Nyikolaj Vasziljevics Gogol: A köpönyeg

(részlet)

...

Van Pétervárott egy kérlelhetetlen ellensége mindazoknak, akik évi négyszáz vagy e körüli fizetést kapnak. Ez az ellenség nem más, mint az északi hideg, bár egyébként azt mondják, hogy a hideg nagyon egészséges. Reggel kilenc órakor, éppen amikor az utcák tele vannak hivatalba igyekvőkkel, olyan csípős, erős fricskákat osztogat válogatás nélkül mindenkinek az orrára, hogy szegény hivatalnokok határozottan nem tudják, hová tegyék az orrukat. Ilyenkor, amidőn még a magasabb tisztséget viselők homlokát is megfájdítja a fagy, és könnyet facsar a szemükből, a szegény címzetes tanácsosok teljesen védtelenek. Egyedüli menekvésük abból áll, hogy vékony kabátjukban minél hamarabb végigszaladnak öt-hat utcán, és azután addig topognak a kapus szobájában, míg ilyen módon kellőképpen fel nem olvad minden - útközben befagyott - tehetségük, a hivatali tennivalók ellátására szolgáló minden talentumuk.

Akakij Akakijevics egy idő óta azt érezte, hogy hátát és vállát valahogy különösen süti a hideg, pedig iparkodott minél gyorsabban befutni a rendes távolságot. Végül eszébe jutott, hogy vajon nem a köpönyegével van-e valami baj. Miután alaposan szemügyre vette, felfedezte, hogy két-három helyütt, éspedig éppen a hátán meg a vállán, olyan vékonyra nyûtt, mint a szita. A posztó annyira elkopott, hogy a szél ki s be járhatott rajta, a bélés is szétfeslett. Tudnunk kell, hogy Akakij Akakijevics köpönyege szintén a hivatalnokok gúnyos élceinek céltáblájául szolgált. Megtagadták tőle a tisztességes "köpönyeg" nevet, és hacukának csúfolták. Való igaz, különös szabása volt: gallérja évrõl évre kisebb lett, mert más részeinek aláfoltozására szolgált. A foltozás nem volt a szabómesterség remeke, sőt éppenséggel nagyon otrombának és lomposnak hatott. Amikor Akakij Akakijevics látta, hányadán áll a dolog, megállapította, hogy a köpönyeget el kell vinni Petrovicshoz, a szabóhoz, aki valahol a harmadik emeleten lakott a hátsó lépcsőnél. Ez a szabó - noha szeme kancsal, és egész arca ragyavert - eléggé sikeresen foltozgatta a hivatalnokok és mások nadrágjait, frakkjait, persze csak ha józan állapotban volt, és nem törte fejét valami más vállalkozáson. Erről a szabóról, persze, nem volna szükséges sokat beszélni, de mivel már az jött divatba, hogy az elbeszélésben minden személy jellemét teljes pontossággal meg kell rajzolni, nincs mit tenni, gyerünk, ide azzal a Petroviccsal, hadd fessem le! Kezdetben egyszerűen Grigorijnak hívták, és jobbágy volt valami uraságnál; Petrovicsnak azóta nevezte magát, amikor megkapta szabadságlevelét, és jócskán inni kezdett, eleinte csak nagy ünnepeken, később válogatás nélkül minden egyházi ünnepnapon, ahol csak kereszt áll a naptárban. Ebben a tekintetben hű maradt nagyapja szokásához, és valahányszor perpatvar támadt emiatt a családban, nagyvilági dámának és németnek szidta a feleségét. Ha már kiböktük, hogy felesége is van, őróla is szólni kell egy-két szót. De sajnos, nem sokat tudunk róla, legfeljebb annyit, hogy Petrovics felesége, meg azt, hogy fõkötőt hord, és nem keszkenőt; de úgy látszik, szépségével egyáltalán nem dicsekedhetett, mindenesetre csupán a gárdakatonák vetettek egy-egy pillantást a főkötője alá, ha útjukba került, olyankor rántottak egyet a bajuszukon, és különös hangokat hallattak.

Amikor Akakij Akakijevics felfelé baktatott a Petrovicshoz vezető lépcsõn - amely (meg kell adni az igazat) csupa víz volt a sok mosólétől, és belevette magát az a szeszszag, amely csak úgy csípi a szemet, és mint tudjuk, állandóan ott leng minden pétervári ház hátulsó lépcsőjén -, szóval, amikor Akakij Akakijevics felfelé haladt ezen a lépcsőn, már azon főtt a feje, hogy mennyit kér Petrovics, és gondolatban úgy határozott: nem ád többet két rubelnél. Az ajtó nyitva állt, mert a háziasszony valami halételt készített, akkora füstöt csinált a konyhában, hogy még a svábbogarakat sem lehetett látni. Akakij Akakijevics úgy ment át a konyhán, hogy még a gazdasszony sem vette észre. Végre belépett a szobába, és megpillantotta Petrovicsot, aki egy széles, festetlen faasztalon ült, maga alá húzott lábbal, mint egy török basa. A munkájuk mellett ülő szabók szokása szerint, mezítláb dolgozott. Mindenekelőtt a hüvelykujja tűnt szembe. Akakij Akakijevics nagyon jól ismerte ezt a hüvelyket, és rajta a vastag, elnyomorodott karmot, amely olyan kemény volt, mint a teknősbéka páncélja. Petrovics nyakában egy gombolyag selyemcérna és fonal lógott, a térdén meg valami ócskaság hevert. Már vagy három perce próbálta a cérnát a tű fokába fűzni, de nem talált bele, és ezért nagyon mérges volt a sötétségre, sőt magára a cérnára is. "Nem megy bele a nyavalyás; ej, megeszi az életemet ez a vacak!" - dörmögte halkan. Akakij Akakijevicsnek kellemetlen volt, hogy abban a pillanatban érkezett, amikor Petrovics bosszankodott: olyankor szeretett rendelni nála valamit, amikor Petrovics már kissé felöntött a garatra, vagy ahogy a felesége kifejezte: "Fejébe szállt a bundapálinka a félszemű ördögnek!" Ilyen hangulatban rendszerint szívesen engedett az árból, ráállt mindenre, sőt minduntalan hajlongott és köszönte szépen. Igaz, hogy azután jött a felesége, és pityergett, hogy részeg volt az ura, azért vállalta olyan olcsón. No de ha az ember megtoldotta tíz kopejkával, azzal rendben is volt a dolog. De most úgy látszott, hogy Petrovics józan állapotban van, vagyis kemény, csökönyös, és hajlamos az ördög tudja, milyen árat szabni. Akakij Akakijevics sejtette ezt, és szeretett volna - ahogy mondani szokták - kereket oldani, de már el volt vetve a kocka. Petrovics rásandította fél szemét, és Akakij Akakijevics önkéntelenül is kibökte:

- Adj' isten, Petrovics!

- Fogadj' isten, uram - felelte Petrovics, és oldalvást Akakij Akakijevics kezére pillantott, mert látni akarta, miféle zsákmányt hozott.

- Hát én ezt... izé... neked... - Tudnunk kell, hogy Akakij Akakijevics javarészt ragokban, határozószókban s végül olyan segélyszócskákban fejezte ki magát, amelyeknek határozottan semmi értelmük sincs. Ha pedig valami nagyon nehéz dologról volt szó, szokása szerint egyáltalán nem is fejezte be a mondatot, úgyhogy igen gyakran így kezdte a beszédet: "Ez igazán egészen izé..." - de aztán nem jött semmi, maga is elfelejtette, mit akart mondani, vagy azt hitte, hogy már el is mondta.

- No, mi az? - kérdezte Petrovics, és jól szemügyre vette fél szemével Akakij Akakijevics ruháját, gallérjától kezdve az ujjáig, hátáig, aljáig, a gomblyukáig, amit mind nagyon jól ismert, hiszen az ő keze műve volt. No de ez a szabók szokása, ez az első dolguk, ha találkoznak valakivel.

- Én azért, izé, Petrovics... ez a köpönyeg... látod, a posztója... máshol még mindig egészen erős, csak egy kicsit belepte a por és ócskának látszik, de új, csak ezen a helyen egy kicsit izé... itt a hátán meg itt a vállán kopott egy picikét, no meg itt a másik vállán is, látod, ennyi az egész. Nincs is vele sok munka...

Petrovics elvette a hacukát, először kiterítette az asztalra, sokáig vizsgálgatta, csóválta a fejét, és fél kezével az ablakba nyúlt a burnótszelencéért, amelyet egy tábornok arcképe díszített, hogy kié, nem tudni, mert az a hely, ahová az arca esett, ujjal át volt lyukasztva, azután pedig négyszögletes papírdarabbal ragasztották be. Petrovics szippantott egy kis dohányport, majd szétterítette a hacukát a karján, a világosság felé tartotta, úgy nézegette, és megint megcsóválta a fejét; aztán bélésével kifelé fordította; újból megrázta a fejét, megint levette a szelence fedelét a tábornokkal együtt, aki papirossal volt megragasztva, jó adag burnótot szippantott fel, becsukta, eldugta a szelencét, és így szólt:

- Nem, nem lehet kijavítani, rossz gúnya biz' ez!

...

MAKAI IMRE fordítása