2009. október 31., szombat
Wass Albert: Te és az Isten
Gondoltál-e már arra, hogy milyen csodálatos a világ?
Mennyire egész és mennyire tökéletes minden, amit nem az ember alkotott?
Nézz meg egy virágot! A legegyszerűbbet: nézz meg egy hóvirágot!
Honnan tudja meg bent a föld alatt, hogy odakint már elment a hó s az ágak könnyező rügyein cinkék hintáznak a napsütésben? Nincs telefonja, rádiója sincsen, mégis értesül arról, hogy mennyire haladt a világ a tavasszal. Hideg föld öleli még a gyökeret, de már megindulnak benne az élet nedvei és moccan a csíra. Felüti kis zöld fejét a nyirkos falevelek alól. Kinő a szár, utána futnak a levelek. Zöldek. A föld nedvei összetalálkoznak a napsugárral és zöldre festik a hajszálereket. Aztán kinyílik a szár, kifeslik a bimbó, előkacag a virág. Kacag. Szinte hallani lehet.
Nézd meg jól, milyen szép! Milyen szép és milyen tökéletes. Ember-művész nem alkotott még hozzá foghatót, csak másolt. Egy láthatatlan nagy művész keze dolgozik körülötted.Néztél vízcseppet mikroszkóp alatt? Mennyi ezer élet nyüzsög benne. Egy egész világ. Minden vízcsepp egy világ. Minden világ egy vízcsepp. Önmagáért való zárt egész. A Te szemedben céltalan, mert nem vagy művész. Művész csak egy van ezen a világon, egyetlenegy, aki alkot. Napról-napra, percről-percre, mindig újat és mindig ugyanazt.
Nézd a fát! Nézd a hegyet! Nézd meg a folyót vagy a tengert! És gondold el, hány milliárd vízcsepp van benne, hány milliárd vízcseppbe zárt világ! És aztán gondolj a csillagokra! Azokra, amiket ismersz, és azokra, amiket nem ismerhetsz. Tiszta éjszakákon nézz föl az égboltra: olyan éppen, mint a vízcsepp a mikroszkóp alatt. Minden csillag egy élő valami és köztük a Tied, a Föld, talán a legkisebb. Gondold csak el, hány milliárd vízcsepp lehet még ezen az egyen kívül, amit ismersz.
És akkor gondolj szánalommal azokra, akik el akarják hitetni Veled, hogy nincs Isten.
Nincs, mert ez, vagy amaz így történt. Mert romokban fekszik a házad. Mert meghaltak sokan, akiket szerettél. Mert kevés a kenyér. Mert sok a nyomorúság. A világban, mondod, nincsen igazság. És a Te világodat érted alatta. A Te külön világodat, ezt az aszfaltos, vízvezetékes, órabéres és gyárkéményes világot. A nyakkendős, nyúlszőrkalapos, szénhiánnyal küzdő, műhelyszagú és paragrafusok közé zsúfolt világot. És elfelejted, hogy ezt a világot Te csináltad magadnak. Te és a többi emberek, és így egyedül ti vagytok felelősek mindazért, ami benne történik.
Isten művész, aki megalkotta a világok milliárdjait és pillanatról pillanatra újakat alkot. Amit Ő alkotott, azért vállalja a felelősséget. Ott minden az Ő elgondolása szerint történik, tiszta és művészi törvények alapján. Ott nincsenek meglepetések és váratlan fordulatok.
Az ember alkotott magának egy külön világot, a vízcseppen belül. Kiugrott a nagy együttesből, kivonta magát a művészi rendező keze alól, ácsolt magának külön színpadot, pingált magának külön díszleteket s maga osztja ki magának a szerepeket benne. Hát ne jajgasson, ha rosszul sikerül az előadás. Ha a kontár módon ácsolt kulisszák olykor rászakadnak és rozsdás szögekbe veri a fejét. Maga tette oda a szögeket.Ha rosszul mennek tehát a dolgaid, ne csodálkozz. És főleg ne igyekezz Istenre hárítani a ballépések felelősségét. Szabad kezet kértél, s Ő, amennyire lehetett, szabad kezet adott. A lerombolt házakért, a drágaságért, a feketepiacért, a szénhiányért s azért, hogy pénz nélkül maradtál és vakarod a fejed: Ő igazán nem tehet.
Te kell fölkeressed Őt, ha vissza akarsz Hozzá térni. Könnyen megleled, ha igaz és tiszta benned a szándék.
Ott leled mindég, a műhelyében. A vízcseppben, amit számodra alkotott. Csak nyisd ki a szemedet jól.
Megtalálod a fűszálban, amikor éppen nő. A virágban, mikor a szirmait bontja. A pillangóban, ahogy szárnyra kél. Ott dolgozik. És ha elég tisztán és elég egyszerűen állasz meg előtte, levetve minden magadra aggatott bohóc-cicomát, amit társadalompolitikának, tudománynak vagy előítéletnek nevezel: akkor reádnéz. Rád mosolyog.
Mélységesmély, szelíd művész-szemével végigsimogat és azt mondja:
- Bizony látom, rossz bőrben vagy fiam. Ideje volt, hogy visszatérj közénk.
Mennyire egész és mennyire tökéletes minden, amit nem az ember alkotott?
Nézz meg egy virágot! A legegyszerűbbet: nézz meg egy hóvirágot!
Honnan tudja meg bent a föld alatt, hogy odakint már elment a hó s az ágak könnyező rügyein cinkék hintáznak a napsütésben? Nincs telefonja, rádiója sincsen, mégis értesül arról, hogy mennyire haladt a világ a tavasszal. Hideg föld öleli még a gyökeret, de már megindulnak benne az élet nedvei és moccan a csíra. Felüti kis zöld fejét a nyirkos falevelek alól. Kinő a szár, utána futnak a levelek. Zöldek. A föld nedvei összetalálkoznak a napsugárral és zöldre festik a hajszálereket. Aztán kinyílik a szár, kifeslik a bimbó, előkacag a virág. Kacag. Szinte hallani lehet.
Nézd meg jól, milyen szép! Milyen szép és milyen tökéletes. Ember-művész nem alkotott még hozzá foghatót, csak másolt. Egy láthatatlan nagy művész keze dolgozik körülötted.Néztél vízcseppet mikroszkóp alatt? Mennyi ezer élet nyüzsög benne. Egy egész világ. Minden vízcsepp egy világ. Minden világ egy vízcsepp. Önmagáért való zárt egész. A Te szemedben céltalan, mert nem vagy művész. Művész csak egy van ezen a világon, egyetlenegy, aki alkot. Napról-napra, percről-percre, mindig újat és mindig ugyanazt.
Nézd a fát! Nézd a hegyet! Nézd meg a folyót vagy a tengert! És gondold el, hány milliárd vízcsepp van benne, hány milliárd vízcseppbe zárt világ! És aztán gondolj a csillagokra! Azokra, amiket ismersz, és azokra, amiket nem ismerhetsz. Tiszta éjszakákon nézz föl az égboltra: olyan éppen, mint a vízcsepp a mikroszkóp alatt. Minden csillag egy élő valami és köztük a Tied, a Föld, talán a legkisebb. Gondold csak el, hány milliárd vízcsepp lehet még ezen az egyen kívül, amit ismersz.
És akkor gondolj szánalommal azokra, akik el akarják hitetni Veled, hogy nincs Isten.
Nincs, mert ez, vagy amaz így történt. Mert romokban fekszik a házad. Mert meghaltak sokan, akiket szerettél. Mert kevés a kenyér. Mert sok a nyomorúság. A világban, mondod, nincsen igazság. És a Te világodat érted alatta. A Te külön világodat, ezt az aszfaltos, vízvezetékes, órabéres és gyárkéményes világot. A nyakkendős, nyúlszőrkalapos, szénhiánnyal küzdő, műhelyszagú és paragrafusok közé zsúfolt világot. És elfelejted, hogy ezt a világot Te csináltad magadnak. Te és a többi emberek, és így egyedül ti vagytok felelősek mindazért, ami benne történik.
Isten művész, aki megalkotta a világok milliárdjait és pillanatról pillanatra újakat alkot. Amit Ő alkotott, azért vállalja a felelősséget. Ott minden az Ő elgondolása szerint történik, tiszta és művészi törvények alapján. Ott nincsenek meglepetések és váratlan fordulatok.
Az ember alkotott magának egy külön világot, a vízcseppen belül. Kiugrott a nagy együttesből, kivonta magát a művészi rendező keze alól, ácsolt magának külön színpadot, pingált magának külön díszleteket s maga osztja ki magának a szerepeket benne. Hát ne jajgasson, ha rosszul sikerül az előadás. Ha a kontár módon ácsolt kulisszák olykor rászakadnak és rozsdás szögekbe veri a fejét. Maga tette oda a szögeket.Ha rosszul mennek tehát a dolgaid, ne csodálkozz. És főleg ne igyekezz Istenre hárítani a ballépések felelősségét. Szabad kezet kértél, s Ő, amennyire lehetett, szabad kezet adott. A lerombolt házakért, a drágaságért, a feketepiacért, a szénhiányért s azért, hogy pénz nélkül maradtál és vakarod a fejed: Ő igazán nem tehet.
Te kell fölkeressed Őt, ha vissza akarsz Hozzá térni. Könnyen megleled, ha igaz és tiszta benned a szándék.
Ott leled mindég, a műhelyében. A vízcseppben, amit számodra alkotott. Csak nyisd ki a szemedet jól.
Megtalálod a fűszálban, amikor éppen nő. A virágban, mikor a szirmait bontja. A pillangóban, ahogy szárnyra kél. Ott dolgozik. És ha elég tisztán és elég egyszerűen állasz meg előtte, levetve minden magadra aggatott bohóc-cicomát, amit társadalompolitikának, tudománynak vagy előítéletnek nevezel: akkor reádnéz. Rád mosolyog.
Mélységesmély, szelíd művész-szemével végigsimogat és azt mondja:
- Bizony látom, rossz bőrben vagy fiam. Ideje volt, hogy visszatérj közénk.
Gondolatok
“Az első korty a tudomány poharából ateistává tesz.
A pohár alján pedig ott van az Isten!”
A pohár alján pedig ott van az Isten!”
(Isaac Newton)
2009. október 30., péntek
A reformáció napja
A reformáció napja több protestáns egyházban október 31-én tartott ünnepnap, annak emlékére, hogy 1517-ben ezen a napon függesztette ki Luther Márton a wittenbergi vártemplom ajtajára a bűnbocsátó levelek árusításával kapcsolatos 95 tételét.
A reformációt eleinte különböző dátumokkal kapcsolatban ünnepelték: Luther születésnapján (november 10.) illetve halála napján (február 18.), az Ágostai hitvallás hivatalos felolvasásának napján (június 25.).
1667-ben, a 95 tétel kiszögezésének 150. évfordulóján a II. János György szász választófejedelem által vezetett szászországi evangélikus egyházi főtanács elrendelte, hogy ezt a napot, amelyet a vallásjavítás kezdőpontjának lehet tekinteni, megünnepeljék.
Ettől az időtől fogva lassanként más evangélikus egyházakban is szokásba jött ennek a napnak, vagy a rá következő vasárnapnak a megünneplése.
A reformációt eleinte különböző dátumokkal kapcsolatban ünnepelték: Luther születésnapján (november 10.) illetve halála napján (február 18.), az Ágostai hitvallás hivatalos felolvasásának napján (június 25.).
1667-ben, a 95 tétel kiszögezésének 150. évfordulóján a II. János György szász választófejedelem által vezetett szászországi evangélikus egyházi főtanács elrendelte, hogy ezt a napot, amelyet a vallásjavítás kezdőpontjának lehet tekinteni, megünnepeljék.
Ettől az időtől fogva lassanként más evangélikus egyházakban is szokásba jött ennek a napnak, vagy a rá következő vasárnapnak a megünneplése.
Megoldódott a helyzet!
Mammka jóvoltából megoldódott a probléma.
Kinyomozta a jó linket!
Köszönet érte!
Kattints ide:
http://spreadsheets.google.com/viewform?formkey=dDZTLVp6a0UwZXNSc0FpbTFSNG4tdlE6MA
Kinyomozta a jó linket!
Köszönet érte!
Kattints ide:
http://spreadsheets.google.com/viewform?formkey=dDZTLVp6a0UwZXNSc0FpbTFSNG4tdlE6MA
Online aláírásgyűjtés a Vakok Szövetsége megmaradásáért
Ildikó hozzászólása miatt most néztem meg ismét a linket, de nem tudom elérni.
Délelőtt még élt, magam is aláírtam az ívet. Nem értem!
Azt sem tudom, ilyenkor mit kell tenni!
Szándékosan szüntették meg az oldalt vagy csak egyszerűen hiba történt.
Kaptam, továbbítom:
Kérlek, olvasd el, és amennyiben egyetértesz, írd alá, hátha még el lehet érni valamit.
Küldd el másoknak is, talán történik valami, amitől nem szűnik meg a Vakok Szövetsége.
http://spreadsheets.google.com/viewform?formkey=dDZTLVp6a0UwZXNSc0FpbTFSNG4tdlE6MA
Minden társadalom intelligenciájának és emberségének fokmérője, miképpen bánik fogyatékos embertársaival.
Bárki kerülhet olyan élethelyzetbe, hogy szüksége lesz segítségre.
Tisztelt Hölgyem, Uram!
A Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének elnökeként ezúton kérem segítségét a csatolt dokumentum minél szélesebb körű megismertetéséhez, közzétételéhez.
Segítségét előre is megköszönve üdvözlettel:
Dr. Szőke László
MVGYOSZelnök
Küldd el másoknak is, talán történik valami, amitől nem szűnik meg a Vakok Szövetsége.
http://spreadsheets.google.com/viewform?formkey=dDZTLVp6a0UwZXNSc0FpbTFSNG4tdlE6MA
Minden társadalom intelligenciájának és emberségének fokmérője, miképpen bánik fogyatékos embertársaival.
Bárki kerülhet olyan élethelyzetbe, hogy szüksége lesz segítségre.
Tisztelt Hölgyem, Uram!
A Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének elnökeként ezúton kérem segítségét a csatolt dokumentum minél szélesebb körű megismertetéséhez, közzétételéhez.
Segítségét előre is megköszönve üdvözlettel:
Dr. Szőke László
MVGYOSZelnök
Fekete István: Az út végtelen
Ki tudná megmondani, honnét indult el, mikor és meddig tart?
Nemzedékek könnye és vére öntözte, ereje és fiatalsága ragyogott felette, bíborban és koldusként jártak rajta, meghaltak a hitért, földért, asszonyért, és fogcsikorgatva harcoltak ellene.
Az út mindenüvé elvezetett, mindig igaz volt és mindig hazug és mindig hitvány, vonzott és taszított, ígért, álmodott, hajszolt, csalogatott valami földöntúli délibáb felé, amelynek ködös derengésében, vajákos vajúdásában egyszer majd mégis feláll az Isten képmása, az ember.
Apák fiúknak adták át életük lángját, erre az útra, amely éjszakát, hajnalt, vért, aranyat, könnyet, mámort, vajúdást és agóniát világított meg, anyák jártak rajta mártírként vagy céda tántorgásban, testvérek zsugoriként vagy tékozolva, de mindig előre, előre, mert ezen az úton nem lehet megfordulni soha.
Ezen az úton a sors hajszolja embereit látszólag vakon, mégis kegyetlen törvényszerűséggel, s dédunokák az áhítat zarándoklásában vezekelnek a dédapák szentségtöréséért, és tudattalanul templomot építenek, ahol az ősök templomot raboltak.
S az út nem törődik vele. Porában ott maradt cipőcskék, csizmák, mezítlábak nyoma, bármilyen nyelven imádkozhatik vagy káromkodhatik az utas, ez az út elnyel mindent, de megjegyez mindent, és a szattyáncsizmás lábak úgy érzik, mintha hasonló úton egyszer már mezítláb is jártak volna.
Ez az út a nemzedékek útja, népek útja, végeredményben: az Ember útja, amely a sírgödrök néma enyészetében sem szakad meg, az elmúlásban sem porlik el, vándorol, mint paránya az örökkévalóságnak, és el nem múlik soha.
Nemzedékek könnye és vére öntözte, ereje és fiatalsága ragyogott felette, bíborban és koldusként jártak rajta, meghaltak a hitért, földért, asszonyért, és fogcsikorgatva harcoltak ellene.
Az út mindenüvé elvezetett, mindig igaz volt és mindig hazug és mindig hitvány, vonzott és taszított, ígért, álmodott, hajszolt, csalogatott valami földöntúli délibáb felé, amelynek ködös derengésében, vajákos vajúdásában egyszer majd mégis feláll az Isten képmása, az ember.
Apák fiúknak adták át életük lángját, erre az útra, amely éjszakát, hajnalt, vért, aranyat, könnyet, mámort, vajúdást és agóniát világított meg, anyák jártak rajta mártírként vagy céda tántorgásban, testvérek zsugoriként vagy tékozolva, de mindig előre, előre, mert ezen az úton nem lehet megfordulni soha.
Ezen az úton a sors hajszolja embereit látszólag vakon, mégis kegyetlen törvényszerűséggel, s dédunokák az áhítat zarándoklásában vezekelnek a dédapák szentségtöréséért, és tudattalanul templomot építenek, ahol az ősök templomot raboltak.
S az út nem törődik vele. Porában ott maradt cipőcskék, csizmák, mezítlábak nyoma, bármilyen nyelven imádkozhatik vagy káromkodhatik az utas, ez az út elnyel mindent, de megjegyez mindent, és a szattyáncsizmás lábak úgy érzik, mintha hasonló úton egyszer már mezítláb is jártak volna.
Ez az út a nemzedékek útja, népek útja, végeredményben: az Ember útja, amely a sírgödrök néma enyészetében sem szakad meg, az elmúlásban sem porlik el, vándorol, mint paránya az örökkévalóságnak, és el nem múlik soha.
E. E. Cummings: Kötődés
Magamban hordom a szívedet,a szívemben hordom.
Mindig itt van velem.
Bárhová megyek, mindig kell nekem.
És akármit teszek, bármi lesz,
Te ott leszel kedvesem.
A sors nem riaszt,
mert Te vagy a sors nekem.
Nem kell világ ennél szebb,
mert Te vagy a világ, igen.
Íme a titkok titka,
mit senki se tud:
gyökere minden gyökérnek,
rügye minden rügynek,
egek feletti ég a fán,
mely maga az élet.
Mely magasabbra nő,
mit a lélek remélhet,
vagy elme megérthet,
mint az alá nem hulló csillagok csodája.
A szívemben őrizlek.
Ott őrizlek a szívemben.
(fordította: Weöres Sándor fordítása)
2009. október 29., csütörtök
Ady Endre: Három őszi könnycsepp
Őszi délben, őszi délben,
Óh, be nehéz
Kacagni a leányokra.
Őszi éjben, őszi éjben,
Óh, be nehéz
Fölnézni a csillagokra.
Őszi éjben, őszi délben,
Óh, be könnyű
Sírva, sírva leborulni.
Óh, be nehéz
Kacagni a leányokra.
Őszi éjben, őszi éjben,
Óh, be nehéz
Fölnézni a csillagokra.
Őszi éjben, őszi délben,
Óh, be könnyű
Sírva, sírva leborulni.
87 éve halt meg Gárdonyi Géza
Gárdonyi Géza (született Ziegler Géza) (Agárd, 1863. augusztus 3. – Eger, 1922. október 30.) író, költő.
A tanítóképző elvégzése után Gárdonyi haza ment Szőlősgyörökre édesanyjához. Majd elvállalta a szomszédos Karád községben a segédtanítói állást. Itt azonban nem adták meg járandóságát, valósággal nyomorgott. Otthagyta hát Karádot és álláskereső útra indult. Pécsett keresett elhelyezkedést, de eredménytelenül.
Később ezt a Mecseken átvezető útját örökítette meg az Egri Csillagok első részében.
1882-ban a Veszprém megyei Devecser községben kapott segédtanítói állást. Helyzete azonban itt sem volt jobb. Fizetése el-elmaradozott, bánatában tizenkilencéves fejjel, tizenkilencéves tollal és csalódott szerelemmel a háta mögött verseket írt és regényírásba kezdett.
1884-ben Sárvárra helyezték át, ahol már több időt szentelt az irodalomnak, mint a tanításnak. Megtanult angolul, franciául, németül, lefordította Shakespeare Julis Cesarját és Victor Hugo Századok Legendáit.
Dobó István szobra Egerben. Stróbl Alajos alkotása
Szakcikkeket írta Vas megyei Lapoknak. Mindez azonban nem változtatott anyagi helyzetén, nyomorán. Kinevezték Dabronyba kántortanítónak, de az iskola, a tanítás mindennél jobban terhére volt. Édesanyjának, öccsének eltartási gondja is rá nehezedett. Fizetését nem kapta meg, kölcsönöket vett fel a dabronyi plébánostól, aki látszólagos jóindulatával, ígéreteivel behálózta, majd nyakába varrta unokahúgát. Gárdonyi házassága szerencsétlen. Családi tragédiájáról azonban soha nem beszélt senkinek, minél mélyebbre akarta rejteni szívét a kíváncsiak elől, "Láthatalan ember" akart maradni.
Az író sírja.
Sírfelirata: "Csak a teste"
Sírfelirata: "Csak a teste"
forrás: http://www.irodalmikepek.hu/gardonyi/leica/010.html
Paul Verlaine: Őszi chanson
Ősz hegedűl
Szünetlenűl
A tájon
S ont monoton
Bút konokon
És fájón...
S én csüggeteg
Halvány beteg,
Mig éjfél
Zeng, csak sirok,
S elém a sok
Tűnt kéj kél...
Oh, múlni már,
Ősz! húllni már
Eresszél!
Mint holt avart,
Mit felkavart
A rossz szél...
Szünetlenűl
A tájon
S ont monoton
Bút konokon
És fájón...
S én csüggeteg
Halvány beteg,
Mig éjfél
Zeng, csak sirok,
S elém a sok
Tűnt kéj kél...
Oh, múlni már,
Ősz! húllni már
Eresszél!
Mint holt avart,
Mit felkavart
A rossz szél...
fordította: Tóth Árpád
Karinthy Frigyes: Ki kérdezett?
- Ki kérdezett?
Tréfálva szólt rám valaki, mikor beszélni kezdtem – idejövet, az utcán láttam valamit, és eszembe jutott, hányszor volt ez már így és mindig hiába... pedig milyen egyszerű a dolog! Nekem mindig az volt az érzésem, hogy csak akkor kellene...
– Ki kérdezett?
Így szakított félbe tréfából valaki: de én meghökkentem, és komolyan elhallgattam, és nem tudtam folytatni. Mi történt velem? Aztán nógattak, hogy hát mit akartam mondani, hiába... egyszerre nevetségessé és értelmetlen ostobasággá vált az egész.
Sokszor vagyunk így mondásokkal. Évtizedeken át mondjuk „jó napot!” és „ajánlom magamat” és „egészségére” és „van szerencsém” – és egyszer, évtizedek múlva, odafigyelünk, hogy mit jelent a szó – s hirtelen, mint most is, szakadék nyílik meg a szó alatt – s a szakadékon át a köd és káosz – egy pillanatra az élet szörnyű értelmetlensége.
– Ki kérdezett?
Igaz is – ki kérdezett engem? Hogy van az, hogy erre még sohase gondoltam? Soha senki se kérdezett. Írtam és beszéltem és ágáltam s hadakoztam – véleményem volt erről, meg amarról – szóltam életről, halálról, szerelemről, költészetről, magamról, gyerekről és asszonyról és cserebogárról... ügyeltem alanyra és állítmányra, lenge jelzőre és komoly főnévre, rideg számnévre, igekötőre és névutóra – ütemre és rímre –, hogy érthető és világos legyen, amit mondok: egyetlen helyes formája a gondolatnak, hogy könnyen fogja fel s el ne veszítse többé, akit megajándékozok vele. Feladványokat oldottam, csomókat vágtam ketté, erőlködtem, hogy közelebb jöjjek kezdethez és véghez, a két pólushoz, hol még nem járt sarkutazó...
De ki kérdezett?
Nem mondom, jártak nálam is körkérdésekkel, ankétokkal, hogy mi a véleményem a divatról és hol ebédeltem legjobban. De ezeket elhárítottam, kitérő választ adtam, nem volt mit mondanom.
Legtalálóbb válaszaim – most veszem észre – el nem hangzott kérdésekre zengtek fel: miért csodálkozom hát a süket csöndben, hogy senki nem siet el vele – legjobb tanácsaim annak szóltak, aki már elpusztult tulajdon hibájából – miért csodálkozom hát, hogy senki nem követte?
Ki kérdezett?
Én megmondtam mindent előre – én láttam a fenyegető veszedelmet –, láttam a sötét felhőt, s tudtam a villámról, ami lecsap. Láttam őket születni s rohanni haláluk felé – láttam a bűnt, s megmondtam előre: ne így, ne ezt, átok és gyalázat lesz belőle. Nevén neveztem a vackort s az ízes gyümölcsöt – megmondtam, mi van belül –, miért nem válogattak hát, ahogy mutattam? Voltam helyettük a csatorna szennyében nyakig – és csattogott légcsavarom a tiszta felhők közt, helyettük –, és elmondtam, mit láttam amott, mit gyötrődtem emitt, milyen a bűzös aljasság íze s milyen az illatos napsugáré – hát akkor miért hemzseg még mindig a pocsolya boldogtalanok lelkétől s miért magányosak a havas hegyormok? Én szóltam, hogy arra ne tessék menni – én szóltam, hogy erre van az út –, hát akkor miért vannak telve a gödrök? Én táblát állítottam szabad úszók és lubickoló gyerekek közé – miért puffadnak hát hullák a víz fenekén?
Én minderre megfeleltem – de ki kérdezett?
Senki se kérdezett, igazad van, közbeszóló. Nem is értek rá kérdezni. Mert megkérdezték a miniszterelnököt, hogy mi lesz a haza sorsa – és megkérdezték a kereskedőt, hogy mennyiért adja –, és megkérdezték a kalóriát, hogy fog-e sikerülni? Megkérdezték a cápát, helyes dolog-e a vegetarianizmus, megkérdezték a betegséget, hogy érzi magát, megkérdezték a poloskát, hogy lehetne a vérontást elkerülni? Megkérdezték a tüzet, egészséges dolog-e a jeges zuhany – megkérdezték a vizet, mitől szokott tűzbe jönni? Megkérdezték a madarat, hová repül, a napot, merre szállt?
De ki kérdezte az embert? Ki kérdezett, Homérosz? Ki kérdezett, Szókratész? Ki kérdezett, Gautama Buddha? Ki kérdezett, Názáreti?
Shakespeare, Goethe, Madách, Dante, Beethoven, Kant... ki kérdezett?
Ember, aki tudod – ember, aki láttad –, ember, aki nézted, figyelted, élted – tudtad, mielőtt volt, tudtad, mielőtt lett –, ordítottál, hogy közeledik – ki kérdezett?
Megváltó Atyaisten – aki tudod, hogy lehetne elkerülni, mit kellene tenni, hová kellene fordulni, hogy kellene csinálni –, ki kérdezett? Ki kérdezett?
Ne kérdezd – ordíts, ahogy a torkodon kifér, mert különben csönd lenne körülötted –, ordítsd magad a kérdést, s hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld.
Tréfálva szólt rám valaki, mikor beszélni kezdtem – idejövet, az utcán láttam valamit, és eszembe jutott, hányszor volt ez már így és mindig hiába... pedig milyen egyszerű a dolog! Nekem mindig az volt az érzésem, hogy csak akkor kellene...
– Ki kérdezett?
Így szakított félbe tréfából valaki: de én meghökkentem, és komolyan elhallgattam, és nem tudtam folytatni. Mi történt velem? Aztán nógattak, hogy hát mit akartam mondani, hiába... egyszerre nevetségessé és értelmetlen ostobasággá vált az egész.
Sokszor vagyunk így mondásokkal. Évtizedeken át mondjuk „jó napot!” és „ajánlom magamat” és „egészségére” és „van szerencsém” – és egyszer, évtizedek múlva, odafigyelünk, hogy mit jelent a szó – s hirtelen, mint most is, szakadék nyílik meg a szó alatt – s a szakadékon át a köd és káosz – egy pillanatra az élet szörnyű értelmetlensége.
– Ki kérdezett?
Igaz is – ki kérdezett engem? Hogy van az, hogy erre még sohase gondoltam? Soha senki se kérdezett. Írtam és beszéltem és ágáltam s hadakoztam – véleményem volt erről, meg amarról – szóltam életről, halálról, szerelemről, költészetről, magamról, gyerekről és asszonyról és cserebogárról... ügyeltem alanyra és állítmányra, lenge jelzőre és komoly főnévre, rideg számnévre, igekötőre és névutóra – ütemre és rímre –, hogy érthető és világos legyen, amit mondok: egyetlen helyes formája a gondolatnak, hogy könnyen fogja fel s el ne veszítse többé, akit megajándékozok vele. Feladványokat oldottam, csomókat vágtam ketté, erőlködtem, hogy közelebb jöjjek kezdethez és véghez, a két pólushoz, hol még nem járt sarkutazó...
De ki kérdezett?
Nem mondom, jártak nálam is körkérdésekkel, ankétokkal, hogy mi a véleményem a divatról és hol ebédeltem legjobban. De ezeket elhárítottam, kitérő választ adtam, nem volt mit mondanom.
Legtalálóbb válaszaim – most veszem észre – el nem hangzott kérdésekre zengtek fel: miért csodálkozom hát a süket csöndben, hogy senki nem siet el vele – legjobb tanácsaim annak szóltak, aki már elpusztult tulajdon hibájából – miért csodálkozom hát, hogy senki nem követte?
Ki kérdezett?
Én megmondtam mindent előre – én láttam a fenyegető veszedelmet –, láttam a sötét felhőt, s tudtam a villámról, ami lecsap. Láttam őket születni s rohanni haláluk felé – láttam a bűnt, s megmondtam előre: ne így, ne ezt, átok és gyalázat lesz belőle. Nevén neveztem a vackort s az ízes gyümölcsöt – megmondtam, mi van belül –, miért nem válogattak hát, ahogy mutattam? Voltam helyettük a csatorna szennyében nyakig – és csattogott légcsavarom a tiszta felhők közt, helyettük –, és elmondtam, mit láttam amott, mit gyötrődtem emitt, milyen a bűzös aljasság íze s milyen az illatos napsugáré – hát akkor miért hemzseg még mindig a pocsolya boldogtalanok lelkétől s miért magányosak a havas hegyormok? Én szóltam, hogy arra ne tessék menni – én szóltam, hogy erre van az út –, hát akkor miért vannak telve a gödrök? Én táblát állítottam szabad úszók és lubickoló gyerekek közé – miért puffadnak hát hullák a víz fenekén?
Én minderre megfeleltem – de ki kérdezett?
Senki se kérdezett, igazad van, közbeszóló. Nem is értek rá kérdezni. Mert megkérdezték a miniszterelnököt, hogy mi lesz a haza sorsa – és megkérdezték a kereskedőt, hogy mennyiért adja –, és megkérdezték a kalóriát, hogy fog-e sikerülni? Megkérdezték a cápát, helyes dolog-e a vegetarianizmus, megkérdezték a betegséget, hogy érzi magát, megkérdezték a poloskát, hogy lehetne a vérontást elkerülni? Megkérdezték a tüzet, egészséges dolog-e a jeges zuhany – megkérdezték a vizet, mitől szokott tűzbe jönni? Megkérdezték a madarat, hová repül, a napot, merre szállt?
De ki kérdezte az embert? Ki kérdezett, Homérosz? Ki kérdezett, Szókratész? Ki kérdezett, Gautama Buddha? Ki kérdezett, Názáreti?
Shakespeare, Goethe, Madách, Dante, Beethoven, Kant... ki kérdezett?
Ember, aki tudod – ember, aki láttad –, ember, aki nézted, figyelted, élted – tudtad, mielőtt volt, tudtad, mielőtt lett –, ordítottál, hogy közeledik – ki kérdezett?
Megváltó Atyaisten – aki tudod, hogy lehetne elkerülni, mit kellene tenni, hová kellene fordulni, hogy kellene csinálni –, ki kérdezett? Ki kérdezett?
Ne kérdezd – ordíts, ahogy a torkodon kifér, mert különben csönd lenne körülötted –, ordítsd magad a kérdést, s hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld.
Csak így érdemes
Megmondom a titkát, édesem a dalnak:
Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.
Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.
(Babits Mihály: Második ének)
a kassai Szent Erzsébet-főszékesegyház
A Szent Erzsébet-főszékesegyház, ismertebb nevén a kassai dóm Kassa egyik legszebb és legjellegzetesebb épülete, Európa egyik legszebb székesegyháza.
A dóm érett gótikus stílusban épült egy korábbi, Szent Erzsébetnek szentelt plébániatemplom (románkori, majd egyhajós csúcsívessé alakított) helyén, amely 1378-ban leégett.
Nem állapítható meg pontosan, mikor kezdték el építeni az új templomot, IX. Bonifác pápa 1402-ből származó bűnbocsánati bullája, amellyel támogatni kívánta a várost, hogy hozzájáruljon a templom építésének tetemes költségeihez, továbbá azokról a sírkövekről, amiket a főhajó pilléreinek alapozásakor találtak, ebből lehet következtetni arra, hogy az építkezést 1380 körül kezdték el.
II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársainak 1906. október 29-én hazahozott hamvait a dóm altemplomában helyezték el.
Az altemplom lejárata a templom északi oldalán található, szűk lépcső vezet le. A lépcsővel szemben három szarkofág: a középső II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona és Rákóczi József bronzkoporsóját rejti, a baloldaliban Sibrik Miklós udvarmester, a jobboldaliban gróf Esterházy Antal nyugszik. A lépcső lejáratától jobbra, Esterházy szarkofágja mellett gróf Bercsényi Miklós és második felesége, Csáky Krisztina nyugszanak.
Az a gyászzászló, amit a menet élén vitt egy páncélos lovag az újratemetéskor, a lépcső aljánál tekinthetik meg a látogatók. A Rodostóból hazahozott sírköveket a kripta feletti Szent István-kápolna falában helyezték el.
Az újratemetés évfordulóján minden évben koszorúk borítják el a sírokat.
A dóm érett gótikus stílusban épült egy korábbi, Szent Erzsébetnek szentelt plébániatemplom (románkori, majd egyhajós csúcsívessé alakított) helyén, amely 1378-ban leégett.
Nem állapítható meg pontosan, mikor kezdték el építeni az új templomot, IX. Bonifác pápa 1402-ből származó bűnbocsánati bullája, amellyel támogatni kívánta a várost, hogy hozzájáruljon a templom építésének tetemes költségeihez, továbbá azokról a sírkövekről, amiket a főhajó pilléreinek alapozásakor találtak, ebből lehet következtetni arra, hogy az építkezést 1380 körül kezdték el.
II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársainak 1906. október 29-én hazahozott hamvait a dóm altemplomában helyezték el.
Az altemplom lejárata a templom északi oldalán található, szűk lépcső vezet le. A lépcsővel szemben három szarkofág: a középső II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona és Rákóczi József bronzkoporsóját rejti, a baloldaliban Sibrik Miklós udvarmester, a jobboldaliban gróf Esterházy Antal nyugszik. A lépcső lejáratától jobbra, Esterházy szarkofágja mellett gróf Bercsényi Miklós és második felesége, Csáky Krisztina nyugszanak.
Az a gyászzászló, amit a menet élén vitt egy páncélos lovag az újratemetéskor, a lépcső aljánál tekinthetik meg a látogatók. A Rodostóból hazahozott sírköveket a kripta feletti Szent István-kápolna falában helyezték el.
Az újratemetés évfordulóján minden évben koszorúk borítják el a sírokat.
103 éve temették el Zrínyi Ilona és II. Rákóczi Ferenc hamvait
1906 – A kassai dómban örök nyugalomra helyezik Zrínyi Ilona és II. Rákóczi Ferenc Törökországból hazahozott hamvait.
Felsővadászi II. Rákóczi Ferenc (Borsi, 1676. március 27. – Rodostó, 1735. április 8.) a Rákóczi-szabadságharc vezetője, Magyarország vezérlő fejedelme, erdélyi fejedelem.
Zrínyi Ilona grófnő (Ozaly, Horvátország, 1643 – Nikomédia, Kis-Ázsia, 1703. február 18.) a magyar történelem egyik hősnője, II. Rákóczi Ferenc édesanyja.
Az újratemetés történelmi, szimbolikus jelentőségét mutatja, hogy százéves évfordulóján megemlékezések több hónapos sorozata zajlott a Felvidéken, illetve Magyarországon.
Az ünnepségsorozat márciusban Borsiban, a fejedelem szülőhelyén kezdődött, áprilisban felavatták a kassai Rákóczi-szobrot, az újratemetés évfordulóján pedig Kassán kezdődtek ünnepségek, amelyre Magyarországról több ezren érkeztek, köztük Sólyom László államfő.
Duray Miklós: Rákóczi üzenetei
http://www.duray.sk/index.php?option=com_content&task=view&id=14&Itemid=28
2009. október 28., szerda
Weöres Sándor: Út a teljesség felé
A teljes-idő mása a jelenség-időben: az eszmeidő. Egy ember élete az eszme-időben nem a születéssel kezdődik és nem a halállal végződik. Homályos, felelőtlen tetteid az eszme-időben mindig ,,ifjúkoriak”, érett, felelős perceid pedig ,,öregkoriak”, független attól, hogy húsz, vagy hetven éves korodra esnek-e.
Az eszme-időben az egy-ember élete mindig a gyarlóbbtól a különb felé halad, az emberiség élete pedig a különbtől a gyarlóbb felé. Mert mindig csak az egy-ember emelkedik az életbeli állapot fölé; az emberiség egésze alaktalan tömeg, mely elsötétül.
Az emberiség négy fő-korszaka az eszme-időben:
Első az Aranykor. Az emberekben a változatlan alap-rétegük tiszta, világos és a változó tényezők minden nehézség nélkül, önkénytelenül köréje-rendeződnek. Az emberélet csöndes-derűs, egyszerű, titok-nélküli, teljes összhangban a testtelen erőkkel és a természettel.
Második az Ezüstkor. Az emberekben különválik a változatlan alap-réteg s a változó személyiség. Az öröklét háromféleképpen sugárzik át a mulandóba: mint létezés, felétlen érvény, igazság; mint az időbelit az időtlen felé vonó jóság; s mint az előbbi kettőnek formai tényezője, szépség. Az emberéletet a képességek burjánzása jellemzi, a nagyobb nehézség nélkül elérhető óriás-eredmény. Az égi segítség megsokszorozza az emberi-erőt, s az ember nem mindig annak szolgálatára fordítja erejét, akitől kapta. Az Ezüstkor lázadó embere oly hatalmas, hogy a testtelen erők csak súlyos, váltakozó harcokban bírják legyőzni.
Harmadik az Érckor. Az emberekben a változatlan és változó közti kapcsolat meglazul, folytonos erősítésre szorul. Az igazság, jóság, szépség már nem magától-értetődő, hanem keresni kell. Az igazság keresése a tudomány, a jóságé a törvény, a szépségé a művészet. Az Érckor embere szívós, szorgalmas, bátor, szenvedélyes, jussából nem engedő, bosszúálló; makacs szorgalmával többnyire eléri az eredményt. Ha fellázad: ereje kevés ahhoz, hogy veszedelmessé válhasson, de oly szívós, hogy a testtelen erők csak tűz-vízáradattal tudják letiporni.
Negyedik a Vaskor. Az emberekben nincs többé kapcsolat a változatlan és változó között, legföljebb villanásképpen, álomszerűen. Csak a változót ismerik s a változatlan iránti érzéket elveszítik. Teljesen a tér és idő bontott, jelenségvilágában élnek s azt, ami bontatlan, tér- és idő-fölötti: Istent, az öröklétet, a testtelen erőket, mind a térben és időben képzelik el külön-külön, a mozgalmas jelenségek mintájára: ezzel az emberi ős tudás zűrzavaros mesévé válik. Némelyek látják ennek a mesének képtelenségét, ezért Istent és a lélek halhatatlanságát s a túlvilágot tagadják; mások, gyávaságból, mindenáron hinni akarnak a lehetetlen mesében.
A Vaskor tragédiája, hogy a vaskori ember balga, ha hitetlen és mégbalgább, ha hívő. Az igazság, jóság, szépség felé törekvő jószándék többnyire megvan, de éppoly reménytelen, mint a szárnyaszegett madár repülése. Az igazságot felváltja a százféle nézet, a tudományt az adat-bogarászás és népszerűsítő tömeg-művelés. A jóságot felváltja az érzelgősség, mely, míg egyfelé könnyekig meghatódik és cukrot-mézet osztogat, másfelé gyűlölködik és könyörtelenül vetkőztet. A törvényt felváltja mindenféle rendelet, melynek az erkölcshöz semmi közük, a vezetőség érdekéből fakadnak; ha változik az uralkodó-párt, akkor amiért egy nappal előbb börtönben ültél, most ugyanazért a húsosfazék mellé kerülsz, és amiért egy nappal előbb kitüntetést kaptál, most ugyan azért felakasztanak.
A vaskorban csak őrök és rabok vannak, s minden rendszerváltozáskor e két kaszt megcserélődik. A szépséget felváltja a kívánatosság, a művészetet a szórakoztatás és lakásberendezési lim-lom. A Vaskor embere amilyen erőszakos, ugyanolyan tehetetlen; mindent szervez, rendez, irányít, de csak kuszaság lesz belőle; minden, amiből építeni akar, kátyúból van. Sosem fordul a felső hatalom ellen, hiszen nem is ismeri; kipusztításához nem kell vízözön: ha feléli lehetőségeit, tönkremegy.
E négy korszak az eszme-időben létezik, nem a történelmi időben; de a történelmi idő minden szakasza viseli e négy korszak valamelyikének bélyegét.
Vizsgáld meg, hogy te magad az Arany-, Ezüst-, Érc- vagy Vaskorszakba tartozol-e?
132 éve történt - Megnyitják a budapesti Nyugati pályaudvart
A Nyugati pályaudvar Budapest egyik legrégebbi vasúti pályaudvara a mai Nagykörút (Teréz körút) mellett.
Nevét nem a földrajzi fekvéséről, hanem a vasúttársaságról kapta. A mai épület közelében eredetileg álló első pályaudvart Pesti indóháznak nevezték. 1846-tól innen indult a Pest és Vác közötti vasút, Magyarország első vasútvonala.
Az idők során az indóház a növekvő vasúthálózat évről-évre élénkülő áru- és személyforgalmát egyre kevésbé volt képes kiszolgálni.
Időközben elkészültek a Nagykörút rendezési tervei, melynek útjában állt a pályaudvar. A tulajdonos Osztrák Államvasút Társaság (későbbi neve Osztrák-Magyar Államvasút Társaság) elhatározta az indóház lebontását és egy új felépítését. A pesti indóházi csarnok köré felhúzták a mai pályaudvar vonatfogadó csarnokát, majd elbontották a régi csarnokot.
Az új pályaudvar terveit az osztrák August de Serres építész és a később az Eiffel-toronyról világhírűvé vált párizsi Gustave Eiffel cége készítette.
Az új pályaudvar 1877. október 28-án nyílt meg. A pályaudvar vasszerkezete a maga korában technikai bravúrnak számított.
A pályaudvar 1891-ben kapta a Nyugati nevet - összefüggésben az Osztrák-Magyar Államvaspálya Társaság államosításával. Hasonlóképpen ettől kezdve nevezzük a Keleti pályaudvart Keletinek.
A Kandó mozdonyok próbái a Nyugati pu. és Dunakeszi-Alag viszonylatban végezték. Ezt a szakaszt és a pályaudvar vágányait 1923-ban villamosították.
1978-1988 között zajlott utoljára jelentősebb rekonstrukció a pályaudvaron. 1980-ban, a 3-as metróvonal épülésekor a Nyugati tér (akkoriban Marx tér) alatt aluljáró rendszert építettek és felüljárót emeltek a Bajcsy-Zsilinszky út és a Váci út között. Emiatt lebontották a pályaudvar melletti épületet, az egykor kétes hírű szállodát, amelyet a népnyelv a pályaudvarról „Westend”-nek nevezett.
Nevét nem a földrajzi fekvéséről, hanem a vasúttársaságról kapta. A mai épület közelében eredetileg álló első pályaudvart Pesti indóháznak nevezték. 1846-tól innen indult a Pest és Vác közötti vasút, Magyarország első vasútvonala.
Az idők során az indóház a növekvő vasúthálózat évről-évre élénkülő áru- és személyforgalmát egyre kevésbé volt képes kiszolgálni.
Időközben elkészültek a Nagykörút rendezési tervei, melynek útjában állt a pályaudvar. A tulajdonos Osztrák Államvasút Társaság (későbbi neve Osztrák-Magyar Államvasút Társaság) elhatározta az indóház lebontását és egy új felépítését. A pesti indóházi csarnok köré felhúzták a mai pályaudvar vonatfogadó csarnokát, majd elbontották a régi csarnokot.
Az új pályaudvar terveit az osztrák August de Serres építész és a később az Eiffel-toronyról világhírűvé vált párizsi Gustave Eiffel cége készítette.
Az új pályaudvar 1877. október 28-án nyílt meg. A pályaudvar vasszerkezete a maga korában technikai bravúrnak számított.
A pályaudvar 1891-ben kapta a Nyugati nevet - összefüggésben az Osztrák-Magyar Államvaspálya Társaság államosításával. Hasonlóképpen ettől kezdve nevezzük a Keleti pályaudvart Keletinek.
A Kandó mozdonyok próbái a Nyugati pu. és Dunakeszi-Alag viszonylatban végezték. Ezt a szakaszt és a pályaudvar vágányait 1923-ban villamosították.
1978-1988 között zajlott utoljára jelentősebb rekonstrukció a pályaudvaron. 1980-ban, a 3-as metróvonal épülésekor a Nyugati tér (akkoriban Marx tér) alatt aluljáró rendszert építettek és felüljárót emeltek a Bajcsy-Zsilinszky út és a Váci út között. Emiatt lebontották a pályaudvar melletti épületet, az egykor kétes hírű szállodát, amelyet a népnyelv a pályaudvarról „Westend”-nek nevezett.
2009. október 27., kedd
Márai Sándor: Füves könyv - Arról, hogy az ember része a világnak
“Az ember, mérhetetlen gőgjében és hiúságában, hajlandó elhinni, hogy a világ törvényei ellen is élhet, megmásíthatja azokat és büntetlenül lázadhat ellenök. Mintha a vízcsepp ezt mondaná: „Én más vagyok, mint a tenger.” Vagy a szikra: „Rajtam nem fog a tűz.”
De az ember semmi más, mint egyszerű alkatrésze a világnak, éppen olyan romlandó anyag, mint a tej vagy a medve húsa, mint minden, ami egy pillanatra megjelenik a világ nagy piacán, s aztán, a következő pillanatban, a szemét- vagy a pöcegödörbe kerül.
Az ember, testi mivoltában, nem is magas rangú eleme a világnak; inkább csak szánalmasan pusztulásra ítélt anyagok összessége. A kő, a fém is tovább él, mint az ember. Ezért mindaz, amit testünkön át jelentünk a világban, jelentéktelen.
Csak a lelkünk erősebb és maradandóbb, mint a kő és a fém – ezért soha nem szabad másképpen látnunk magunkat, mint lelkünk térfogataiban. Az erő, mely a romlandó testi szövetben kifejezi magát, nemcsak alkatrésze, hanem értelme a világnak.
Ez az erő az emberi lélek.
Minden más, amit a világban jelentünk és mutatunk, nevetséges és szánalmas.”
De az ember semmi más, mint egyszerű alkatrésze a világnak, éppen olyan romlandó anyag, mint a tej vagy a medve húsa, mint minden, ami egy pillanatra megjelenik a világ nagy piacán, s aztán, a következő pillanatban, a szemét- vagy a pöcegödörbe kerül.
Az ember, testi mivoltában, nem is magas rangú eleme a világnak; inkább csak szánalmasan pusztulásra ítélt anyagok összessége. A kő, a fém is tovább él, mint az ember. Ezért mindaz, amit testünkön át jelentünk a világban, jelentéktelen.
Csak a lelkünk erősebb és maradandóbb, mint a kő és a fém – ezért soha nem szabad másképpen látnunk magunkat, mint lelkünk térfogataiban. Az erő, mely a romlandó testi szövetben kifejezi magát, nemcsak alkatrésze, hanem értelme a világnak.
Ez az erő az emberi lélek.
Minden más, amit a világban jelentünk és mutatunk, nevetséges és szánalmas.”
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
