit jelent az álmom?
Eléállott Torda a legvénebb táltos, s mondá: - Felséges királyom, életem, halálom kezedbe ajánlom, a te álmod azt jelent, hogy megkerül az Isten kardja, s akkor aztán meghódítod az egész világot.
- Mi is ezt jövendöltük a te álmodból - mondták a többi táltosok is.
Hát ebben a szempillantásban szalad feléjük egy pásztorfiú nagy lelkendezve, s mondja Atillának:
- Felséges királyom, a pusztán egy kardot találtam, ihol fogadd el éntőlem. Nézi Atilla a kardot, megforgatja, villogtatja, s ég, föld megzendült, akkorát kiáltott örömében.
- Ez az Isten kardja, emberek!
Nézik a táltosok, nézik Szittyaországból jött öregemberek, s mondják ezek is:
- Ez az Isten kardja, ez!
Kérdi Atilla a pásztorfiút:
- Hol találád ezt a kardot, fiam?
- Felséges királyom - mondá a pásztorfiú -, amint a nyájam után mendegéltem, látom, hogy egy tavalyi üsző sajnálja a lábát. Nézem, mi baja lehet, s hát vérzik az utó bal lába. Tűnődtem magamban: ugyan mi vérezhette meg, mikor gyenge hajlós fűnél nincs egyéb a pusztán. Nézek erre, nézek arra, s ihol, egy kard hegyét pillantottam meg a földben. Megfogom, hogy kihúzzam, s hát abban a szempillantásban láng csap ki a kard hegyéből. Én bizony megijedtem, s elszaladtam, de ahogy visszanézek, látom, hogy a kard csak kipattan a földből, s forog, forog, mintha szél forgatná. Egyszerre csak ellobban a lángja, s a kard elterül a földön. Én aztán nekibátorodtam, visszamentem, s fölvettem a kardot.
- Ez az Isten kardja, ez az! - kiáltották a népek.
Atilla pedig mindjárt kipróbálta. Háromszor vágott vele a négy anyaszélnek, hogy csakúgy zúgott belé.
- Ez az, ez az! - örvendezett Atilla, s egyszeribe elrendelte, hogy tüzeket gyújtsanak mindenfelé az Istennek, aki a kardját visszaadta nekik.
S beteljesedett a táltosnak jövendőmondása, mert Atilla csakugyan meghódította a világot...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése