„…Dörzsölt hirtelen megállt, ujját az ajkára szorította, és társait a legnagyobb óvatossággal és körültekintéssel hátravonta.
– Mi az? – kérdezte Olivér.
– Pszt! – felelte Dörzsölt. – Látod azt az öreg palit a könyvkereskedés előtt?
– Azt az öregurat a túlsó oldalon? – kérdezte Olivér. – Látom.
– Éppen jó lesz – mondta Dörzsölt.
– Remek munka – jegyezte meg Charley Bates úrfi.
Olivér a legnagyobb csodálkozással nézett hol az egyikre, hol a másikra. A két fiú átosont a túlsó oldalra, és az öregúr háta mögé settenkedett. Olivér tátott szájjal figyelte az eseményeket.
Az öreg aranykeretes szemüveget, fekete bársonygalléros sötétzöld kabátot és világos színű nadrágot viselt. Leemelt egy könyvet a kirakat állványáról, és olyan elmélyülten olvasta, mintha otthon ülne a karosszékében.
Óriási volt Olivér rémülete, amikor tágra nyílt szemmel azt látta, hogy Dörzsölt benyúl az öregúr zsebébe, és egy zsebkendőt húz ki onnan. Odadobta Charley Batesnek, aztán mind a ketten inukszakadtából elszaladtak, és a legközelebbi sarkon eltűntek.
Olivér egy pillanat alatt megértette a zsebkendők, az órák, a drágakövek és az öreg Fagin titkát! „De hisz ezek tolvajlásból élnek!” – hasított belé a felismerés. Riadtan sarkon fordult, és olyan gyorsan kezdett futni, ahogy csak tudott.
Ebben a pillanatban az öregúr a zsebébe nyúlt, s mivel nem találta a zsebkendőjét, hirtelen hátrafordult. Azonnal meglátta a kétségbeesetten szaladó Olivért.
– Fogják meg, tolvaj! – kiáltotta hangosan, és könyvvel a kezében a fiú után eredt.”
*
„Fagin a gyermekhez fordult.
– Szóval meg akartál lógni, kisfiam, mi? – Felkapott a tűzhely sarkából egy gircses-görcsös bunkót. – Rendőrt akartál hívni, ugye? Na, majd kigyógyítunk ebből, fiatalúr.
Nagyot vágott Olivér vállára a bunkóval. Mikor másodszor is ütésre emelte, a lány rávetette magát, kitépte a kezéből, s olyan erővel vágta a tűzbe, hogy izzó parazsak repültek szét a szobában.
– Megvan a gyerek, mit akarsz még? – lihegett az öreg képébe.
Fagin önkéntelenül hátralépett.
– Micsoda dolog ez? – kiáltotta, és egy nagyot káromkodott.
– Ne üsd! Mától kezdve úgyis tolvaj, hazug gazember lesz ebből a gyerekből. Én csak tudom: már akkor tolvajkodtam neked, amikor még csak feleannyi idős voltam, mint ez a gyerek. Miattad élek a hideg, piszkos utcán, míg fel nem fordulok. Tizenkét éve dolgozom ebben a szakmában, úgyhogy tudom, mire számíthat ez a kölyök. Nem kell, hogy még verd is.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése