Megérte ezt az évet is,
Megérte a magyar haza:
A vészes égen elborult,
De nem esett le csillaga.
Meg van vagdalva, vérzik a kezünk.
De azért még elbírja fegyverünk,
S amerre vág,
Ott hagyja fájó vérnyomát.
Ott hagyja fájó vérnyomát,
Haramija csorda, képeden!
Hogy majd az ítéletnapon
E bélyeg vádolód legyen,
Vádolód az isten színe előtt,
És gyújtsa rettentő haragra őt,
Te ellened,
Ki ránk veszett fogad fened!
De mit az ítélet nekünk?
Ha lesz is az, sokára lesz!
És ami több, és ami fő:
Az isten könyörületes.
Még majd kegyelmet adna nékik ő...
Ne várakozzunk; e vérengző
Kutyák felett
Tartsunk magunk ítéletet!
Tartsunk oly vérítéletet,
Hogy elborzadjon a világ;
Majd addig szórjuk rájuk a
Szörnyű halálos nyavalyát,
Amíg hírmondónak marad csak egy,
Ki majd otthon reszketve mondja meg,
Hogy jaj neki,
Ki a magyart nem tiszteli!
Nekünk most az isten kevés,
Mert ő nem eléggé kemény;
Hozzád imádkozom, pokol,
Az új esztendő reggelén:
"Öntsd szíveinkbe minden dühödet,
Hogy ne ismerjünk könyörületet,
Míg e gazok
Közül a földön egy mozog!"
Debrecen, 1849. január 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése