Romhányi József: A róka és a holló

Megírta Aesopus. Mindannyiunk előtt ismerős ez opus.
Mégis elismétlem e témát pár szóval, s megtoldom néhány variációval.

A téma: Fenn csücsült a holló a dús hársfa ágán, csőrében jó nagy sajt fogyasztásra várván. Arra kószált búsan a ravaszdi róka, ki nem jutott sajthoz fagyosszentek óta. Hogy a fára nézett, elszállt komor kedve, felujjongva tört fel mohó gyomornedve. És szólt álnok bájjal:
- Tollad ó be ékes, hogy madárkirály légy, régen esedékes! És a neved "Holló" oly olvadó-omló. Csak hangod nyikorog, mint egy rozsdás olló. A dícséret szép szó, ámde a bírálat már olyas valami, mit ki nem bír állat. Így hát a holló, hogy meggyőzze a dőrét, vad rikácsolással tátotta ki csőrét. A sajtja lehullott, erre várt róka, ezúttal elnyerte tetszését a nóta.

Első variáció: A róka szájában egy jó darab rokfort. Megette a felét, de már az is sok volt. Komoran ült ott fenn a holló a hársfán, s megakadt a szeme mesebeli társán. Nosza, ő is rögtön ravaszkodni kezdett, fondorkodott, tervelt, s az eredmény ez lett:
- Ha ez nem ismeri Aesopus meséjét, megadta a sors a sajtszerzés esélyét. És máris megszólalt, cifra ódon módon:
- Ó rókám, ne hidd, hogy tán csak gúnyolódom! Királyi palástnál szebb vörhenyes bundád, le is nyúzzák rólad, mielőtt megunnád, mégis tekintélyed csorbítja a szégyen, hogy hangod megcsuklik fenn a magas cé-ben. Rókánk e sértésre tágra tátva száját, cáfolatul tüstént üvöltött egy skálát. De meg kell jegyeznem erről az esetről, hogy sajt a fára, azért nem esett föl.

Második variáció: Fenn csücsült a holló, falt sok pusztadőrit, annyi maradt mégis, majd lehúzza csőrit. Lent a rókánál egy jó nagy ementáli, de már falánk gyomra kezdett ellenállni. Hogy látta a hollót ez a megcsömörlött,
- Brr, még egy sajt, - morgott - Vigye el az ördög! - Hogy vagyunk? - szólt oda a holló ásítva, s a sajt lehullott a selymes pázsitra. - Fujj, vidd el! - nyöszörgött undorral a róka, s amit tett, azóta nevezték el róla.

Harmadik variáció: Éhesen gubbasztott hollónk a hárs ágán, s töprengett az idők változandóságán. Éppen arra kószált a bús, sovány róka. Sajtlikat sem evett húshagyókedd óta. Meglátva a hollót, könnyesen sóhajtott:
- Mit ér ravaszságom, ha neked sincs sajtod?
- Nincs - felelte a holló. - Rég nem ettem sajtot, viszont dalolhatok, hogyha úgy óhajtod. Tudom kedvedre volt múltkor is az ének.
- Sajttal! - szólt a róka. - Így kell a fenének! ...

Negyedik variáció: Fenn csücsült a holló a dús hársfa ágán. Csőrében trappista hivalkodott sárgán. Jött az éhes róka. Látta, hogy a helyzet megegyezik azzal, mit Aesopus jelzett. Szólt hát álnok bájjal:
- Tollad ó be ékes, hogy primadon légy, régen esedékes! És neved! Hallga, hogy leng lágyan: holló! Csak hangod nyikorog, mint egy rozsdás olló. De hiába várta a ravaszdi róka, hogy sajtesőt hullat majd a holló-nóta. Mi volt eme nem várt, különleges, ritka szerény, józan okos hallgatásnak titka? Nem hajszolta dicsvágy? Sem nagyzási hóbort? Nem!... Az igaz viszont, hogy fehér holló volt...

Ötödik variáció: Fenn a hollócsőrben egy szép kicsi kvargli. Gondolta a róka, jó lesz kicsikarni. S bár az aesopusi helyzet elétárult, csak felnézett szótlan, ácsorgott és bámult. Bámult sóvár szemmel, csendben, pedig tudta, ravasz hizelgéssel könnyen sajthoz jutna. A holló csak várt, várt odafenn a hársfán, szeme kérdőn függött mesebeli társán. Miért hallgat a holló? Miért nem szól a róka, holott más a szokás kétezer év óta? A róka néma volt, a holló meg süket.
- Kérem elnézésüket ...