A soha ki nem alvó lángnak, mely addig
lobog, míg él e hon a nagyvilágban
Vörösmartynak hódol rendületlenül e mindig
szomjas baráti kör, mikor évről-évre
találkozik itt a szőlőt érlelő sugárzó
őszben a fóti domb megmentett tetején, hogy
magábaszállván, meghallja a költő legfájóbb
intelmeit a haza sorsa felől
S lám, esztendő esztendőt követvén, szorgos
gazdák arról gondoskodnak immár, ne
aludjon ki egy pillanatra se
az emlékezés őrtüze itt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése