Csókák csikognak. Megjön a tél megint.
Dér volt az éjjel. Mustszagu nagy hegyek
csillámlanak kopár ezüstben -
Minden ezüst, belecsöndül ég, föld.
Villámlik ég, föld, rettenetes ezüst
szépségben; omlik földre a gyönge lomb, -
megvillog egy ezüst halánték,
moccan alig: leomolna menten.
Apám! - riadtan suttogom - elzuhan!
Kapnék utána: föl se tekint, szegény;
tesz-vesz tovább, szótlan, rogyottan,
szél emeli szaladó kacatját.
Portól hunyorgat, bajsza merő törek;
szecskát cipel - lám könnyü (hisz az nehéz!),
bedönti az egyszál tehénnek:
neh! - keserűn taszigálja - edd hát!
Aztán kiballag, hátrapöcinti rossz
vedlett kalapját, a küszöbön megáll,
előkerül az ócska dózni,
leng a maró cigaretta füstje.
Leng, leng, eloszlik rongyosan, ellebeg
bámulja felhős szemmel az én apám,
köhint, s némán, föloldozatlan
tántorodik le a néma földbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése