Reményik Sándor: Újszövetség

Fájdalmam szörnyű, kiáltó szavát,
Az éjnek adom át, a hangtalannak:
Nemzet nincs már...!

De magyarok még vannak.

Ország nincs már, a haza elveszett,
De egymást átölelő lelkek vannak,
És egymás felé kinyújtott kezek.

Erő nincs már és nincs már hatalom,
Sem a föld felett, sem a föld alatt,
De él és velünk van a gondolat.

Egymásra gondolunk
És arra, ami magyarrá tesz minket,
Megértjük egymás szeme-villanását
S hogy "nem"-et gondolt, aki "igen"-t intett.

Ha szétvetették hű, védő karámunk,
Ha porig égették a szentegyházat:
Nincs más remény és nincs más feladat,
Mind összeszedni, ott, ahol, a nyájat.

Csak ketten legyünk együtt, ketten-hárman:
Már kivirul a lelkek tavasza,
Csak néhányan, egy kicsike zugban
És az a kis zug - az lesz a Haza.

S aki egyedül, magára marad,
És alkot, elhagyottan, egyedül:
Idők vásznára, örök jel gyanánt
A lelkéből a nemzet kivetül.

Leszállunk önnön lelkünk mélyire,
Van ott még sok arany!
Tüzet táplálni: fekete gyémántok,
És talán - vas is van!

Ha kell, hát eltemetjük minden holtunk,
Csendes lesz a mező;
De aztán: szemzünk ... oltunk;
Jönnek a gyemekek, az unokák...
Valamit mindenikbe beleoltunk...

Fájdalmam szörnyű kiáltó szavát
Az éjnek adom át, a hangtalannak:
Ország nincs már...!

De magyarok még vannak.