2009. október 30., péntek

Fekete István: Az út végtelen


Ki tudná megmondani, honnét indult el, mikor és meddig tart?
Nemzedékek könnye és vére öntözte, ereje és fiatalsága ragyogott felette, bíborban és koldusként jártak rajta, meghaltak a hitért, földért, asszonyért, és fogcsikorgatva harcoltak ellene.
Az út mindenüvé elvezetett, mindig igaz volt és mindig hazug és mindig hitvány, vonzott és taszított, ígért, álmodott, hajszolt, csalogatott valami földöntúli délibáb felé, amelynek ködös derengésében, vajákos vajúdásában egyszer majd mégis feláll az Isten képmása, az ember.
Apák fiúknak adták át életük lángját, erre az útra, amely éjszakát, hajnalt, vért, aranyat, könnyet, mámort, vajúdást és agóniát világított meg, anyák jártak rajta mártírként vagy céda tántorgásban, testvérek zsugoriként vagy tékozolva, de mindig előre, előre, mert ezen az úton nem lehet megfordulni soha.
Ezen az úton a sors hajszolja embereit látszólag vakon, mégis kegyetlen törvényszerűséggel, s dédunokák az áhítat zarándoklásában vezekelnek a dédapák szentségtöréséért, és tudattalanul templomot építenek, ahol az ősök templomot raboltak.
S az út nem törődik vele. Porában ott maradt cipőcskék, csizmák, mezítlábak nyoma, bármilyen nyelven imádkozhatik vagy káromkodhatik az utas, ez az út elnyel mindent, de megjegyez mindent, és a szattyáncsizmás lábak úgy érzik, mintha hasonló úton egyszer már mezítláb is jártak volna.
Ez az út a nemzedékek útja, népek útja, végeredményben: az Ember útja, amely a sírgödrök néma enyészetében sem szakad meg, az elmúlásban sem porlik el, vándorol, mint paránya az örökkévalóságnak, és el nem múlik soha.

Nincsenek megjegyzések: