Alkonyodott már, és a késő nyári alkony árnyékai összetereltek bennünket. Apám is széket hozott, később anyám is, és vártunk valamire, mintha egy eseményre akartunk volna emlékezni, vagy egy gondolatra, amelyet elfelejtettünk, de ma talán eszünkbe jut. Mögöttünk a falra felfuttatott szőlő levelei suttogtak valamit a bujkáló szellőnek, alig esett egy-egy szó, amelynek nyomában hallgatásba szaladtak a gondolatok. Később Bodri is felfedezte a családot, hát odaballagott és elém feküdt, ami jó volt, mert a hátán melengettem mezítelen lábam, ami ellen öreg kutyánknak nem is volt semmi kifogása.
A falu csendesedett, egy-egy csillag kinyitotta szemét az égen, s a kapu felől hosszú, hűvös, lengő szoknyában beballagott az udvarba az Est.
A kert mintha csak erre várt volna, s a szérű mintha csak erre várt volna. Megforgatták az Est nyomában áramló levegőt, és a kazlak összetört, meleg nyárszaga nyomában hűvös kaporszag jött a kert felől. Az istállóból odahallatszott a lovak dobbanása, s a mogyorófák sötétjében kétszer megszólalt egy kis kuvik.
Nem szólt senki, mert ez hozzátartozott az esthez, a régi estékhez. Nem szólt senki, mert még hiányzott valami, csak mikor a Göncöl négy kereke is kivirágzott, szólalt meg nagymama, és apámra nézett, az ő gyermekségének emlékeibe.
- Hallod, fiam?
Ekkor már mi is hallottuk, mert valahol a kertben, vagy talán mögöttünk, a szőlőlevelek között, a földön vagy a levegőben egyszerre, mindenütt a szívünkben, mint valami jóra fordult kedves bánat, megszólalt az őszi bogár.
- Krii – krii.
- Hallod, kisfiam? – és nagymama a sötétbe mutatott száraz, fehér kezével, ahol lágy panasszal zengett egy kis féreg, de nyomában, valahol a szentpéteri erdőben, a Cöndében, a nádban, a Kács alatt és a palánkosban a csillagfényes estében vállára dobta tarisznyáját, s talán csak a holdat várta, hogy elinduljon a mindig fiatal szívű öreg vándor, az Ősz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése