Krúdy Gyula: Őszi éjszaka

Az éjszaka elmerengve hallgattam az őszi eső suhogását, mint egy vénkisasszony. Itt az ősz, ahogyan én szeretem az őszt, gondoltam magamban. Itt a vadmacska-mellényes, piros kandallós, a könyvespolcon négykötetes regényeket ismét megmozgató hosszú esőzés: eleget volt szembántó fény, fehér cipős unalom, tarka szoknyás, száznapos nyár... Aztán megdöbbentem. Ah, többé nem szabad szeretni már az őszi évszak hívességét, nedvességét, melankóliáját sem, hisz ezalatt embertársaink fűtés, világítás, és ruházkodás híján sanyarognak... És még mily szenvedések várnak reánk ebben az esztendőben!
A háború mindent elvett az emberektől, ami ezelőtt értéknek számított, és a legjobb esetben hősi halállal fizetett érte.

Ezt a háborút a kofáknak, a félkézkalmároknak és a fegyverkovácsoknak csinálta a végzet. Minden nyilvánulásában azok ellen ment, akik a régi világban bizonyos mértékig a felszínen úsztak, akik a társadalom és ország gerincét alkották. Elsősorban az intelligenciát rúgták meg, hogy az hanyatt-homlok bukfencezett le a társadalmi magaslatról. Egyforma lett úr és paraszt a fegyver terhe alatt. A katonáknak nem kellett a demokráciát magyarázni. A vértelen szenvedés, a halál közelsége, a tömegsír észrevétlenül áthidalta az addigi differenciákat.

Aztán jött az életkor bukása. Akik a legnyugodtabban üldögéltek helyükön, hogy a császár kabátját fel nem vehetik kivételes helyzetük miatt: az untauglichok, a negyvenen felül lévő élemedettek, a tizennyolc esztendős zöldek, az idegesek, az anarchisták, a szabadgondolkozók, a filozófusok: a háború első részében megbuktak a biztonságukkal. Intelligencia és ifjúság és vénség egy hajítófát nem ért. A földre ültek a sütkérező nyugdíjasok, a gőgös életjáradékosok, a háztulajdonosok, a feltartott fejű magánzók, az ügyvédek, az orvosok, a tanárok, az írók, az államhivatalnokok, a vármegyei tisztviselők, a tisztnék (akik eleinte örültek a dupla gázsinak), mind-mind a kultúra cselédei... Jött az óriási bohóc, és kirántotta a ponyvát a büszkén hajlongó akrobatacsoport alól, hogy összedőlt a cirkuszpiramis.

Kereskedők, szélhámosok, ügynökök rohanták meg a megbódult világot, mint a cserebogarak a gyümölcsfát. Szomjas szúnyogok, mérges legyek, lompos varjak ereszkedtek a szárnyas paripa testére, amely elbukott, miután a szekeret nem bírta tovább vonni. Iskolai olvasókönyvekben milyen megható parabolákat olvashatunk majd (ha mindennek vége lesz) e háború erkölcseiről.
Egyszer azt írtam, hogy egy emberöltőn át nem ejtik ki ezt a szót, hogy: háború, ha valóban befejeződik a történet. Tévedés. Ötven esztendeig nem tesznek majd egyebet az emberek, mint veszekednek az igazságtalanságokon, gazságokon, tévedéseken és sebeken. Úgynevezett leszámolás lesz. A régi társadalom, amelyet fejszével fejbe vertek, és vérben fagyva hagytak az országúton, majd megpróbálkozik bevánszorogni az egykori helyére. De azt már elfoglalták. A vándorkatona hazajön száraz tarisznyájával, és nem leli meg a talpának való területet, mert mások léptek oda. A letargiába merültek, a búbánatban homokba-írók, setét szobában egyedül beszélgetők ismét kimerészkednek az utcára, és úgy kergetik őket vissza, mint egy idegen törzs fiait. Jönnek becsület-, vagyon- és egészség-keresők. Előállanak a sorssal való perlekedők, a fogcsikorgató vesztesek, a csúfosan póruljártak, a hontalan csavargók, a szenvedések tébolyodottjai, a viszontagságok folytán már csak ugatni tudók, a tűzvészben négykézláb járók, az elállatiasodott nemesek, a megtisztult lelkű bűnösök, a mártírrá válott jelentéktelenek, a céltalan jajgatók és megint csak a félkézkalmárok, akik az akkori zavarosban is halászni akarnak. Micsoda pokoli kardal hangzik fel itt az ágyúk beszögezése után! Az lesz a folyók hömpölygése, a felszabadult fájdalmak lánc-csörgetése, a palackba zárt gonosz szellemek égboltozatig való növekedése! Hová futhatsz akkor a béke elől, mikor a háború elől sem tudtál elrejtőzni, mint odvába a medve? Hogyan hunyhatod le a szemed, dughatod el a füled, zárhatod el a szíved: amikor mindenkinek igaza lesz? Minden szó kő lesz, minden sebből láng tör ki, minden igazságtalanság az égre ordít, mint Ábel vére? Mindenkinek igazi vér szivárog a szeméből, mesterkéletlen hang tör ki a torkán, valódi láz gyötri a testét, és a keserűség olyan teljes, mint egy rommá égett faluban a lakosság jajveszékelése. Mi lesz akkor?
De az is lehetséges, hogy rosszul lát a vénülő próféta; a jövendőmondónak nincsen pénze, és ijesztgeti a kuncsaftokat.

Lehet, hogy majd egy nagy köd jön hirtelen, midőn mindenki észrevétlenül, látatlanul hazasurran. Kulcslyukon búvik be a limanovai huszár lelke, a kéményen át ereszkedik le a hadifogoly, egyszerre a bölcső mellé ül a rokkant hős, és ép lábával ringatja a gyereket, amelyet a gólya hozott.

Egy váratlan megkönnyebbülés ereszkedik a földre, amely hasonlatos lesz ama régi karácsonyi éjszakákhoz, midőn gyermekszívvel és ifjúi gondtalansággal ballagtunk a ropogó hóban a kivilágított templom felé; a csillagok szikráztak, angyalok repültek, valóban hittük, hogy karácsony van a földön. A gyomorrontáson kívül más baja nemigen volt az emberiségnek. Az öregek ölükbe vették a gyermekeket, a nők boldogok voltak, az áhítat oly megfogható volt, mint a gyertyácska a fán, még a bozontos kutya is nevetett az ünnepnek. A közelgő újesztendő friss erőre kapatta a nagy betegeket és zöldkeményre a kétségbeesetteket. Hívő gyermek lett mindenki, úgy bízott az esztendő fordulásában, mint a csodában.

Vagy talán csak húsvétra jön el az időszak, midőn a hánykódó hajó révbe ér. Tavasz lesz, és mindnyájan bízni fogunk a fecskében, a felhőben, a kék fákban és az élet újrakezdésének lehetőségében. Friss szél lengeti meg a gyér hajfürtöket, és azt hisszük, hogy újra visszamehetünk az iskolába megtanulni azt, amit elmulasztottunk, ifjak lehetünk, naivok, megbocsátók, dolgosak, egészségesek. Feláshatjuk a sírokat, és ott elevenen feküsznek kedveseink. Megtalálhatjuk az anyának áldó csókját, első kedvesünk remegő szerelmét, a szívnek ifjúkori dalát, és a szivárvány lábát megfoghatjuk. Minden újra kezdődik - miért haragudjunk tehát? A széttaposott cipők és szívek megújhodnak, a nélkülözéstől elromlott szervezetek megifjodnak, bánattól megvénült nők megszépülnek, rozsdamart férfiakból rajongó ifjak lesznek, elpusztult tehetségek visszatérnek. S az élet gyönyörű lesz, mint egy majális. Béke. Béke. A bárány bégeti, a fecske csipogja, a tavasz visszhangozza.

Ámde még boldogtalan őszi eső suhog odakünn az éjben, mint a hontalan lelkek kopogása az ablaktáblán, amint kis ostorokat forgatva száguldanak előre az úton kengyelfutók módjára. Még nincs megpihenés, még nincs itt a tavasz. A nagy szita rázza az emberiség lisztjét. Nagyon sokan hullanak le addig a hervadó fákról, amíg végig, a szemhatárig sárga levelekkel lesz beborítva az emberiség mezősége.

Az éjben a lelkek sóhajtanak, panaszkodnak; régi temetők nem tudják befogadni a kocsisorral érkező vendégeket; nincs megnyugvás, tovább tart a haláltánc. És már nem marad más éjszakai olvasmányom, mint az ótestamentum.


(1917)