2010. január 28., csütörtök

Csokonai Vitéz Mihály: A Lilla első dala - prózában

Maga a természet, mellyet úgy tudsz festeni, gyászolt körűlötted, és szánt tégedet. A fülemilék Atád erdejében megtanúlták szomorú nótádat és a vadgalambok nyögésidet. Elrejtve vóltál kastélyodba, és a nap sajnálta, hogy nem lát, a hold fájlalta, hogy búban, sírva szemlél. Kerted virági hervadoztak, mint az orcáidé. Etelkád sohajtott sohajtásidon. És maga a sír sokallotta az áldozatot. A halál megbánta vakmerőségét s gyakor hívásodra félt megjelenni. A Gratiák reszkető kézzel törölgették könnyeidet, Hébe a te rózsáidat reszketve védelmezte, Ámor a térdén könyökölt s könyökére eresztette fejét, Hymen lefordította füstölgő fáklyáját. A bánatok asztalodról a sír fenekéig sereglettek, az Echó panaszolt, te sohajtoztál és egyéb minden hallgatott.

Én pedig Lillát, ama szép kegyetlent sirattam, elhagyattatva tőle és mindenektől, a vadon erdőben, hol senki sem látott, senki sem hallott, panaszkodtam őfelőle; esmért már az Echo, s emlékezvén szerencsétlen szerelméről, még keservesebben felele keservimre, s tán könnyeket is hullatott érettem, mert a fák boltozatiról cseppek hullottak égre emelt kezeimre. Nem is hallotta tőlem a Lilla nevét semmi érzékeny, csak a hegyek, a bükkök, a vőlgyek, a folyások. A Reménység szaladt előlem, sebesebben, mint a hirtelen támadt szél. Az élet lebegett ajakomon, mint a repűlni készülő madár. Nyájasságom, eleven elmém setét ködbe borúlt, elvadúlt. Lillát kerestem mindenütt, de őtet nem találtam s előttem az emberek kövekké, a világ pusztasággá változott. A Vértes és Bakony szirtjai bétöltek kétes tűnődésemmel, s mikor sorsom elvált, egyet jajdúlt a Balaton. Örök számkivetésre kárhoztattam magamat, és cél, és reménység és minden nélkűl elbúttam a rengeteg Somogyba. Itt semmi se, még a Múzsák se találtak fel, csak magok a bánatok. Lillát szívembe hordoztam, s kértem az Időt, hogy törölje ki belőle: de ő futott, s reám nem hallgatott. Keresztűljött vélem ez a halálos nyíl, és Horvátországból Erdély széléig kergetett. Már most a Tisza is esméri könnyeimet, s az alföldi búzás tenger is, hol semmi Echo nem lakik, hallotta nyögésimet. Láthattam volna azolta Lillát: de kinek van az a vad gyönyörködése, hogy kedvesét halva látni szeresse. Ő nékem élve megholt: s ez az, hogy én halva élek. Múzsák! kössetek cupressust az én lankadó fejemre; Hymen! felejts el engemet; és te zavarhatatlan Álom, mellynek nyoszolyáját koporsónak nevezik, oldozd meg kötésimet, hogy testem érezni megszűnjék, lelkem pedig egy nagy, egy hideg, egy végső sohajtássá válva, szállongjon el a Lilla kebelén. Te pedig, ha szinte örömre fordúlt is siralmad, ne vedd nehezen, ha talám Eratóm jajjai édes örömidnek nyúgodalmát megháborítják.

Nincsenek megjegyzések: