A lábat a természet viszontagságaitól valamilyen lábbeli, összefoglalóan a cipő védi.
A legősibb formája a talpvédő volt melyet rákötöztek a lábfejre.
Az ókorban a legáltalánosabb lábbeli a fűzött szandál volt, az akkori népek közül mindegyik viselte. Fonott, fa, parafa vagy bőrtalp, amit szíjakkal erősítettek a lábra. Szalmából, papiruszból is készült, főként Egyiptomban. A görög szandál volt a leggyakoribban hordott változata. Az előkelő görögök - majd a színészek is - a vastag talpú változatát viselték, a kotornuszt. Római formája a solea volt.
A következő, rendkívül elterjedt cipőféleség a bocskor volt. Alapformája a szíjjal bokához erősített, a lábszéleken felhajtott bőrdarab volt. A parasztok egészen a 17. századig ezt hordták.
A keresztes hadjáratokkal került kontinensünkre a színes csőrös cipő.
Viselője rangjának megfelelően a láb hosszát akár két-háromszorosan is meghaladhatta a cipő hossza.
Ekkor a csőrt kis lánccal erősítették a lábfejhez vagy a bokához, hogy járni lehessen benne.
1450 után a csőr egyre rövidült, szélesebb és gömbölyűbb lett. A kivágott, lapos un. tehénszájú vagy borjúszájú cipőt főleg a reformáció idején hordták.
Bizáncban, a kotornuszból alakult ki a papucs. Innen került át Itáliába - parafacipőnek hívták - majd a 15. században Franciaországba. Előbb a férfiak, kb. száz év után a nők divatos lábbelijévé vált. Későbbi korokban inkább házicipőként használták. Az 1500-as évek lovagi viselete volt a cipős bőrnadrág.
A cipősarok a 17. század találmánya. Bokacipő részeként viselték, szalaggal díszítve. E kor terméke még a térd fölé érő szárú csizma, melynek tölcséres szárvégződését csipkével díszítették.
A következő század újdonsága volt a magas sarkú női cipő, melyet a 19. században kiegészített a magas- és a félmagas száras cipő.
A cipőkészítés a 18-19. századtól indult fejlődésnek. A varrógép használata lehetővé tette a tömeggyártást. A felhasznált alapanyagok köre bővült pl. a műanyaggal. Mára teljesen önálló divattrend alapján készülnek a cipők.
A legősibb formája a talpvédő volt melyet rákötöztek a lábfejre.
Az ókorban a legáltalánosabb lábbeli a fűzött szandál volt, az akkori népek közül mindegyik viselte. Fonott, fa, parafa vagy bőrtalp, amit szíjakkal erősítettek a lábra. Szalmából, papiruszból is készült, főként Egyiptomban. A görög szandál volt a leggyakoribban hordott változata. Az előkelő görögök - majd a színészek is - a vastag talpú változatát viselték, a kotornuszt. Római formája a solea volt.
A következő, rendkívül elterjedt cipőféleség a bocskor volt. Alapformája a szíjjal bokához erősített, a lábszéleken felhajtott bőrdarab volt. A parasztok egészen a 17. századig ezt hordták.
A keresztes hadjáratokkal került kontinensünkre a színes csőrös cipő.
Viselője rangjának megfelelően a láb hosszát akár két-háromszorosan is meghaladhatta a cipő hossza.
Ekkor a csőrt kis lánccal erősítették a lábfejhez vagy a bokához, hogy járni lehessen benne.
1450 után a csőr egyre rövidült, szélesebb és gömbölyűbb lett. A kivágott, lapos un. tehénszájú vagy borjúszájú cipőt főleg a reformáció idején hordták.
Bizáncban, a kotornuszból alakult ki a papucs. Innen került át Itáliába - parafacipőnek hívták - majd a 15. században Franciaországba. Előbb a férfiak, kb. száz év után a nők divatos lábbelijévé vált. Későbbi korokban inkább házicipőként használták. Az 1500-as évek lovagi viselete volt a cipős bőrnadrág.
A cipősarok a 17. század találmánya. Bokacipő részeként viselték, szalaggal díszítve. E kor terméke még a térd fölé érő szárú csizma, melynek tölcséres szárvégződését csipkével díszítették.
A következő század újdonsága volt a magas sarkú női cipő, melyet a 19. században kiegészített a magas- és a félmagas száras cipő.
A cipőkészítés a 18-19. századtól indult fejlődésnek. A varrógép használata lehetővé tette a tömeggyártást. A felhasznált alapanyagok köre bővült pl. a műanyaggal. Mára teljesen önálló divattrend alapján készülnek a cipők.
1 megjegyzés:
Ez nagyon érdekes és értékes volt,köszi!
Megjegyzés küldése