“Aztán hirtelen szélesre tárult az ajtó. Mintha nem is emberi kéz nyitotta volna ki. És a küszöbön ott állt behavazott szakállal, behavazott kucsmában kér öregember. És mögöttük a mécs gyönge fényében látszott a fekete éjszaka, és a fekete éjszakában nagy, puha pelyhekben hullott a hó.
- Megszületett Jézus Krisztus!
- Mindörökre, ámen.
A két öregember belépett. Volt bennük valami méltóságosan ünnepélyes, ahogy beléptek. Az asszony szíve a torkában vert. Fölállt, meghajtotta a fejét, nem szólt. Szeme mögött könnyeket érzett, és a szíve mintha föl akart volna jönni a torkán. Érezte, hogy szép és komoly pillanat ez, méltóságosan komoly pillanat. Emlékezett, hogy valamikor régen hallotta már ezeket a szavakat, falubeli gyerekektől, de nem tudta, hogy mit jelentenek. Állt, két kezét összetette, és várt.
A két öreg belépett, betették maguk mögött az ajtót, kucsmájukat levették, lerázták róla a havat, aztán megálltak egymás mellett ünnepélyesen. És Birtalan elkezdte:
Eljövénk e házhoz, hogy hírt adjunk Róla,
aki megszületék barmoknak jászlában.
Úr Jézus Krisztusrul, mi Idvezítőnkrül,
aki megszabadít minket bűneinktül.
És Iván folytatta:
Ki magára vevé a szegények terhét,
árvák árvaságát, özvegyek keservét,
hogy mind vele menvén, eljuthassunk végre
mennyei országba, örök idvességbe!
Majd újra Birtalan:
Legyen hát e házon s benne lakó népen
békesség és áldás Úr Jézus nevében.
Jól elljék a jószág, gyarapodjék minden,
apraját és nagyját áldja meg az Isten!
És újra Iván:
S kik jövének e hírrel, szegény pásztornépek,
messzi Betlehembül, ha nem is hinnétek,
lássatok vendégül, tisztességgel kérünk,
hadd légyen e háznál békés pihenésünk!
Ámen.
- No - mozdult meg Birtalan -, vessük csak le az ujjast, mert beléolvad a hó. Úgy ni. Akaszd oda lányom, arra a szögre. Te is, Iván! Ne csöpögtessük össze a házat szent karácsony östéjén. Úgy na. Ha innep van, akkor innep van.
Az asszony szinte alázatosan vette át tőlük az ázott szagú condaruhákat, és akasztotta föl a kemence fölé.
- Üljenek le, pásztorok, ha már olyan messziről jöttek.
Komoly volt a hangja, az arca, a szeme. Komoly volt a két öregember is. Nem, ez nem tréfa, nem. Komoly dolog volt ez, szép, komoly dolog. Az asszony tányért rakott elébük az asztalra, kenyeret, szalonnát, kolbászt.
- Lássanak hozzá!
- Várj! - mondta Birtalan, és kotorni kezdett tarisznyájában. Egy kopott, fekete könyvecskét vett elő. Lapozgatta. Iván meghajtott fővel, komolyan, mozdulatlanul ült mellette. Aztán Birtalan akadozva, lassan olvasni kezdett. Csontos, sárga ujjával sorra kísérte a szavakat, válla meghajolt, szinte rágörnyedt a könyvre. A mécses sárga fényében olyan volt az arca, mint kopott templomi képeké. Ősz szakállában egy-egy szál megcsillant ezüstösen. Árnyéka elnyúlt mögötte a padlón, végig, a fal szögletéig egészen. És olvasott.
- Valának pedig pásztorok azon a vidéken, akik künn, a mezőn tanyáztak, és vigyáztak éjszakán az ő nyájok mellett. És imé az Úrnak angyala hozzájok jöve. És az Úrnak dicsősége körülvevé őket. És nagy félelemmel megfélemlének. És mondá az angyal nékik: ne féljetek, mert íme hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen. Mert született néktek ma a Megváltó. Ki az Úr Krisztus, a Dávid városában. Ez pedig néktek a jele: találtok egy kis gyermeket bepólyálva feküdni a jászolban. És hirtelenséggel jelenék az angyallal mennyei seregek sokasága, akik az Istent dicsérik, és ezt mondják vala: dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és a földön békesség és az emberekhez jó akarat…
Vagyis: dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és a földön békesség és az emberekhez jó akarat. Ámen.
Birtalan lassú mozdulatokkal eltette a könyvet, aztán a könyökével oldalba bökte Ivánt.
- Most pedig béhozhatjuk azt is, ami kint maradott.
Azzal fölkeltek és kitopogtak a házból. Az asszony egyedül maradt. Ült mozdulatlanul a kemence sarkán, és fejében zsongtak a furcsa szavak, és az egész olyan volt, mintha álom lenne. Krisztus, Isten, béke, jóakarat… szavak, szavak, ismerősen ismeretlenek, méltóságosan titkos jelentésűek, melyek mögött valahol, a láthatatlan hátterében ennek az életnek, méltóságos, nagy titkok súlyosodnak, mint a hegyek, mint a nagy hegyek, úgy… Valahogy mindezt érezte, anélkül, hogy értette volna a szavakat, a szavak jelentését. Érezte, hogy ezek a szavak csak függönyök, kissé zavaros szövésű függönyök, amelyek takarnak valamit, valami nagyon szépet és nagyon hatalmasat, valamit, ami még nem való az ember szemének, hogy lássa. Ült, és a szavak zsongtak a fülében, és olyan volt az egész, mint egy szép és mélységesen titkos értelmű álom.
Aztán nyílt megint az ajtó. Betopogott rajta a két bozontos ember, s görnyedten cipeltek valamit. Valami vastagot, nagyot. Egyik jobbról fogta, másik balról. Letették a szoba padlójára. Egy nagy festett láda volt.
- Ezt pedig magunk csináltuk néked, magunk kezével - mondotta Birtalan lassú, rekedt hangon, és lesöpört valami szemetet a láda födeléről hogy megtartsál bennünket jó emlékezetedben.
Az asszony odalépett hozzájuk.
- Istenem - suttogta.
Két kezét a szívére szorította, és állt a láda előtt és a két bozontos vén plájász előtt, állt, és a szemét lassan ellepték a könnyek, maga sem tudta, miért.
- Köszönöm, Birtalan bácsi! Köszönöm, Iván bácsi! Maguk olyan jók.(…)
- Most pedig lássuk a falnivalókat! - váltott egyet Birtalan a beszéden, s leheppent nagy legényesen az asztal melletti székre -, gyere, Iván! Szép mennyecske vendégei vagyunk, vagy mi a fene!
- Jaj, lássanak hozzá, lássanak hozzá! - sirült az asszony is az asztalhoz -, mit hozzak még? Forraljak tejet? Főzzek túróspuliszkát?
(…)Aztán ültek mind szótlanul és ettek. Csak a fogak őrlése, az állkapcsok mozgása hallatszott és a tűz. Az asszony behúzódott a kemence mögé, és nézte őket. Valami furcsát érzett abban a percben. Valami szépet és meleget. Mintha ezek itt mind hozzátartoznának valamiképpen.(…)
- Úgy - mondta hirtelen Birtalan, és nadrágjához törölte a bicskát-, ez is megvan. És mostantól kezdve nőnek a napok.
- Mi van? - kapta fel a fejét az asszony a kemence mellett.
-Nőnek a napok. Átfordul a tél. Mától kezdve minden reggel egy jóakaratnyit hamarább kél a nap, s öste későbben nyugoszik. Egy jóakaratnyit, minden nap.
Iván szótlanul bólintott. Az asszony szívében pedig megbizsergett hirtelen az öröm. Hosszabbodnak a napok! Egy jóakaratnyit, így mondta az öreg! Ettől a mai estétől kezdve. Naponta egy jóakaratnyit. Naponta egy jóakaratnyival közelebb jön a tavasz. Ó, áldja meg az Isten azt, aki jászolban született ezen az estén.
Nem imádkozott még soha, nem is tudta, mi az. De most, ahogy hirtelen arra titokzatos gyermekre gondolt, akiért mindez van, s aki jászolban született, s akinek emlékét a templomok őrzik: valami furcsa, boldog meghatottság fogta el, valami alázatos hála azért a kis jóakaratért, ami végre megjött a hatalmas és ismeretlen idő mélyében, és minden reggel és minden este feszít majd egy keveset a nappalok zárján, egy jóakaratnyit, éppen csak egy jóakaratnyit… ameddig kitágul és megnő ez a jóakarat lassan, és kibomlik belőle a tavasz! Megdobbant a szíve az örömtől és a hálától, mert úgy érezte, hogy megnyílt előtte hirtelen valami titok, mintha fátyol hullott volna le valamiről, ami eddig ismeretlen volt és félelmetes.
- Hála legyen a Krisztus Jézusnak a jóakaratért! - mondotta halkan, és a szeme megtelt könnyel.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése