Tihany
A kecskeköröm – Hol szeretett volna Csokonai meghalni? – A remetebarlang és Berzsenyi – A remete, a fejedelem és az Isten – Mire való az Isten dicsérete?
Tihany!
De sokat írtak már erről a félszigetről írók is, írogatók is, s mégis olyan keveset írtak erről mind az írók, mind az írogatók. Ha az olvasó lelkében évek múlva visszacsillámlik az emlékezet: nem lát belőle egyebet, csak a kecskekörmöt, a visszhangot, a remetelakást s a barátok templomát. Német volna, cseh volna, olasz volna: száz könyv, száz ábrázolat volna róla százezer példányban. De hát csupán magyar szépség: minek róla sokat tudni. Aki ott lakik: annak még csak nem is szépség. Hiszen mindennap látja. Aki pedig nem ott lakik: annak számára még nincs fölfedezve. Csak a kecskeköröm, a visszhang, a remetelakás s a barátok temploma. Boldog emlékű jó tudósunk, Fényes Elek egyebet se tud róla. Mai íróink pedig százszor bővebben és szebben leírták már a Kék Barlangot s még a Lidót is, mint Tihanyt.
No de másképp lesz ezután.
A kecskeköröm valami megkövült kagyló az özönvíz előtti időből. Akkora, mint egy gesztenye; olyan az alakja, mint egy kecskegida körmének alakja. Csakhogy élei, szélei sokkal kopottabbak. Az a kecskegida, amely egymillió év előtt hordta, nagyon sokat ugrándozhatott, hogy így elkoptatta. Mert a nép szentül hiszi, hogy valamikor eleven kecske körme volt.
Ilyen kagyló nincs már eleven állapotban a földkerekségen. Én bizony azt sem tudom, hogy kövült módon is van-e másutt? Nem is a Balaton szülöttje. Az a tenger, mely félmillió év előtt a Balatont ránk hagyta hírmondóul, nem ismerte ezt a kagylót. Ha ismerte volna: másutt is előfordulna a Balatonban, nemcsak Tihany oldalánál. Ezt a kagylót csupán Tihany szüli. Valamikor, milliókra menő év előtt valami más tenger volt ezen a vidéken, abban élt a kagyló. S mikor egy irtózatos világforradalom tűzokádó haragja Tihanyt kiemelte a vizek mélységéből: akkor menekült a kagyló Tihany sziklái közé, s a kövek közt kővé vált maga is.
Förgeteg és napfény, esővíz és téli fagy porrá őrli a sziklát, s annak porából ki-kifordul a kecskeköröm. A mezítelen lábú, szegény parasztgyerek ötven krajcárért árulja a látogatónak, de odaadja tíz fillérért is, ha vevője nem ád többet érte.
Hát a visszhang?
Az már fönt van a templom oldalán. Egyenes, magas és széles fal, állj tőle százlépésnyire, dalolj neki szellőtlen időben, s dalodat meghallod tőle a magad hangján. Hangod színét, erejét és fokát visszamondja tökéletesen.
De nincs benne semmi különös. Építs akárhol akkora falat, nem kerül több pénzbe, csak száz forintba, s megvan a magad tihanyi visszhangja. Hamis hangon éneklő lányod vagy fiad rögtön megismeri énekhangjának hamisságát.
A költő nem ily száraz, hétköznapi szürke lélekkel nézi azt a természetes tüneményt.
Egy-két év ide-oda, s el fog telni az a száz esztendő, amikor a kóbor lantos Csokonai Vitéz Mihály megnézte és meghallgatta a visszhangot.
Somogyból ment vissza Debrecenbe. Bizonyosan gyalogszerrel utazott. Kálvinista paptól kálvinista paphoz, parókiáról parókiára. Mint a peregrinus, vagy mint a szuplikációs diák.* Áldott lelkű, jó falusi pap, de szívesen látod is te a magadhoz való vendéget. Ott fogod éjszakára, ott tartod egész napra; ha családi ünnep közelget, ott tartod napokon át. Ha elmegy: megcsókolod, visszajöttét ígéretbe veszed, pogácsával tarisznyáját telerakod, csikóbőrös kulacsát kiszáradni meg nem engeded. És ha kocsid, lovad van: a szomszéd paphoz át is rándítod, sőt odáig egy jó szóra, egy ital borra magad is elkíséred. Debreceni diák mennyit tud mondani a pápainak, pápai a sárospatakinak. Mennyit tudnak együtt dalolni. Mennyit tudják a németeket szidni! Mennyire eldicsekszenek tudós professzoraikkal. A miénk a híresebb! De bizony híresebb a miénk!
A tihanyi réven ment át Csokonai. Süvegjét, rövid dolmányát, kordován csizmáját, görcsös botját, kék tarisznyáját bizonyára nem bámulta meg a révész ott a szántódi oldalon. Azt látta, hogy nem vándorló legény, nincsen vele szerszáma. Nem is kucséber,* nem is babkár,* nem is német, nem is tót. De sőt inkább igen is jóravaló magyar ember, aki úgy beszél, mintha a Tisza mellékéről jött volna. Tetszik neki ez a beszéd szörnyen, de azért a két garas révpénzt elfogadja tőle, minthogy a törvény és a jó rend így hozza magával.
Akkor még Tihanynak Somogy felé néző homlokzatán bozontos fürtökben állt a sűrű erdő. A kanyargó út föl a magasba nem szőlőkön, hanem erdőn vezetett át. S a falutól napnyugatra eső hegyeket is s a hegyi tavak partjait erdő koszorúzta.
Oda is elment Csokonai.
Árva szíve elkívánkozott oda is. S ahol legárnyékosabb volt az erdő: ott jutott eszébe kegyetlen Lillája, keserű szerelme, édes halála s örök dicsősége. Bánatos ábrándjai el nem eresztették onnan, s ott lepte meg őt a holdnak halavány fénye is.
Minő dal az, amely ott csendült meg az ő nagy lelkében!
– Óh, Tihanynak rijjadó leánya! Szállj ki szent hegyed közűl. Ím, kit a sors eddig annyit hánya. Partod ellenébe űl. – Itt a halvány holdnak fényén Jajgat és sír elpusztult reményén Egy magános árva szív…
– Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek A boldogság karjain, Vigadoznak a kies Fürednek Kútfején és partjain, Addig én itt sírva sírok!
– Itt halok meg! E sötét erdőben A szomszéd pór eltemet. Majd talám a boldogabb időben Föllelik sírhelyemet. S amely fának sátorában Áll egyűgyű sírhalmom magában, Szent lesz tisztelt hamvamért…
Oh, nagy költő, isteneknek bátor szószólója, te nem jöhettél vissza többé a tihanyi setét erdőbe, hogy együgyű sírhalmoddal gazdaggá tedd annak földjét. De sírhalmod azért mégis szent, s hamvaidat igaz szívvel tiszteljük.
Igaz, hogy csonka a mi tiszteletünk. Emlékedet, lelked lángolását, buzdító szavad bölcsességét, igaz magyar életed nyomdokit nem követjük eléggé. S még egy emléklap se mutatja Tihany bércén azt a helyet, hol Lilládat utoljára megsirattad, s hamvaidnak örök pihenőhelyét megjelölted.
Megnézte-e Csokonai a remetebarlangot? Ha megnézte, bizonyosan annyit látott rajta, amennyit én. Semmit.
Mert az a lyuk se nem barlang, se nem rendes remetefészke. A Füred felé néző oldalon, közel a tihany-aszófői nagy öbölhöz, a víz színe fölött mintegy negyven méter magasságban van egy sziklalyuk, melyben négy-öt ember fér el állva.
A kőfal, melyben vésve van, omlatag kőzet. Vasas végű botjával valami nyájőrző fiú ásta-véste, hogy ott magát jég ellen, eső ellen meghúzhassa, s kecskéit is szemmel kísérhesse. Mikor pedig megfázott: avart és száraz gallyat szedegetett össze, s ott a lyukban tüzet gyújtott, annál melegedett. Az odú falai füstösek. Egy kisebb lyuk ásását mellette is megkezdte valaki, s aztán abbahagyta. A csapongó képzelet, a játszi elme oltárt, szent helyet, kereszt nyomát, remete lakát látta az odúban.
Berzsenyi Dániel költeménye is csupa képzelet. Ő se látta az odúban a kétszáz éves remetét, se annak hosszú fehér szakállát; se nem hallgatta annak bölcs szavait. Költeményének meséje gyerekes. A nép együgyű felfogásából s a száz esztendő előtti német költészet sopánkodó panaszaiból származott.
Lórika gazdag lány, Sándor szegény legény. Szeretik egymást, de Lórika apja emiatt fogcsikorgató haragra lobban, s lányát bedugja a klastromba. Vagy térjen eszére, vagy ott sorvadjon el. Négy év múlva lány és legény találkozik. Egymás nyakába borulnak, könnyezve csókolják egymást, s együtt szökésre adják fejüket. A klastromban ezalatt észreveszik a lány távozását, félreverik a harangot, s fáklyákkal mennek a szökevény után. Nincs menekülés másban, mint a halálban. A legény bús szóváltás után tőrével megöli a lányt is, önmagát is.
„Ott egy nyárfa alatt lett temetőhelyük. Egy szép gerlicepár jött ki porukból, és e csendes ligetek sátorában leszállt. Gyakran látni sötét éjjeleken fehér fátyolban lebegő lelküket e helyen. Gyakran hallani itt lassú melódiát éjjel, mint valamely gyenge furulyaszó messziről kihalló gerlicehangjait.”
Így ír a költő, így beszélt neki az ősz tihanyi remete.
Egy ismerős régi-régi balatoni népregét sejtek a költemény néhány sorában.
Öregasszonyok, babonás lelkek, gyerekképzelődések úgy hiszik, úgy mesélik, hogy a Balatonnak Tihanytól napkeletre terjedő nagy öblében egykor falu állt, mely bűnei miatt elsüllyedt, s helyébe a nagy víz támadt. Csöndes napokon és éjszakákon a halászok most is hallják a harangszót, mely a vizek mélységéből fölhangzik, mikor az elsüllyedt bűnös lelkek isteni tiszteletre vagy temetésre beharangoznak.
E regét a költő is hallotta. Az ősz remete szájába e szavakat adja:
„Látod amott, fiam, amint a Balaton habja locsogva küzd a bérc öbleiben?… Ott hajdan ragyogó tornyok, erős falak állottak sudaras sorjegenyék között!”
A költő lovagkorból való romantikus mesét szőtt-font a népregéből.
Pedig mennyivel szebb költői tárgy maga a néprege!
Elsüllyed a falu, mert bűnös a népe. Az emberek sohase jönnek többé napvilágra, de harangszavuk most is fölhangzik a mélyből, csöndes éjszakákon.
Hanem hát mit is értene remete a magyar nép igaz költészetéhez?
Van-e még remete? Nyoma sincs a Dunántúlon. Én még láttam egyet, ismertem egyet, kegyes volt, szent volt, s mégis csak obsitos katona volt, kerülte a kapát-kaszát, azért lett remete. Sokat viaskodott a vármegyével, majd egyszer, valahol elmondom a történetét.
Ez hát mégis remete volt. De hol volt odúja? Ott, ahol emberek járnak, búcsújáró népek búcsút járnak. Ahol meglátják, megszánják, megbámulják, s vagy egy pogácsát, vagy egy karéj kenyeret, vagy egy krajcárt, vagy egy darab rongyot vetnek neki, hogy éhen ne haljon, télben meg ne fagyjon.
De menjen csak a remete Tihany oldalába. Ahol ember meg nem fordul. Amerre út sem vezet. Ahol ősztől késő tavaszig élőt nem látni. Ahol a sivatag talajon kertészkedni nem lehet, ahol makk se terem, gyökér se terem, még fű se terem. Ahol még a kökényfa, a galagonya, a mogyorófa se tenyészik; ahol a gözü* se tudna télrevalót gyűjteni, ahol még a róka se üt tanyát.
És ahová szabadon bejár az északi szél. Amily enyhe a Balaton nyáron: olyan zordon télen. Iszonyú hidegje, rettenetesek viharai. Nincs az a remete, aki azokat elszenvedje.
A középkor tüneménye a remete. Mit keresne az ma már a vasutas és kerékpáros világban?
Istent dicsérni?
A remete arra vállalkozott, hogy dicsérje az istent. Ebben élt, ebben halt meg. Ebben lett élete szentté, emléke imádottá.
Örült sovány életének, meztelen testének, éjjeli-nappali sanyarúságának. Durva fakereszt földbe ütve, ott térdelt előtte, s egyebet nem csinált, dicsérte az istent.
Hagyjátok ki, kegyes lelkek, isten imádásából isten dicséretét.
Jó és kegyes és szent és igazságos, dicső és örökkévaló, mindentudó és mindenható az igaz isten. Egyáltalán nem kívánja, mert semmi szüksége sincs rá, hogy őt az emberek dicsérgessék. Szép asszonyt, hatalmas főispánt, zsarnok fejedelmet, ostoba gazdagot kell dicsérgetni, nem a jóistent.
Sokszor elgondolkoztam a régi vallásalkotó népeken: miként alkottak ők maguknak istent, milyen alaknak képzelték ők istenüket.
Hatalmasnak.
Hogyan vették a hozzá való képet, fogalmat, eszmét? Fejedelmük alakjából és életéből.
A fejedelem zsarnok. Maga szab törvényt magának is, népének is. Öl, gyilkol, tobzódik, száz feleséget tart, szüzeket rakásra emészt. Háborút visel, palotákat épít, úrrá teszi kedves emberét, de akit, ha nagy úrrá mer lenni, eltetet láb alól. Ha valami nem tetszik neki: mindjárt haragszik. Ha megvénül: mindig haragszik. S ha haragszik: nem ismer törvényt, s keresztülgázol minden jogon, minden emberségen.
Ilyen a fejedelem, az ő ősi alakjában. Egyetlenegy mód van féken tartani, megszelídíteni. Ha dicsérik. Ha körülrajozzák, ha térden állnak és hasra feküsznek előtte, s örökké dicsérik. Ereje oroszlán, élete örök, dicsősége a nap és hold és csillagok, hatalma végtelen; reszketnek előtte, félnek tőle a többi királyok és fejedelmek: napnak testvére, uraknak ura, s napkelettől napnyugatig csak érte élnek, neki szolgálnak a népek s minden nemzetségek.
Ilyen beszédre megszelídül a mord fejedelem, megsimogatja saját hasát, gyönyörködik hosszú szakállában s papucsa orrában, s jókedve kerekedik, s jókedvében néha még arról is lemond, hogy alattvalóit és foglyait rakásra ölesse.
Őskori népek, hajdankori nemzetek: ilyennek képzeltétek ti istenteket. S azért tettétek szent törvénnyé, hogy istent dicsérni kell, s mindig csak dicsérni kell. Pedig dicsérni csak a rosszat, a gyöngét, a hiút és a halottat szabad, s nem a jóságos, igaz és erős istent.
Szegény jámbor remeték: elmúltatok. Vagy a zárdák falai közé vonultatok. A jóistennek nincs szüksége rátok, nekünk pedig rossz istenünk sincs. Csak rossz embereink vannak, azok ellen pedig úgyse értek semmit. A szegénység, sanyarúság, mezítelenség se buzdít ma már jóra senkit. Lenézne, kinevetne ma már benneteket mindenki. Ma már egész nap dolgozni kell, nem pedig egész nap imádkozni.
Nem is hiszem én, hogy a tihanyi remetebarlangban remete lakott valaha.
A kecskeköröm – Hol szeretett volna Csokonai meghalni? – A remetebarlang és Berzsenyi – A remete, a fejedelem és az Isten – Mire való az Isten dicsérete?
Tihany!
De sokat írtak már erről a félszigetről írók is, írogatók is, s mégis olyan keveset írtak erről mind az írók, mind az írogatók. Ha az olvasó lelkében évek múlva visszacsillámlik az emlékezet: nem lát belőle egyebet, csak a kecskekörmöt, a visszhangot, a remetelakást s a barátok templomát. Német volna, cseh volna, olasz volna: száz könyv, száz ábrázolat volna róla százezer példányban. De hát csupán magyar szépség: minek róla sokat tudni. Aki ott lakik: annak még csak nem is szépség. Hiszen mindennap látja. Aki pedig nem ott lakik: annak számára még nincs fölfedezve. Csak a kecskeköröm, a visszhang, a remetelakás s a barátok temploma. Boldog emlékű jó tudósunk, Fényes Elek egyebet se tud róla. Mai íróink pedig százszor bővebben és szebben leírták már a Kék Barlangot s még a Lidót is, mint Tihanyt.
No de másképp lesz ezután.
A kecskeköröm valami megkövült kagyló az özönvíz előtti időből. Akkora, mint egy gesztenye; olyan az alakja, mint egy kecskegida körmének alakja. Csakhogy élei, szélei sokkal kopottabbak. Az a kecskegida, amely egymillió év előtt hordta, nagyon sokat ugrándozhatott, hogy így elkoptatta. Mert a nép szentül hiszi, hogy valamikor eleven kecske körme volt.
Ilyen kagyló nincs már eleven állapotban a földkerekségen. Én bizony azt sem tudom, hogy kövült módon is van-e másutt? Nem is a Balaton szülöttje. Az a tenger, mely félmillió év előtt a Balatont ránk hagyta hírmondóul, nem ismerte ezt a kagylót. Ha ismerte volna: másutt is előfordulna a Balatonban, nemcsak Tihany oldalánál. Ezt a kagylót csupán Tihany szüli. Valamikor, milliókra menő év előtt valami más tenger volt ezen a vidéken, abban élt a kagyló. S mikor egy irtózatos világforradalom tűzokádó haragja Tihanyt kiemelte a vizek mélységéből: akkor menekült a kagyló Tihany sziklái közé, s a kövek közt kővé vált maga is.
Förgeteg és napfény, esővíz és téli fagy porrá őrli a sziklát, s annak porából ki-kifordul a kecskeköröm. A mezítelen lábú, szegény parasztgyerek ötven krajcárért árulja a látogatónak, de odaadja tíz fillérért is, ha vevője nem ád többet érte.
Hát a visszhang?
Az már fönt van a templom oldalán. Egyenes, magas és széles fal, állj tőle százlépésnyire, dalolj neki szellőtlen időben, s dalodat meghallod tőle a magad hangján. Hangod színét, erejét és fokát visszamondja tökéletesen.
De nincs benne semmi különös. Építs akárhol akkora falat, nem kerül több pénzbe, csak száz forintba, s megvan a magad tihanyi visszhangja. Hamis hangon éneklő lányod vagy fiad rögtön megismeri énekhangjának hamisságát.
A költő nem ily száraz, hétköznapi szürke lélekkel nézi azt a természetes tüneményt.
Egy-két év ide-oda, s el fog telni az a száz esztendő, amikor a kóbor lantos Csokonai Vitéz Mihály megnézte és meghallgatta a visszhangot.
Somogyból ment vissza Debrecenbe. Bizonyosan gyalogszerrel utazott. Kálvinista paptól kálvinista paphoz, parókiáról parókiára. Mint a peregrinus, vagy mint a szuplikációs diák.* Áldott lelkű, jó falusi pap, de szívesen látod is te a magadhoz való vendéget. Ott fogod éjszakára, ott tartod egész napra; ha családi ünnep közelget, ott tartod napokon át. Ha elmegy: megcsókolod, visszajöttét ígéretbe veszed, pogácsával tarisznyáját telerakod, csikóbőrös kulacsát kiszáradni meg nem engeded. És ha kocsid, lovad van: a szomszéd paphoz át is rándítod, sőt odáig egy jó szóra, egy ital borra magad is elkíséred. Debreceni diák mennyit tud mondani a pápainak, pápai a sárospatakinak. Mennyit tudnak együtt dalolni. Mennyit tudják a németeket szidni! Mennyire eldicsekszenek tudós professzoraikkal. A miénk a híresebb! De bizony híresebb a miénk!
A tihanyi réven ment át Csokonai. Süvegjét, rövid dolmányát, kordován csizmáját, görcsös botját, kék tarisznyáját bizonyára nem bámulta meg a révész ott a szántódi oldalon. Azt látta, hogy nem vándorló legény, nincsen vele szerszáma. Nem is kucséber,* nem is babkár,* nem is német, nem is tót. De sőt inkább igen is jóravaló magyar ember, aki úgy beszél, mintha a Tisza mellékéről jött volna. Tetszik neki ez a beszéd szörnyen, de azért a két garas révpénzt elfogadja tőle, minthogy a törvény és a jó rend így hozza magával.
Akkor még Tihanynak Somogy felé néző homlokzatán bozontos fürtökben állt a sűrű erdő. A kanyargó út föl a magasba nem szőlőkön, hanem erdőn vezetett át. S a falutól napnyugatra eső hegyeket is s a hegyi tavak partjait erdő koszorúzta.
Oda is elment Csokonai.
Árva szíve elkívánkozott oda is. S ahol legárnyékosabb volt az erdő: ott jutott eszébe kegyetlen Lillája, keserű szerelme, édes halála s örök dicsősége. Bánatos ábrándjai el nem eresztették onnan, s ott lepte meg őt a holdnak halavány fénye is.
Minő dal az, amely ott csendült meg az ő nagy lelkében!
– Óh, Tihanynak rijjadó leánya! Szállj ki szent hegyed közűl. Ím, kit a sors eddig annyit hánya. Partod ellenébe űl. – Itt a halvány holdnak fényén Jajgat és sír elpusztult reményén Egy magános árva szív…
– Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek A boldogság karjain, Vigadoznak a kies Fürednek Kútfején és partjain, Addig én itt sírva sírok!
– Itt halok meg! E sötét erdőben A szomszéd pór eltemet. Majd talám a boldogabb időben Föllelik sírhelyemet. S amely fának sátorában Áll egyűgyű sírhalmom magában, Szent lesz tisztelt hamvamért…
Oh, nagy költő, isteneknek bátor szószólója, te nem jöhettél vissza többé a tihanyi setét erdőbe, hogy együgyű sírhalmoddal gazdaggá tedd annak földjét. De sírhalmod azért mégis szent, s hamvaidat igaz szívvel tiszteljük.
Igaz, hogy csonka a mi tiszteletünk. Emlékedet, lelked lángolását, buzdító szavad bölcsességét, igaz magyar életed nyomdokit nem követjük eléggé. S még egy emléklap se mutatja Tihany bércén azt a helyet, hol Lilládat utoljára megsirattad, s hamvaidnak örök pihenőhelyét megjelölted.
Megnézte-e Csokonai a remetebarlangot? Ha megnézte, bizonyosan annyit látott rajta, amennyit én. Semmit.
Mert az a lyuk se nem barlang, se nem rendes remetefészke. A Füred felé néző oldalon, közel a tihany-aszófői nagy öbölhöz, a víz színe fölött mintegy negyven méter magasságban van egy sziklalyuk, melyben négy-öt ember fér el állva.
A kőfal, melyben vésve van, omlatag kőzet. Vasas végű botjával valami nyájőrző fiú ásta-véste, hogy ott magát jég ellen, eső ellen meghúzhassa, s kecskéit is szemmel kísérhesse. Mikor pedig megfázott: avart és száraz gallyat szedegetett össze, s ott a lyukban tüzet gyújtott, annál melegedett. Az odú falai füstösek. Egy kisebb lyuk ásását mellette is megkezdte valaki, s aztán abbahagyta. A csapongó képzelet, a játszi elme oltárt, szent helyet, kereszt nyomát, remete lakát látta az odúban.
Berzsenyi Dániel költeménye is csupa képzelet. Ő se látta az odúban a kétszáz éves remetét, se annak hosszú fehér szakállát; se nem hallgatta annak bölcs szavait. Költeményének meséje gyerekes. A nép együgyű felfogásából s a száz esztendő előtti német költészet sopánkodó panaszaiból származott.
Lórika gazdag lány, Sándor szegény legény. Szeretik egymást, de Lórika apja emiatt fogcsikorgató haragra lobban, s lányát bedugja a klastromba. Vagy térjen eszére, vagy ott sorvadjon el. Négy év múlva lány és legény találkozik. Egymás nyakába borulnak, könnyezve csókolják egymást, s együtt szökésre adják fejüket. A klastromban ezalatt észreveszik a lány távozását, félreverik a harangot, s fáklyákkal mennek a szökevény után. Nincs menekülés másban, mint a halálban. A legény bús szóváltás után tőrével megöli a lányt is, önmagát is.
„Ott egy nyárfa alatt lett temetőhelyük. Egy szép gerlicepár jött ki porukból, és e csendes ligetek sátorában leszállt. Gyakran látni sötét éjjeleken fehér fátyolban lebegő lelküket e helyen. Gyakran hallani itt lassú melódiát éjjel, mint valamely gyenge furulyaszó messziről kihalló gerlicehangjait.”
Így ír a költő, így beszélt neki az ősz tihanyi remete.
Egy ismerős régi-régi balatoni népregét sejtek a költemény néhány sorában.
Öregasszonyok, babonás lelkek, gyerekképzelődések úgy hiszik, úgy mesélik, hogy a Balatonnak Tihanytól napkeletre terjedő nagy öblében egykor falu állt, mely bűnei miatt elsüllyedt, s helyébe a nagy víz támadt. Csöndes napokon és éjszakákon a halászok most is hallják a harangszót, mely a vizek mélységéből fölhangzik, mikor az elsüllyedt bűnös lelkek isteni tiszteletre vagy temetésre beharangoznak.
E regét a költő is hallotta. Az ősz remete szájába e szavakat adja:
„Látod amott, fiam, amint a Balaton habja locsogva küzd a bérc öbleiben?… Ott hajdan ragyogó tornyok, erős falak állottak sudaras sorjegenyék között!”
A költő lovagkorból való romantikus mesét szőtt-font a népregéből.
Pedig mennyivel szebb költői tárgy maga a néprege!
Elsüllyed a falu, mert bűnös a népe. Az emberek sohase jönnek többé napvilágra, de harangszavuk most is fölhangzik a mélyből, csöndes éjszakákon.
Hanem hát mit is értene remete a magyar nép igaz költészetéhez?
Van-e még remete? Nyoma sincs a Dunántúlon. Én még láttam egyet, ismertem egyet, kegyes volt, szent volt, s mégis csak obsitos katona volt, kerülte a kapát-kaszát, azért lett remete. Sokat viaskodott a vármegyével, majd egyszer, valahol elmondom a történetét.
Ez hát mégis remete volt. De hol volt odúja? Ott, ahol emberek járnak, búcsújáró népek búcsút járnak. Ahol meglátják, megszánják, megbámulják, s vagy egy pogácsát, vagy egy karéj kenyeret, vagy egy krajcárt, vagy egy darab rongyot vetnek neki, hogy éhen ne haljon, télben meg ne fagyjon.
De menjen csak a remete Tihany oldalába. Ahol ember meg nem fordul. Amerre út sem vezet. Ahol ősztől késő tavaszig élőt nem látni. Ahol a sivatag talajon kertészkedni nem lehet, ahol makk se terem, gyökér se terem, még fű se terem. Ahol még a kökényfa, a galagonya, a mogyorófa se tenyészik; ahol a gözü* se tudna télrevalót gyűjteni, ahol még a róka se üt tanyát.
És ahová szabadon bejár az északi szél. Amily enyhe a Balaton nyáron: olyan zordon télen. Iszonyú hidegje, rettenetesek viharai. Nincs az a remete, aki azokat elszenvedje.
A középkor tüneménye a remete. Mit keresne az ma már a vasutas és kerékpáros világban?
Istent dicsérni?
A remete arra vállalkozott, hogy dicsérje az istent. Ebben élt, ebben halt meg. Ebben lett élete szentté, emléke imádottá.
Örült sovány életének, meztelen testének, éjjeli-nappali sanyarúságának. Durva fakereszt földbe ütve, ott térdelt előtte, s egyebet nem csinált, dicsérte az istent.
Hagyjátok ki, kegyes lelkek, isten imádásából isten dicséretét.
Jó és kegyes és szent és igazságos, dicső és örökkévaló, mindentudó és mindenható az igaz isten. Egyáltalán nem kívánja, mert semmi szüksége sincs rá, hogy őt az emberek dicsérgessék. Szép asszonyt, hatalmas főispánt, zsarnok fejedelmet, ostoba gazdagot kell dicsérgetni, nem a jóistent.
Sokszor elgondolkoztam a régi vallásalkotó népeken: miként alkottak ők maguknak istent, milyen alaknak képzelték ők istenüket.
Hatalmasnak.
Hogyan vették a hozzá való képet, fogalmat, eszmét? Fejedelmük alakjából és életéből.
A fejedelem zsarnok. Maga szab törvényt magának is, népének is. Öl, gyilkol, tobzódik, száz feleséget tart, szüzeket rakásra emészt. Háborút visel, palotákat épít, úrrá teszi kedves emberét, de akit, ha nagy úrrá mer lenni, eltetet láb alól. Ha valami nem tetszik neki: mindjárt haragszik. Ha megvénül: mindig haragszik. S ha haragszik: nem ismer törvényt, s keresztülgázol minden jogon, minden emberségen.
Ilyen a fejedelem, az ő ősi alakjában. Egyetlenegy mód van féken tartani, megszelídíteni. Ha dicsérik. Ha körülrajozzák, ha térden állnak és hasra feküsznek előtte, s örökké dicsérik. Ereje oroszlán, élete örök, dicsősége a nap és hold és csillagok, hatalma végtelen; reszketnek előtte, félnek tőle a többi királyok és fejedelmek: napnak testvére, uraknak ura, s napkelettől napnyugatig csak érte élnek, neki szolgálnak a népek s minden nemzetségek.
Ilyen beszédre megszelídül a mord fejedelem, megsimogatja saját hasát, gyönyörködik hosszú szakállában s papucsa orrában, s jókedve kerekedik, s jókedvében néha még arról is lemond, hogy alattvalóit és foglyait rakásra ölesse.
Őskori népek, hajdankori nemzetek: ilyennek képzeltétek ti istenteket. S azért tettétek szent törvénnyé, hogy istent dicsérni kell, s mindig csak dicsérni kell. Pedig dicsérni csak a rosszat, a gyöngét, a hiút és a halottat szabad, s nem a jóságos, igaz és erős istent.
Szegény jámbor remeték: elmúltatok. Vagy a zárdák falai közé vonultatok. A jóistennek nincs szüksége rátok, nekünk pedig rossz istenünk sincs. Csak rossz embereink vannak, azok ellen pedig úgyse értek semmit. A szegénység, sanyarúság, mezítelenség se buzdít ma már jóra senkit. Lenézne, kinevetne ma már benneteket mindenki. Ma már egész nap dolgozni kell, nem pedig egész nap imádkozni.
Nem is hiszem én, hogy a tihanyi remetebarlangban remete lakott valaha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése