A tengerparton valaha egy szürke szikla állt
Mennykő zuhant fejére és szétzúzta homlokát.
Kettéhasadt a szikla és most új mederbe csap
A szétváló falak között az ősz tajtéku hab.
Sosem forrhatnak össze már, de őrzik egyre még,
Hogy egyek voltak, s testüket a villám vágta szét.
Imígy vagyok hát én veled, elválaszt rágalom,
De nem idegeníthet el már tőled, jól tudom.
Többé már nem találkozunk s ha netán megnevez
Véletlenül majd valaki, megkérdezed: ki ez?
Elátkozod hát életem, miközben föllobog
Emlékeid között a mult és magad átkozod.
Nem zúzhat engem semmivé a bús emlékezet;
Örökre őrzöd arcomat s az elszállt perceket.
1832
Kiss Károly fordítása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése