A rabkórház ablakait kitárták (rácsos ablakok voltak, és alattuk fel-alá járt az őr). Szonya mindössze kétszer látogatta csak meg a betegsége alatt: mindig külön engedélyt kellett kérni, és nehezen adták. De sokszor odajött a kórház udvarára, az ablak alá, többnyire estefelé, néha éppen csak azért, hogy egy pillanatig ott álljon az udvaron, és felnézhessen a kórház ablakára. Raszkolnyikov, aki már majdnem egészséges volt, egyszer, így alkonytájban el talált aludni. Mikor felébredt, véletlenül az ablakhoz lépett, és meglátta messziről Szonyát a kórház kapujában: úgy állt ott, mint aki vár valamire. Abban a pillanatban mintha szíven ütötték volna, megremegett, és gyorsan elhúzódott az ablaktól. Másnap a lány nem jött el. Harmadnap sem, és ő észrevette magán, hogy nyugtalanul várja. Végre elbocsátották a kórházból. A fegyházban aztán rabtársaitól hallotta, hogy Szofja Szemjonovna beteg, ágyban fekszik, nem mozdul ki hazulról.
Nagyon nyugtalan volt, elküldött valakit, hogy hozzon hírt róla, és hamarosan megtudta, hogy betegsége nem veszedelmes. És Szonya maga is küldött egy ceruzával írt levélkét, mikor megtudta, hogy ennyire aggódik, bánkódik miatta, megírta, hogy már sokkal, de sokkal jobban van, közönséges meghűlés az egész, és nemsokára, de igazán nemsokára meglátogatja a munkahelyükön. Mikor Raszkolnyikov ezt a levélkét olvasta, vadul, szinte fájdalmasan dobogott a szíve.
Megint szép, meleg nap volt. Korán reggel, hat órakor elindultak munkába, a folyópartra, ahol az egyik barakkban kemence állt, alabástromot égettek, zúztak ott. Mindössze hárman vonultak oda. Az egyik a kísérő őrrel felment az erődbe valami szerszámért, a másik a tűzifát készítette és rakta be a kemencébe. Raszkolnyikov kiment a partra, leült a barakk mellé rakott szálfákra, és nézte a széles, pusztai folyót. A magas partról tágas kilátás nyílott. A távoli túlsó partról nóta foszlányai hallatszottak át. Künn, a napfényben úszó beláthatatlan pusztán mint elenyésző kicsiny pontok feketéllettek a nomád pásztorok sátrai. Ott szabadság honol, egészen másféle emberek élnek, nem is hasonlók az itteniekhez, ott mintha megállt volna az idő, még nem tűnt volna le Ábrahám kora, és az ő nyájait legeltetnék. Raszkolnyikov mozdulatlanul ült, nézte a pusztát, nem fordította el a szemét. Gondolatai ébren álmodásban, révületben olvadtak fel. Nem gondolt semmire, de valami vágyakozás fájdította és zaklatta a szívét.
Egyszer csak ott állt mellette Szonya. Nesztelenül jött, és leült melléje. Korán volt, a reggeli hideg még nem enyhült. Most is ócska, hitvány kis köpenykéje meg a zöld kendője volt rajta. Arcán meglátszott a betegség, még soványabb, haloványabb volt, megnyúlt. Kedvesen, örömmel mosolygott rá, és szokása szerint félénken kezet nyújtott.
Mindig ilyen félénken nyújtotta neki a kezét, sőt, sokszor nem is nyújtotta, mintha attól tartana, hogy ellöki. És ő úgy fogta meg a kezét, mintha idegenkedne tőle, mintha bosszantaná, hogy eljött, akárhányszor makacsul hallgatott, amíg csak a lány ott volt. Megtörtént, hogy Szonya reszketett mellette, és mélyen megszomorítva ment el tőle. De most nem akart széjjelválni a kezük. Raszkolnyikov hirtelen rápillantott, aztán a földre szegezte szemét, és hallgatott. Egyedül voltak, senki se látta őket. Az őr éppen akkor másfelé fordult.
Maga se tudta, hogy történt, de mintha felkapták és odalökték volna Szonya lába elé. Sírt, és átölelte a térdét. Szonya az első pillanatban megrémült, arca halott-merev lett. Felugrott, reszketett, és csak nézett rá. De tüstént, egyetlen szempillantás alatt megértett mindent. Kimondhatatlan boldogság ragyogott fel a szemében; tudta, most már kétségtelen bizonyossággal tudta, hogy Raszkolnyikov szereti, végtelenül szereti, eljött valahára ez a pillanat...
Szólni akartak, de nem tudtak, szemükből kibuggyant a könny. Sápadtak voltak mind a ketten és soványak, de a beteg, sápadt arcokon már ott ragyogott az új jövő, az új életre támadás hajnala. A szerelemben támadtak fel, mindkettejük szívében az élet kiapadhatatlan forrása fakadt a másik számára.
Elhatározták, hogy türelemmel várnak. Még hét esztendejük van. Mennyi irtózatos kín, micsoda mérhetetlen boldogság vár rájuk még addig! Raszkolnyikov feltámadt, tudta, érezte ezt egész megújhodott valójában. Szonya pedig csak benne, általa élt. Este, amikor a rabkaszárnyát bezárták, a priccsen hevert, és Szonyára gondolt. Aznap szinte más szemmel nézték rabtársai, addig ellenségei. Ő szólt hozzájuk, azok barátságosan feleltek, és ez nem tűnt fel neki. Hiszen nem is lehet másként. Vagy talán nem kell mindennek megváltoznia most?!
Szonyára gondolt, és arra, hogy mindig csak gyötörte, marcangolta a szívét. Látta a sápadt, sovány kis arcát, de nem is igen kínozták az emlékek: tudta, hogy végtelen szerelmével váltja meg minden eddigi szenvedését.
És mit számít ez mind, minden gyötrelem, ami volt? Minden, még a bűne is, és az ítélet, száműzetés - most, első elragadtatásában úgy tetszett, csak külsőleges tény, idegen tőle, mintha nem is ővele történt volna. Különben se tudott semmire sokáig gondolni, erősen figyelni ezen az estén. És nem is akart semmit tudatosan elgondolni, csak érzések feszültek benne. Az okoskodás helyét elfoglalta az élet, lelkében egy egészen új világnak kellett megépülni.
Párnája alatt ott volt az Evangélium, gépiesen a kezébe vette. Szonya könyve volt, ugyanaz, amelyikből a Lázár feltámasztását olvasta fel akkor. Rabsága kezdetén attól félt, hogy Szonya majd a vallással zaklatja, az Evangéliumról beszél neki, és könyveket erőltet rá. De nagy csodálkozására egy szót se szólt ilyesmiről, egyetlenegyszer se ajánlotta neki az Evangéliumot. Ő maga kérte kevéssel megbetegedése előtt, és akkor elhozta, szó nélkül átadta neki. De még eddig ki se nyitotta.
Most se ütötte fel, de agyán átvillant a gondolat: hát lehet az, hogy az ő meggyőződése ne legyen az én meggyőződésem is? Vagy legalább az érzése, törekvése?
Szonya is nagy izgalomban volt egész nap, sőt, éjjel a betegsége is kiújult. Olyan boldog volt, hogy szinte megijedt tőle. Hét év! Csak hét év! Boldogságuk kezdetén akadtak pillanatok, amikor ez a hét év hét napnak tetszett előttük. Raszkolnyikov még nem tudta, hogy az új életet nem ingyen adják, nagy az ára, jövendő hősiességgel kell majd fizetnie érte.
Nagyon nyugtalan volt, elküldött valakit, hogy hozzon hírt róla, és hamarosan megtudta, hogy betegsége nem veszedelmes. És Szonya maga is küldött egy ceruzával írt levélkét, mikor megtudta, hogy ennyire aggódik, bánkódik miatta, megírta, hogy már sokkal, de sokkal jobban van, közönséges meghűlés az egész, és nemsokára, de igazán nemsokára meglátogatja a munkahelyükön. Mikor Raszkolnyikov ezt a levélkét olvasta, vadul, szinte fájdalmasan dobogott a szíve.
Megint szép, meleg nap volt. Korán reggel, hat órakor elindultak munkába, a folyópartra, ahol az egyik barakkban kemence állt, alabástromot égettek, zúztak ott. Mindössze hárman vonultak oda. Az egyik a kísérő őrrel felment az erődbe valami szerszámért, a másik a tűzifát készítette és rakta be a kemencébe. Raszkolnyikov kiment a partra, leült a barakk mellé rakott szálfákra, és nézte a széles, pusztai folyót. A magas partról tágas kilátás nyílott. A távoli túlsó partról nóta foszlányai hallatszottak át. Künn, a napfényben úszó beláthatatlan pusztán mint elenyésző kicsiny pontok feketéllettek a nomád pásztorok sátrai. Ott szabadság honol, egészen másféle emberek élnek, nem is hasonlók az itteniekhez, ott mintha megállt volna az idő, még nem tűnt volna le Ábrahám kora, és az ő nyájait legeltetnék. Raszkolnyikov mozdulatlanul ült, nézte a pusztát, nem fordította el a szemét. Gondolatai ébren álmodásban, révületben olvadtak fel. Nem gondolt semmire, de valami vágyakozás fájdította és zaklatta a szívét.
Egyszer csak ott állt mellette Szonya. Nesztelenül jött, és leült melléje. Korán volt, a reggeli hideg még nem enyhült. Most is ócska, hitvány kis köpenykéje meg a zöld kendője volt rajta. Arcán meglátszott a betegség, még soványabb, haloványabb volt, megnyúlt. Kedvesen, örömmel mosolygott rá, és szokása szerint félénken kezet nyújtott.
Mindig ilyen félénken nyújtotta neki a kezét, sőt, sokszor nem is nyújtotta, mintha attól tartana, hogy ellöki. És ő úgy fogta meg a kezét, mintha idegenkedne tőle, mintha bosszantaná, hogy eljött, akárhányszor makacsul hallgatott, amíg csak a lány ott volt. Megtörtént, hogy Szonya reszketett mellette, és mélyen megszomorítva ment el tőle. De most nem akart széjjelválni a kezük. Raszkolnyikov hirtelen rápillantott, aztán a földre szegezte szemét, és hallgatott. Egyedül voltak, senki se látta őket. Az őr éppen akkor másfelé fordult.
Maga se tudta, hogy történt, de mintha felkapták és odalökték volna Szonya lába elé. Sírt, és átölelte a térdét. Szonya az első pillanatban megrémült, arca halott-merev lett. Felugrott, reszketett, és csak nézett rá. De tüstént, egyetlen szempillantás alatt megértett mindent. Kimondhatatlan boldogság ragyogott fel a szemében; tudta, most már kétségtelen bizonyossággal tudta, hogy Raszkolnyikov szereti, végtelenül szereti, eljött valahára ez a pillanat...
Szólni akartak, de nem tudtak, szemükből kibuggyant a könny. Sápadtak voltak mind a ketten és soványak, de a beteg, sápadt arcokon már ott ragyogott az új jövő, az új életre támadás hajnala. A szerelemben támadtak fel, mindkettejük szívében az élet kiapadhatatlan forrása fakadt a másik számára.
Elhatározták, hogy türelemmel várnak. Még hét esztendejük van. Mennyi irtózatos kín, micsoda mérhetetlen boldogság vár rájuk még addig! Raszkolnyikov feltámadt, tudta, érezte ezt egész megújhodott valójában. Szonya pedig csak benne, általa élt. Este, amikor a rabkaszárnyát bezárták, a priccsen hevert, és Szonyára gondolt. Aznap szinte más szemmel nézték rabtársai, addig ellenségei. Ő szólt hozzájuk, azok barátságosan feleltek, és ez nem tűnt fel neki. Hiszen nem is lehet másként. Vagy talán nem kell mindennek megváltoznia most?!
Szonyára gondolt, és arra, hogy mindig csak gyötörte, marcangolta a szívét. Látta a sápadt, sovány kis arcát, de nem is igen kínozták az emlékek: tudta, hogy végtelen szerelmével váltja meg minden eddigi szenvedését.
És mit számít ez mind, minden gyötrelem, ami volt? Minden, még a bűne is, és az ítélet, száműzetés - most, első elragadtatásában úgy tetszett, csak külsőleges tény, idegen tőle, mintha nem is ővele történt volna. Különben se tudott semmire sokáig gondolni, erősen figyelni ezen az estén. És nem is akart semmit tudatosan elgondolni, csak érzések feszültek benne. Az okoskodás helyét elfoglalta az élet, lelkében egy egészen új világnak kellett megépülni.
Párnája alatt ott volt az Evangélium, gépiesen a kezébe vette. Szonya könyve volt, ugyanaz, amelyikből a Lázár feltámasztását olvasta fel akkor. Rabsága kezdetén attól félt, hogy Szonya majd a vallással zaklatja, az Evangéliumról beszél neki, és könyveket erőltet rá. De nagy csodálkozására egy szót se szólt ilyesmiről, egyetlenegyszer se ajánlotta neki az Evangéliumot. Ő maga kérte kevéssel megbetegedése előtt, és akkor elhozta, szó nélkül átadta neki. De még eddig ki se nyitotta.
Most se ütötte fel, de agyán átvillant a gondolat: hát lehet az, hogy az ő meggyőződése ne legyen az én meggyőződésem is? Vagy legalább az érzése, törekvése?
Szonya is nagy izgalomban volt egész nap, sőt, éjjel a betegsége is kiújult. Olyan boldog volt, hogy szinte megijedt tőle. Hét év! Csak hét év! Boldogságuk kezdetén akadtak pillanatok, amikor ez a hét év hét napnak tetszett előttük. Raszkolnyikov még nem tudta, hogy az új életet nem ingyen adják, nagy az ára, jövendő hősiességgel kell majd fizetnie érte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése