Kőrösi Csoma Sándor, sz. Csoma Sándor (Csomakőrös, 1784. március 27. - Dardzsiling, 1842. április 11.), saját szavaival: Székely-Magyar Erdélyből ("Siculo-Hungarian of Transylvania"), nyelvtudós, könyvtáros, a tibetológia megalapítója.
Részlet Kőrösi Csoma Sándor útinaplójából
Zangla, 1824. október 20.
Már tizenhat hónapja élek itt Zanglában. Ebben az elszigeteltségben, az eseménytelen napok egyhangúságában persze elhanyagolom a naplóírást. Csak ismételgetném magamat.
De két nap múlva indulok már. Nem szeretnék itt tölteni egy második telet. Átvergődöm a Nagy Himaláján, és a déli lejtőn telepszem meg, az sokkal kevésbé hideg. Ezt teszik a módosabb zanszkáriak is, akik megengedhetnek maguknak egy ilyen kikapcsolódást. Szultánpurban, a Kulu fejedelemség fővárosában folytatni tudnám szótárszerkesztői és filológiai kutatásaimat, s elkerülhetem a temérdek szenvedést, amelyen át kellett esnem, miután elkövettem azt a hibát, hogy nem álltam tovább innét. Szangje Püncog megígérte, hogy odajön utánam, ott neki is kellemesebb volna, meg aztán világot is lát egy kicsit. Mindenre szomjas szelleme csak nyer vele. Mit is hozott ez az 1823 júliussal induló időszak, mikor közös munkánk kezdetét vette? Hát nem sokat, hacsak nem azt, hogy nagy haladást értem el mind a klasszikus tibeti nyelv, mind pedig az északi buddhizmus megismerésében, amelyről azt tartják, hogy "az idvezülés legfőbb útja".
Nap mint nap roppant kitartással dolgoztam tanítómmal, és viszonylag gyorsan haladtunk a szavak és kifejezések útvesztőjében. Vad energiám még az övét is felülmúlta. A számtalan kérdésre, amelyet feltettem neki, nem jutott elég ideje, hogy olyan részletes válaszokat adjon, amilyeneket hallani szerettem volna. Két másik lámához kellett fordulnia, akik éppoly jártasok voltak a szent tudományokban, mint ő. Egyik közülük Cultrim Gjaco, valamiféle teológiai doktor. Egy egész lajstromot állított össze nekem, amelyből fogalmat alkothatok magamnak azokról a finom nyelvi és gondolati árnyalatokról, amelyekkel a magafajta emberek oly avatottan élnek. A másik lámát Kunga Csölegnek hívják, aki egy északnyugaton húzódó völgyben a dzongkuli monostor apátja. Meglátogattam ez év tavaszának végén, és elbeszélgettünk. Megállapította, hogy igen otthonos vagyok már a beszélt nyelvben, amihez szívből gratulált. Ez Szangje Püncog érdeme, mondtam neki, aki csodálatos türelemmel, szelíd megértéssel javítgatta kiejtésem, hangsúlyom, hangszínem. Kunga Csöleg felidézte nekem, hogy a 11. században az ő monostoruk adott menedéket a híres Nárópának, a "hat titkos doktrína" megalkotójának, és hajlott rá, hogy készítsen nekem ő is egy kis kézikönyvet a gyémántszekérről, a vadzsrajána buddhizmusról. Nem telt bele sok idő, már hozta is egy küldönc. De az igazi nagy esemény, amely örökre emlékezetembe véste ezt a tizenhat hónapot, valójában a tél volt. Októberben jártunk már, míg sikerült úgy-ahogy hozzászoknom ehhez a klímához. Igaz, nem szenvedtem sokat ezektől a szélsőséges időjárási változásoktól, amelyeknek egyik óráról a másikra tanúja az ember Zanszkárban. Itt vagy perzselőn süt a nap, vagy vad hideg tombol. Cellámban igazából nem szenvedtem a jeges éjszakáktól, mert takaróim is voltak. De október végétől egészen más volt a helyzet. Abban a hiábavaló reményben, hogy majd átmelegszem, utasítást adtam a szolgálónak, hogy gyújtson tüzet. Pedig ha Zanszkar teljes szárított trágya készletét eltüzeli, akkor se lett volna melegebb. Ez a tüzelőfajta még a tőzegnél is hitványabb, és ráadásul olyan füstöt áraszt, amely, elviselhetetlen. Mivel kémény nincsen, az egyetlen mód, hogy megszabaduljon az ember a füsttől, ha nyitva hagy ajtót, ablakot. De akkor minek fűteni? Nem volt más választásom, le kell mondanom a tűzrakásról.
Ettől fogva hatalmas birkabőr köpenybe burkolóztam, amelynek gyapjas belseje volt, és újra tanulmányaimnak szentelhettem magam. Túlzás lenne azt mondani, hogy most már kényelmesen végeztem a munkámat, de legalább el tudtam olvasni néhány szöveget, míg tartott a nappali világosság. Írni nem tudtam, mert a tinta befagyott. Tüzet épp annyit raktunk, amennyi szükséges volt a főzéshez. Ez volt a szolgálónak az egyetlen elfoglaltsága. Egyébként behúzódott a helyiség leghomályosabb zugába, míg csak el nem jött az evés-ivás ideje. Úgy élte át ezt az időszakot, mint egy téli álmát alvó mormota, zokszó nélkül.
Mivel még olajmécsesünk vagy faggyúgyertyánk sem volt, az este beálltával végigheveredtünk a hitvány szőnyegen, és becsavartuk magunkat a ruháinkba, amelyek inkább egy halom piszkos rongyra hasonlítottak. Több mint három hónapig éltünk így tél közepén, és még csak ki se tudtunk lépni, hogy elgémberedett tagjainkat kicsit megnyújtóztassuk. Egyfolytában dideregtünk, és mihelyt lapoztunk egyet a könyvben, utána tüstént elbújtattuk kezünket birkabőr köpönyegünk hosszú ujjába. Istenem, de hideg is volt ez az 1823-24-es tél! A mártíromság minden kínját elszenvedtem, de én, aki azt hittem magamról, hogy az élet viszontagságaival szemben edzett vagyok, mint az acél, a szenvedés legmélyére zuhantam. Volt azért annyi méltóság bennem, hogy nem mutattam ki, milyen szerencsétlennek érzem magam, és összeszorítottam a fogaimat, az öklömet, hogy ne fakadjak ki helyzetem miatt. Pedig közel álltam hozzá, mikor azt láttam, hogy Szangje Püncog nem szenved semmitől, se hidegtől, se éhségtől, se bezártságtól, sem a piszoktól, amelyben fetrengtünk. E nagytekintélyű orvos, sőt a kormánynak is tagja, hogy tudta elfogadni ilyen könnyen ezt a mélységesen megalázó állapotot? Úgy hiszem, soha az életben nem találkoztam senkivel, aki ilyen elképzelhetetlenül fittyet hányt minden rosszra.
Május közepe táján jött meg a tavasz. Március elseje óta minden nap csak ezt lestem. Ekkor határoztam el, hogy semmiképp nem húzok ki Zanszkárban egy második telet, értésére adtam Szangje Püncognak, hogy télre Kuluba szándékozom költözni.
Örvös Lajos fordítása
Részlet Kőrösi Csoma Sándor útinaplójából
Zangla, 1824. október 20.
Már tizenhat hónapja élek itt Zanglában. Ebben az elszigeteltségben, az eseménytelen napok egyhangúságában persze elhanyagolom a naplóírást. Csak ismételgetném magamat.
De két nap múlva indulok már. Nem szeretnék itt tölteni egy második telet. Átvergődöm a Nagy Himaláján, és a déli lejtőn telepszem meg, az sokkal kevésbé hideg. Ezt teszik a módosabb zanszkáriak is, akik megengedhetnek maguknak egy ilyen kikapcsolódást. Szultánpurban, a Kulu fejedelemség fővárosában folytatni tudnám szótárszerkesztői és filológiai kutatásaimat, s elkerülhetem a temérdek szenvedést, amelyen át kellett esnem, miután elkövettem azt a hibát, hogy nem álltam tovább innét. Szangje Püncog megígérte, hogy odajön utánam, ott neki is kellemesebb volna, meg aztán világot is lát egy kicsit. Mindenre szomjas szelleme csak nyer vele. Mit is hozott ez az 1823 júliussal induló időszak, mikor közös munkánk kezdetét vette? Hát nem sokat, hacsak nem azt, hogy nagy haladást értem el mind a klasszikus tibeti nyelv, mind pedig az északi buddhizmus megismerésében, amelyről azt tartják, hogy "az idvezülés legfőbb útja".
Nap mint nap roppant kitartással dolgoztam tanítómmal, és viszonylag gyorsan haladtunk a szavak és kifejezések útvesztőjében. Vad energiám még az övét is felülmúlta. A számtalan kérdésre, amelyet feltettem neki, nem jutott elég ideje, hogy olyan részletes válaszokat adjon, amilyeneket hallani szerettem volna. Két másik lámához kellett fordulnia, akik éppoly jártasok voltak a szent tudományokban, mint ő. Egyik közülük Cultrim Gjaco, valamiféle teológiai doktor. Egy egész lajstromot állított össze nekem, amelyből fogalmat alkothatok magamnak azokról a finom nyelvi és gondolati árnyalatokról, amelyekkel a magafajta emberek oly avatottan élnek. A másik lámát Kunga Csölegnek hívják, aki egy északnyugaton húzódó völgyben a dzongkuli monostor apátja. Meglátogattam ez év tavaszának végén, és elbeszélgettünk. Megállapította, hogy igen otthonos vagyok már a beszélt nyelvben, amihez szívből gratulált. Ez Szangje Püncog érdeme, mondtam neki, aki csodálatos türelemmel, szelíd megértéssel javítgatta kiejtésem, hangsúlyom, hangszínem. Kunga Csöleg felidézte nekem, hogy a 11. században az ő monostoruk adott menedéket a híres Nárópának, a "hat titkos doktrína" megalkotójának, és hajlott rá, hogy készítsen nekem ő is egy kis kézikönyvet a gyémántszekérről, a vadzsrajána buddhizmusról. Nem telt bele sok idő, már hozta is egy küldönc. De az igazi nagy esemény, amely örökre emlékezetembe véste ezt a tizenhat hónapot, valójában a tél volt. Októberben jártunk már, míg sikerült úgy-ahogy hozzászoknom ehhez a klímához. Igaz, nem szenvedtem sokat ezektől a szélsőséges időjárási változásoktól, amelyeknek egyik óráról a másikra tanúja az ember Zanszkárban. Itt vagy perzselőn süt a nap, vagy vad hideg tombol. Cellámban igazából nem szenvedtem a jeges éjszakáktól, mert takaróim is voltak. De október végétől egészen más volt a helyzet. Abban a hiábavaló reményben, hogy majd átmelegszem, utasítást adtam a szolgálónak, hogy gyújtson tüzet. Pedig ha Zanszkar teljes szárított trágya készletét eltüzeli, akkor se lett volna melegebb. Ez a tüzelőfajta még a tőzegnél is hitványabb, és ráadásul olyan füstöt áraszt, amely, elviselhetetlen. Mivel kémény nincsen, az egyetlen mód, hogy megszabaduljon az ember a füsttől, ha nyitva hagy ajtót, ablakot. De akkor minek fűteni? Nem volt más választásom, le kell mondanom a tűzrakásról.
Ettől fogva hatalmas birkabőr köpenybe burkolóztam, amelynek gyapjas belseje volt, és újra tanulmányaimnak szentelhettem magam. Túlzás lenne azt mondani, hogy most már kényelmesen végeztem a munkámat, de legalább el tudtam olvasni néhány szöveget, míg tartott a nappali világosság. Írni nem tudtam, mert a tinta befagyott. Tüzet épp annyit raktunk, amennyi szükséges volt a főzéshez. Ez volt a szolgálónak az egyetlen elfoglaltsága. Egyébként behúzódott a helyiség leghomályosabb zugába, míg csak el nem jött az evés-ivás ideje. Úgy élte át ezt az időszakot, mint egy téli álmát alvó mormota, zokszó nélkül.
Mivel még olajmécsesünk vagy faggyúgyertyánk sem volt, az este beálltával végigheveredtünk a hitvány szőnyegen, és becsavartuk magunkat a ruháinkba, amelyek inkább egy halom piszkos rongyra hasonlítottak. Több mint három hónapig éltünk így tél közepén, és még csak ki se tudtunk lépni, hogy elgémberedett tagjainkat kicsit megnyújtóztassuk. Egyfolytában dideregtünk, és mihelyt lapoztunk egyet a könyvben, utána tüstént elbújtattuk kezünket birkabőr köpönyegünk hosszú ujjába. Istenem, de hideg is volt ez az 1823-24-es tél! A mártíromság minden kínját elszenvedtem, de én, aki azt hittem magamról, hogy az élet viszontagságaival szemben edzett vagyok, mint az acél, a szenvedés legmélyére zuhantam. Volt azért annyi méltóság bennem, hogy nem mutattam ki, milyen szerencsétlennek érzem magam, és összeszorítottam a fogaimat, az öklömet, hogy ne fakadjak ki helyzetem miatt. Pedig közel álltam hozzá, mikor azt láttam, hogy Szangje Püncog nem szenved semmitől, se hidegtől, se éhségtől, se bezártságtól, sem a piszoktól, amelyben fetrengtünk. E nagytekintélyű orvos, sőt a kormánynak is tagja, hogy tudta elfogadni ilyen könnyen ezt a mélységesen megalázó állapotot? Úgy hiszem, soha az életben nem találkoztam senkivel, aki ilyen elképzelhetetlenül fittyet hányt minden rosszra.
Május közepe táján jött meg a tavasz. Március elseje óta minden nap csak ezt lestem. Ekkor határoztam el, hogy semmiképp nem húzok ki Zanszkárban egy második telet, értésére adtam Szangje Püncognak, hogy télre Kuluba szándékozom költözni.
Örvös Lajos fordítása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése