Értsük meg egymást!
Láttak-e már önök olyan levelet, melyet nem szokás az ablakba tenni?
Ha nem láttak, majd mutatok én egyet alább, addig is szíveskedjenek türelemmel lenni.
Mikor a haldokló cigányt azzal vigasztalta valaki, hogy egyszer úgyis meg kell halni, azt felelte a cigány: Bolond, én sem búsulnék ám, ha tizenkétszer lehetne meghalni.
Alig dobálta ki Keszy Balázs az orvosságosüvegeket, hirtelen görcsöt kapott, azért orvosért szaladtatta a cselédet, lefeküdt az ágyba és keservesen búsult éppen azon az ostoba gondolaton, mi már a mesebeli cigánynak is rég eszébe jutott, hogy minő kár, hogy csak egyszer hal meg az ember.
Az orvos megérkezett és látván az ágens urat a dunyhák alatt, maga is azt gondolta, hogy mindjárt kimegy belőle a lélek, enélkül pedig fölhúzhatják a sarkantyús csizmát, föladhatják az aranyos mentét és melléje köthetik az arannyal megfuttatott rezes kardot Keszy Balázs úrnak, mégis megosztoznak a sok szép fényes aranyon, legyen tehát esze és gondoljon valamit.
Az ütér hevesen vert, az orvos még mindig nem tájékozhatá magát, pedig a beteg zaklatá feleletért, tudni akarván, mit mond állapotához.
Az orvos tekintetben vevén a betegnek korát, valamint azt is, hogy nőtlen embernek igazán csak az úristen viseli gondját: nem akarta kötelességét elmulasztani, hogy a lehetőségekre ne figyelmeztesse, azért azt mondja:
- Kedves barátom uram, maga okos ember.
Aki valaha beteg körül foglalkozott, tudhatja, hogy az orvos urak e megszólítást rendesen akkor teszik, midőn meg akarják mondani, hogy szaladjanak papért.
Keszy Balázs uram rendesen hármat nyögött ott, hol más ember eggyel is beérte volna, azért nem csoda, hogy az orvos megijedt; hanem aligha talált volna jobb orvosságot izzasztónak, mint mikor azt mondá Keszy úrnak, hogy: maga okos ember.
E szóra úgy kimelegedett, hogy a görcsnek egyszerre vége lőn s mire az orvosságot megírta volna az orvos, Keszy Balázs már kész lett volna «máriásozni», mely játék hajdanában egy krajcárban játszva, igen mulattatta az öreg urakat, mert abban, engedelemmel legyen mondva, a disznóval mindent el lehetett ütni, ami arra mutatott, hogy ha akarták, még a disznónak is megvolt a maga tekintélye, azaz, ahogy vesszük, a kövérnek mai napig is megvan.
- Már semmi bajom - mondja az ágens.
- Azon szívemből örülök - mondja az orvos - hanem azért tessék akként intézkedni, hogy egy hirtelen meghűlés véget ne vessen becses életének, mielőtt rendelkezhetett volna. Ezt kötelességem volt megmondani.
- Tehát már az orvos is így bíztat! - sóhajt föl Keszy Balázs elhagyva az ágyat, és már most rászánva magát a kínos munkára, hogy minden vagyonáról maga rendelkezzék.
Alig várta tehát a névnapi köszöntőket, hogy azok után tájékozhassa magát s midőn azok lassanként beérkeztek, készült a nagy elhatározáshoz.
Még egy hiányzott, Bence úrnak a levele, melyet ipáé már megelőzött s íme a postás egy helyett hoz kettőt, melyek közt az egyik csakugyan Bencének írása, minden jót kívánván a bácsinak, kinek tartós szeretetéért esedezik.
- Ez legalább nem kerül pénzbe! - véli Balázs úr, és a másik levél után nyúl, melynek postajegye előtte elég ismeretes, csakhogy a címírást nem ösmeri, sőt nem is vár onnét több levelet, mert az ispán már négy nappal előbb írt, jó öreg, olvasható betűkkel, megírván, mennyire örül, hogy ő, az ispán, megérhette azt a napot, melyen kedves urabátyjának nevenapján jó kívánságát elmondhatja.
Fölbontja a levelet, mely Stand Károlynak utolsó munkája volt az írnoki hivatalban s íme, Keszy Balázs úr saját szemeivel látja kedves öccsének, Bencének, a direktorhoz intézett levelét, mely a másik köszöntővel egészen ellenkezőleg azt kívánja, hogy kedves bátyját üsse meg a guta, akár bújában, akár örömében, az mindegy.
Csakhogy Keszy Balázs úrnak ez mégsem mindegy, mert látva kedves öccsének betűit, melyeket az ő pénzén tanult meg, valamint elgondolva ipaurának múltkori beszédét, az íróasztalhoz ült és szintén igen olvasható betűkkel megírta a végrendeletet, melyben Benedek úrnak neve is benne volt ugyan, hanem csak úgy, mint Pilátusé a krédóban, tudniillik, hogy ő alatta feszítették meg Krisztust, - de a nagy vagyonból nem kap egy árva fillért - az is benn van a végrendeletben, melyet Keszy Balázs úr érett ésszel és ép elmével írt meg, mint maga mondja, és olyan emberhez illendő, kinek az orvos még a legnagyobb lázban is azt mondja, hogy maga okos ember.
A legeslegelső helyre van írva a szegény ispánnak neve, azé lesz minden vagyon, lehúzván azt a részt, mit jobban csak a híréért hagyott egyéb rokoninak s midőn kész volt az írás, szinte könnyebben esett neki, hogy ezen is átesett, melynek nagyobb volt a félelme, mint a valósága, mely annyi gyötrelmet csinált neki, mint az egyszeri vargainasnak az, hogy a korsót eltörte és a jövendő kínnak fejében úgy fohászkodott föl, hogy bárcsak már megverték volna.
Mint tudós prókátoremberhez méltó volt, úgy készíté el a fontos irományt, hogy az ellen kifogást tenni nem lehetett; neki pedig jól esett, hogy egy szegény embert boldoggá tehet.
Azonban ez nem volt elég, észre akarta vétetni mind öccsével, mind a direktorral, hogy a gyönyörű levél kezébe került, legalább tudják meg, hogy a mennykő honnét üt le, mi a végrendeletnek elég jó megmagyarázója lesz.
Ezalatt közeledvén Bécs felé a francia sereg, tehát Keszy Balázs úr elszánta magát a hosszú útra egész Nagyváradig, hová mások is szándékoztak, valamint az is kecsegtette, hogy jó félreesvén Várad a harc vonalától, régi barátjával, Sándorffyval ismét találkozhatik, ki már ismeri az ő természetét, kivel veszekedni is lehet, azért mégis meggyógyítja.
Elmenvén Magyarországba, magával vitte végrendeletét is Pestre, onnét pedig ösmerőseit látogatni kirándult Vácra, hol a nagypecsétű levelet letette a káptalanban olyan meghagyással, hogy azt csak annak adják ki, aki tőle megbízást hoz.
Mikor már ezt is elvégezte, elővett egy tompaorrú tollat, beleütötte a téntatartónak fenekére, honnét aztán kikerült az a levél, melyről a fejezetnek kezdetén mondám, hogy nem szokás az ablakba tenni.
«Öcsém Bence!
Mikor megtaníttattalak írni, mindjárt láttam, hogy nem válik belőled valami jeles íródiák, olyan ákom-bákom betűket vetettél, hanem azért nem búsultam: mert egyébnek szántalak. Mai napság szolgabíró vagy nemes Szabolcs vármegyében, tehát nem sok szükséged van cifra betűkre, hanem kedves öcsém, most már azt is mondhatom, hogy amit leírsz, olyan vastagon van gondolva, mintha fúrkósbottal akarnád leírni s az első betűje mindjárt elég legyen arra, hogy bátyádat is agyonverje.
Ipauradnak írt leveledből értem, hogy nem bánnád, ha engem búmban vagy örömömben megütne a guta. Nem kívánom vissza ezen keresztényi szándékodat, sőt tartson meg az Úristen sok számos esztendeig és jusson eszedbe, hogy volt egy vén bolond bátyád, ki ugyancsak szép vagyont költött rád, hanem reméli, hogy ezt a bolondot többé nem cselekszi; hanem emlékül hiteles másolatban megküldi leveledet, minek láttára aligha téged nem üt meg a guta. Ez volt az utolsó levél, mit néked írt bátyád
Keszy Balázs.»
Láttak-e már önök olyan levelet, melyet nem szokás az ablakba tenni?
Ha nem láttak, majd mutatok én egyet alább, addig is szíveskedjenek türelemmel lenni.
Mikor a haldokló cigányt azzal vigasztalta valaki, hogy egyszer úgyis meg kell halni, azt felelte a cigány: Bolond, én sem búsulnék ám, ha tizenkétszer lehetne meghalni.
Alig dobálta ki Keszy Balázs az orvosságosüvegeket, hirtelen görcsöt kapott, azért orvosért szaladtatta a cselédet, lefeküdt az ágyba és keservesen búsult éppen azon az ostoba gondolaton, mi már a mesebeli cigánynak is rég eszébe jutott, hogy minő kár, hogy csak egyszer hal meg az ember.
Az orvos megérkezett és látván az ágens urat a dunyhák alatt, maga is azt gondolta, hogy mindjárt kimegy belőle a lélek, enélkül pedig fölhúzhatják a sarkantyús csizmát, föladhatják az aranyos mentét és melléje köthetik az arannyal megfuttatott rezes kardot Keszy Balázs úrnak, mégis megosztoznak a sok szép fényes aranyon, legyen tehát esze és gondoljon valamit.
Az ütér hevesen vert, az orvos még mindig nem tájékozhatá magát, pedig a beteg zaklatá feleletért, tudni akarván, mit mond állapotához.
Az orvos tekintetben vevén a betegnek korát, valamint azt is, hogy nőtlen embernek igazán csak az úristen viseli gondját: nem akarta kötelességét elmulasztani, hogy a lehetőségekre ne figyelmeztesse, azért azt mondja:
- Kedves barátom uram, maga okos ember.
Aki valaha beteg körül foglalkozott, tudhatja, hogy az orvos urak e megszólítást rendesen akkor teszik, midőn meg akarják mondani, hogy szaladjanak papért.
Keszy Balázs uram rendesen hármat nyögött ott, hol más ember eggyel is beérte volna, azért nem csoda, hogy az orvos megijedt; hanem aligha talált volna jobb orvosságot izzasztónak, mint mikor azt mondá Keszy úrnak, hogy: maga okos ember.
E szóra úgy kimelegedett, hogy a görcsnek egyszerre vége lőn s mire az orvosságot megírta volna az orvos, Keszy Balázs már kész lett volna «máriásozni», mely játék hajdanában egy krajcárban játszva, igen mulattatta az öreg urakat, mert abban, engedelemmel legyen mondva, a disznóval mindent el lehetett ütni, ami arra mutatott, hogy ha akarták, még a disznónak is megvolt a maga tekintélye, azaz, ahogy vesszük, a kövérnek mai napig is megvan.
- Már semmi bajom - mondja az ágens.
- Azon szívemből örülök - mondja az orvos - hanem azért tessék akként intézkedni, hogy egy hirtelen meghűlés véget ne vessen becses életének, mielőtt rendelkezhetett volna. Ezt kötelességem volt megmondani.
- Tehát már az orvos is így bíztat! - sóhajt föl Keszy Balázs elhagyva az ágyat, és már most rászánva magát a kínos munkára, hogy minden vagyonáról maga rendelkezzék.
Alig várta tehát a névnapi köszöntőket, hogy azok után tájékozhassa magát s midőn azok lassanként beérkeztek, készült a nagy elhatározáshoz.
Még egy hiányzott, Bence úrnak a levele, melyet ipáé már megelőzött s íme a postás egy helyett hoz kettőt, melyek közt az egyik csakugyan Bencének írása, minden jót kívánván a bácsinak, kinek tartós szeretetéért esedezik.
- Ez legalább nem kerül pénzbe! - véli Balázs úr, és a másik levél után nyúl, melynek postajegye előtte elég ismeretes, csakhogy a címírást nem ösmeri, sőt nem is vár onnét több levelet, mert az ispán már négy nappal előbb írt, jó öreg, olvasható betűkkel, megírván, mennyire örül, hogy ő, az ispán, megérhette azt a napot, melyen kedves urabátyjának nevenapján jó kívánságát elmondhatja.
Fölbontja a levelet, mely Stand Károlynak utolsó munkája volt az írnoki hivatalban s íme, Keszy Balázs úr saját szemeivel látja kedves öccsének, Bencének, a direktorhoz intézett levelét, mely a másik köszöntővel egészen ellenkezőleg azt kívánja, hogy kedves bátyját üsse meg a guta, akár bújában, akár örömében, az mindegy.
Csakhogy Keszy Balázs úrnak ez mégsem mindegy, mert látva kedves öccsének betűit, melyeket az ő pénzén tanult meg, valamint elgondolva ipaurának múltkori beszédét, az íróasztalhoz ült és szintén igen olvasható betűkkel megírta a végrendeletet, melyben Benedek úrnak neve is benne volt ugyan, hanem csak úgy, mint Pilátusé a krédóban, tudniillik, hogy ő alatta feszítették meg Krisztust, - de a nagy vagyonból nem kap egy árva fillért - az is benn van a végrendeletben, melyet Keszy Balázs úr érett ésszel és ép elmével írt meg, mint maga mondja, és olyan emberhez illendő, kinek az orvos még a legnagyobb lázban is azt mondja, hogy maga okos ember.
A legeslegelső helyre van írva a szegény ispánnak neve, azé lesz minden vagyon, lehúzván azt a részt, mit jobban csak a híréért hagyott egyéb rokoninak s midőn kész volt az írás, szinte könnyebben esett neki, hogy ezen is átesett, melynek nagyobb volt a félelme, mint a valósága, mely annyi gyötrelmet csinált neki, mint az egyszeri vargainasnak az, hogy a korsót eltörte és a jövendő kínnak fejében úgy fohászkodott föl, hogy bárcsak már megverték volna.
Mint tudós prókátoremberhez méltó volt, úgy készíté el a fontos irományt, hogy az ellen kifogást tenni nem lehetett; neki pedig jól esett, hogy egy szegény embert boldoggá tehet.
Azonban ez nem volt elég, észre akarta vétetni mind öccsével, mind a direktorral, hogy a gyönyörű levél kezébe került, legalább tudják meg, hogy a mennykő honnét üt le, mi a végrendeletnek elég jó megmagyarázója lesz.
Ezalatt közeledvén Bécs felé a francia sereg, tehát Keszy Balázs úr elszánta magát a hosszú útra egész Nagyváradig, hová mások is szándékoztak, valamint az is kecsegtette, hogy jó félreesvén Várad a harc vonalától, régi barátjával, Sándorffyval ismét találkozhatik, ki már ismeri az ő természetét, kivel veszekedni is lehet, azért mégis meggyógyítja.
Elmenvén Magyarországba, magával vitte végrendeletét is Pestre, onnét pedig ösmerőseit látogatni kirándult Vácra, hol a nagypecsétű levelet letette a káptalanban olyan meghagyással, hogy azt csak annak adják ki, aki tőle megbízást hoz.
Mikor már ezt is elvégezte, elővett egy tompaorrú tollat, beleütötte a téntatartónak fenekére, honnét aztán kikerült az a levél, melyről a fejezetnek kezdetén mondám, hogy nem szokás az ablakba tenni.
«Öcsém Bence!
Mikor megtaníttattalak írni, mindjárt láttam, hogy nem válik belőled valami jeles íródiák, olyan ákom-bákom betűket vetettél, hanem azért nem búsultam: mert egyébnek szántalak. Mai napság szolgabíró vagy nemes Szabolcs vármegyében, tehát nem sok szükséged van cifra betűkre, hanem kedves öcsém, most már azt is mondhatom, hogy amit leírsz, olyan vastagon van gondolva, mintha fúrkósbottal akarnád leírni s az első betűje mindjárt elég legyen arra, hogy bátyádat is agyonverje.
Ipauradnak írt leveledből értem, hogy nem bánnád, ha engem búmban vagy örömömben megütne a guta. Nem kívánom vissza ezen keresztényi szándékodat, sőt tartson meg az Úristen sok számos esztendeig és jusson eszedbe, hogy volt egy vén bolond bátyád, ki ugyancsak szép vagyont költött rád, hanem reméli, hogy ezt a bolondot többé nem cselekszi; hanem emlékül hiteles másolatban megküldi leveledet, minek láttára aligha téged nem üt meg a guta. Ez volt az utolsó levél, mit néked írt bátyád
Keszy Balázs.»
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése