SZENTTÉ AVATÁS

A trónviszályoktól, több évtizednyi pártütéstől, kül- és belharcoktól meggyötört nemzet Szent László király uralma alatt (1077-1095) rátalált arra a békére, aminek egykor, az ország alapító életének utolsó évtizedében örvendhetett.
A Taksony és Géza nagyfejedelmek központosító törekvései által előkészített és Szent István által megvetett alapokon nyugvó szilárd királyi hatalom Szent László erős kezében összpontosulva lehetővé tette a békés, belső fejlődést, a múlt viszonylag rövid de eredményes keresztény szakaszának számbavételét és az európai politika színterén történő feladatvállalást.
A múlt számbavétele elsősorban annak értékhordozó volta miatt történt.


Szent István temetésének leírása után Hartvik püspök a következőket jegyezte föl: "... érdemeiért az Úr több éven át sok kórságban senyvedőnek, lázbetegnek, sanyargatását és nyomorúságát kiáltozónak, törvény alatt görnyedőnek számtalan jótéteményét tanúsította."

Mialatt az országot nyomorúság ok sora sújtotta, a köznép emlékezetében megőrizte első királya alakját és tetteit. A királyi hatalommal visszaélő uralkodóktól szenvedők előtt még világosabbá vált, hogy Szent István állapotbeli kötelességeit teljesítve, az ország függetlenségét biztosítva, törvényeivel rendet és békét teremtve, az egyházi szervezet kiépítésével az Evangélium eredményes hirdetését lehetővé téve Isten akaratát teljesítette.


Aki pedig Isten akaratát hősies fokon teljesíti, az részesül az Istenből kisugárzó szentségből, vagyis maga is szent. Nem a hatalom jogos vagy jogtalan örökösei, hanem a nép kezdte Istvánt szentként tisztelni. s a kultusz helye a temetkezési hely, az általa alapított fehérvári bazilika volt. Szent István tetemét egy római szarkofágból átfaragott márványkoporsóba helyezték, és ez a bazilika közepén állt.
Az egyik utolsó pogánylázadás alatt valószínűleg I06I-ben a szent nyugvóhelyének megszentségtelenítésétől félve a bazilika papjai a kőkoporsóból kiemelték az összeszáradt mumifikálódott testet és súlyos kőlap fedte sírba rejtették. Így került a holttest a padlószint alatti "földbe", ahol I083-ig nyugodott.

Szent István igazságosztó, jótevő, kardforgató, jogart tartó jobbját feltehetően ekkor választották el a testétől, és a Szent Jobb ettől kezdve "külön életet élt".


A hivatalos szentté avatás a XI. század második felében már a pápa tudtával kellett hogy történjen. Szent VII. Gergely pápa (1073-1085) és Szent László király több ízben érintkeztek egymással, amint a hiteles források tudtul adják. Sajnos az a levél nem maradt fenn, amiben Szent László a pápai engedélyt kérelmezte a szentté avatás ok elvégzéséhez, de Szent Gellért életírása megőrizte Szent VII. Gergely pápa engedélyét, miszerint "emeljék fel azok testét, akik Pannóniában a hit magvát elvetették, és az országot a hit hirdetésével öntözték, hogy őket a legnagyobb tiszteletben tartsák és méltó tisztelettel illessék."
Így a nép spontán tisztelete a legfelső helyről jövő jóváhagyással találkozott, és e két előzetes feltétel birtokában Szent László király I083-ban elvégezhette a szentté avatásokat. A pápa legátust küldött hazánkba, s az ő jelenlétében történtek a kanonizációk.

Először Csanádon Szent Gellért püspök "fölemelése" ment végbe július 25-én. Utána István, majd Imre szentté avatása következett. A szent király halálának napjára. 1083. augusztus 15-re Szent László egybehívta az ország nagyjait. A tiszteletet kezdeményező népet nem kellett hívnia, az magától is ott volt évről évre ezen a napon. A király három napos böjtöt rendelt el. A böjt és a szüntelen imádság hiábavalónak bizonyult, a sírt fedő kőlapot nem sikerült elmozdítani. Ekkor a bökénysomlyói apáca. Caritas azt a tanácsot adta. hogy a Visegrádon raboskodó volt királyt, Salamont szabadon kell engedni. Ennek megtörténte. vagyis a felebaráti megbocsátás volt a bocsánatot sokszor gyakorló király (például Ajtony és Vazul utódai nem bűnhődtek!) fölemeltetésének az előfeltétele. Salamon visszanyerte szabadságát, a böjtöt folytatták. és megbizonyosodtak. az eddig mozdíthatatlan követ sikerül leemelni.

Augusztus 19 én este a vecsernye befejeztével az evangéliumi ígéret - "vakok látnak. sánták járnak..." - sokszorosan beteljesedett. Több csodás gyógyulás történt, és a hit erejéből akkor bekövetkezett gyógyulások tényét ma már a történettudomány elfogulatlan képviselői sem vonják kétségbe.
Amikor egy hét éves béna fiúcska lábra állt, a jelenlévő Szent László "határtalan örömében sírva fakadva felemelte a földről és az oltárhoz vitte, s ott a dicséret himnuszát zengve a gyermek gyógyulásával kinyilvánított jótéteményért mindazokkal együtt, akik jelen voltak, forró köszönetet mondott."

Az Istent dicsérő, neki hálát adó imádságban töltött éjszakára virradóra, Mária mennybevitele után az ötödik nap, tehát augusztus 20-án először az elhunytakért mondtak misét, majd elmozdították "a padlóból kiemelkedő márvány táblát és lementek a koporsóig". A kőlapokból összerótt koporsóban a talajvíz elvégezte a maga munkáját, ebben "mint drága balzsamban nyugodtak a drága csontok, ezeket a legtisztább gyolcsba gyűjtötték".
A szent király gyűrűjét azonban hiába keresték. Ezután a sírt befedték, s a "talált kincset", Szent István tetemének maradványait míves ezüstládába zárva oltárra helyezték, hogy a hívek méltó módon tisztelhessék.
A bazilika egyik papja ekkor fogalmazta meg azt a hitvallás-számba menő könyörgést, amelyet az 1083-1092 között másolt Szent-Margit Sacramentarium a protorex tiszteletének első emlékeként őrzött meg.

Isten, aki boldog Istvánt, a mi királyunkat és a te hitvallódat a földi hatalom dicsőségével megkoronáztad és szentjeid társaságába emelted, add, kérünk, hogy akit Pannónia a földön az isteni vallás tanítójaként érdemelt ki, ugyanúgy a te Egyházad az égben védelmezőjeként érdemelje ki.

forrás: Szent István Társulat