"Rátok testálom koppanásomat", írtam nemrég. Most visszavonom. Nem érdemlem meg ezt az utolsó mozdulatot. Hogy homorítva kiegyenesedjem a levegőégben, s lekoppanjak a deszkává alakított anyaföldre.
Embernek lenni fáj, és ettől a fájdalomtól csak harc árán szabadulhatunk.
A harc azonban mindig csak magunkkal folyik.
Ebben a harcban mindig belebotlunk valakibe, belekapaszkodunk, keresünk valami állandót, biztosat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése