2009. október 14., szerda

Nyírő József: Uz Bence (részlet)


Erdei vasárnap


A tél behajtott a havasról s ezerféle bajom között meg is feledkeztem Úz Bencéről, de ő nem rólam. Május derekán, mikor olyan volt az erdő-mező, mint egy pohárba tett szép virág, úgy állított be hozzám, mintha csak fertájórával ezelőtt váltunk volna el egymástól.
- Az erdő tiszteli s várja, úrfi.
Olyan áldott egyszerűen mosolygott hozzá, hogy az anyám öléből is lemásztam volna érte.
- Megyek, Bence, hogyne mennék! - kellettem magamat s alig vártam, hogy nekivághassunk az útnak.
- Hogy tőtt a tél? - elevenkedtem mellette az örömtől.
- Megszaporodtam! - mondotta egyszerűen.
- Mivel, te?
- Én egy szép bakmedvével.
- Hogy került hozzád? - hűlt meg a vérem az ijedtségtől.
- Hát likásztam! - felelte csendesen, és amíg haladtunk felfelé Szépaszó feje felé, kitanított, hogy mi az a likászás.
- Mikor az első hó leesik, tuggya-e s a medvére rájön a téli álmosság - magyarázgatott -, a bestelen, csúf állat keres egy széldöntött nagy fenyőfát, aminek a gyökere földestől ki van fordulva, alatta pedig a földben nagy üreg marad. Ez a lik, amit a medve téli szállásra berendez. Mikor mindennel készen van, letör egy kisebb fenyőfát, nagy lomhán bémorog a likba, a fenyőfát a nyelénél fogva a markában tartja, mint az angyal a karácsonyfát s mikor jó komótosan elhelyezkedett, jó szorosan maga elé húzza úgy, hogy a hegye, ágai kifelé álljanak. Ez célszerűen eltakarja, megvédi a hidegtől, szelektől, viharoktól. Az ember kinyomozza a medve likát, levág egy szíjas gyertyánfa karót, meghegyezi, láng fölött kicsit megedzi, kézbe veszi, csendesen hátul kerül s jó keményen megdöfi vele a medvét. A bolond medve erre a növendék fenyőfával együtt úgy kiszökik a likból, mintha a szemit kivették volna.
- S te így fogtad a tiedet? - hitetlenkedtem.
- Én így!
- Egyedül?
- Nem, mert magával! - sértődött meg.
Hiszen "egyszerű dolog az egész", ahogy mindjárt meg is győzött.
- Már az ősszel kiszagolta a medve "likát", de várt vele gyertyaszentelőig. Erre az időre a medve "elszopja magát" és úgy legyengül, mintha akkor jönne ki a kórházból. Nem sok dolga volt vele. Ahogy beledöfött, abban a pillanatban kiszökött a medve, de menten vissza is esett az ülepire. Hirtelenében megkötözte s hazavezette.
- Szépen esszeszoktunk - nyugtat meg.
(..)Mire elhagytuk az erdőlő utat s rátértünk a tolvajösvényre, amely az Úz Bence szállásához vezet, már meg is feledkeztem a medvéről. Alig léptem azonban hármat, hát egy magyarófabokor tövéből a nagy áldott nagy medve két lábra fel s jön nekem...
Szerencsémre Bence elészökött, de ma sem tudom, hogyan hajtotta el a medvét, mert se nem láttam, se nem hallottam semmit, csak éreztem, hogy a hasam fáj és úgy odagyükereztem a földbe, mintha hirtelen egy zsigorás fává változtam volna... Csak arra tértem magamhoz, hogy Bence vigasztal:
- Egyet se búsuljon, mert ma úgyis szombat van...
Aki érti, értse, aki nem érti, ne értse, aki hiszi, higgye, ki nem hiszi, ne higgye, de Bence is csudálkozott, mikor beértünk a szállásra, hogy milyen "kemény természetem van".
Egy cseppet mégis idegenkedtem, mikor Bence - még azon este - bémutatta a háza táját.
A medvével kétszer, háromszor megszagoltatott, amitől az ugyan meghúzta valamicskét az ínyét, de nem bántott, hanem dörmögve leült a tűz mellé, mintha neki kellene megkavarnia a puliszkát. A rókák "megugattak", de az őzek tisztes távolból szelíden néztek reám meleg, bámuló szemekkel.
- Most már semmitől ne féljen, úrfi! - biztatott Bence.
- Ezök tuggyák, hogy maga es idetartozik.Tudták, vagy nem tudták, de én azon éjjel le sem tudtam hunyni a szemeimet. Csak reggel felé szenderedtem el s az is olyan álom volt, hogy az Isten mindenkit őrizzen tőle.
- Mi lölte, úrfi - ijedett meg Bence is tőlem, mikor úgy kilenc óra tájban ki mertem dugni az orromat a kalyibából.
- Úgy néz ki, mintha a koporsóból kőtt vóna ki... Nem iszik egy csepp fenyővizet?
Valamennyire megnyugodtam, mert a medvét nem láttam a közelben. Bence mellől azonban nem mertem egy lépést se tágítani. Tőlem szabhatott rá akármilyen kötelességet a természet.
Bence ezen nem ütközött meg. Mára mintha ő is megváltozott volna. Jókedve elhagyta, tréfaszót nem ejtett, csak nézett igen illedelmesen és komolyan maga elé. Nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem:
- Veled mi történt, Benci?
- Velem semmi! - intett szelíden -, de ma vasárnap van!
Csak most láttam, hogy tőle telhetőleg "ki van öltözve". Még meg is borotválkozott. A szava is olyan különösen nyilallt belém és olyan tiszta, különös íze volt, mint az ostyának.... Vasárnap!... Erdei vasárnap!...
Már nem féltem a medvétől, nem voltak gondjaim, se bűneim, vágyaim. Ráncos arcú lelkem kisimult és agyamra ráborult az erdei vasárnap drága kábulata. A gondolatnélküli jó érzés primitív üdesége és jótéteménye szállott reám és éreztem, hogy a zöld mohára most lépett rá az Isten -, ha annak nevezik...
Jaj, hogy tudtam én akkor mindent és mindenkit szeretni az erdők kinyilatkoztatásában. Még azon sem lepődtem meg, amit Úz Bence csinált, pedig különös és hihetetlen dolgot cselekedett.
Odalépett hozzám és azt mondotta:
- Most istentiszteletet tartunk!
Csak bólintottam, hogy jól van, de ő rám sem nézett, hanem belekiáltott az erdőbe.
- Imádkozunk.
Vártam, hogy mi lesz, de nem mozdult semmi.Úz Bence visszafordult a kalyiba felé, becammogott az ajtón s kisvártatva látom, hogy egy embermagasságú keresztet hoz a hátán, aminek a vége meg van hegyezve. Úgy hozta meggörnyedve, hogy önkéntelen Krisztusra kellett gondolnom...
- Te mit akarsz? - lebegett a szó a nyelvemen, de nem tudtam kimondani, csak néztem, hogy a Jézuskép nélküli, durva, egyszerű cserefa keresztet felemeli két kézzel s a hegyes felével keményen beleüti a földbe.
A kereszt szilárdan állott. Bence - kissé talán türelmetlenebbül - újra bekiáltott az erdőbe:
- Kántor úr, hol vannak?
Erre az erdőben valami száraz gally megreccsent. Odanéztem és láttam, hogy komor, nehéz fejingással előjön a medvénk és egyenesen a keresztnek tart. A tövében felegyenesedett és szelíden morogva leült. Másik oldalról ünnepi pofácskával a rókák óvakodtak elő nesztelen járású fiókáikkal s egyszer csak hallom, hogy a messzi távozott őzek is robognak át az erdőn és lihegve megállnak a cserefa Jézus előtt. Mint két szelíd apáca, úgy állottak ottan szemlesütve. A medve szelíden morgott (tudtam, hogy ezért nevezte Úz Bence kántornak), a rókák szemei a keresztre tapadtak s az őzek szeme fényben úszott. Magam nem tudtam, hogy le kell-e térdelni, vagy fel kell állni. Úz Bence is mintha megzavarodott volna.
Odalépett hozzám és megkérdezte:
- Nem végezné el az istentiszteletet?
- Végezd csak te! - súgtam vissza, hogy az állatok áhítatát ne zavarjam.
- Igen de - restelkedett Bence - én még a miatyánkot sem tudom... Most mit csináljak?
- Csináld úgy, mint máskor!
Úz Bence kissé még küzdött magával, de aztán elszánta magát, valami különös fény villant át az arcán, kemény léptekkel odament ő is a cserefa kereszthez, a tövében leült a medve mellé és ráfüggesztette szemeit ő is a keresztre.Egy árva szó nem sok, annyit se mondott egyik se, csak nézték a keresztet: Úz Bence, a medve, a rókák, az őzek, az erdő, a füvek, a fák, a virágok, a sziklák, az ég, a nap, a bogarak, a madarak, egyszóval minden, de minden.
A kereszt pedig visszanézett rájuk...

Nincsenek megjegyzések: