Hölderlin: Az éj

Körben fényes a város, a fénylő utcasor alszik,
lobban a fáklyavilág elsuhanó kocsikon.
Telten, a nap gyönyörét indul kipihenni az ember,
vesztett, nysert-e vajon, méri tűnődve az ész,
s megbékél; odakint tovatűnt a virág meg a szőlő,
nem sürög emberi kéz, nyugszik a fürge piac.
Ám egy távoli húr megpendül a kerteken át, ott
tán szerető dala szól, vagy csak a férfimagány
méláz ifjúkorán meg a messze baráton: a kőtban
frissen csobban a víz, illatos ágyra szitál,
halkan kong a harang az alkonyodó levegőben,
óráink idejét szertekiáltja az őr.
Moccan a szél most, megbolygatja a fákat a berken.
Nézd csak! A föld rokona, távoli mása, a hold
ott kél rejtezkezőn; s amaz Álmodozó, jön az éj már;
csillagtalan tele és mit se törődve velünk,
amuló, idegen e világban, felragyog, íme
pompásan, szomorún, nagy hegyek íve fölött...


(Fordította: Nemes Nagy Ágnes)