Szendrey Júlia (Keszthely, 1828. december 29. – Pest, 1868. szeptember 6.) költő, író; előbb Petőfi Sándor, majd Horvát Árpád történész felesége.
Szendrey Júlis: Ismeretlen naplója, levelei és haláloságyán tett vallomása
X.
Reménytelen bolyongás.
1849-ben korán beköszöntött a tél. Olyan szomorú volt az ország, annyira gyászba öltöztette az élet s az osztrák zsarnokság, hogy a természet valami kedveset akart adni a magyaroknak, december első napjaiban hóval boritotta a pesti új épületet, az aradi vesztőhelyet, a világosi fegyverletétel szomorú emlékezetü mezejét, a csatatereket, ahol annyi vér folyt el hiába, a segesvári csatateret is.
Szelid hóesésben indult a szán Székelyudvarhelyről Keresztúr, Fejéregyháza felé. A szánnak egyetlen utasa volt, az a férfiruhába öltözött szomorú asszony. Az utolsó hetek - ha ez lehetséges - még jobban összetörték, mint ahogy összetörte a búcsú és Petőfi halálának első hire. Halálsápadt, gyűrött volt az arca, hires szép szemei mint két fekete karbunkulus ültek a sápadt arcon, mély szemüregekben.
Kocsisának nem volt bánata, a lovakra felrakta a csengőket, mert a hagyományt tisztelni kell, a szán elé fogott lovakra csengőt kell rakni.
Az asszony fáradtan ült a kocsis háta mögött, kabátkája zsebéből előszedte azt a kis térképrajzot, amit Heydtetól kapott a segesvári csatatérről. A térképen fekete kereszt jelölte meg azt a helyet, ahol Petőfi negyvened-ötvenedmagával nyugszik.
Az asszony nézte a térképet, hullt a hó, egy-egy nagy hópihe letelepedett a papirra, akadt olyan, amelyik eltakarta a fekete keresztet és olyankor Julia valami csudát remélt, hogy örökre ottmarad a hópihe, soha nem látja a keresztet, s mind az a szomorú hir, amit ez a kereszt most jelent, amire a kereszt emlékezteti: rossz álom volt, álom, amelyből igen gyorsan bekövetkezik az ébredés, hogy valahonnan mégis csak előkerül Sándor.
De a hópelyhek mindig elolvadtak s a fekete kereszt mindig előtolakodott. Nem volt segitség.
Előrehajolt, odaszólt a kocsisnak:
- Nem lehetne levenni azokat a csengőket a lovakról?
A székely megbotránkozva csóválta a fejét:
- Ugyan, ugyan, mit gondol a fiatalúr? Nem vagyunk mi temetkezési menet... Szán elé fogott lóra csengő illik...
Meg kellett volna magyarázni a székelynek, hogy temetkezési menetnek is nevezhetnék az utjukat, de Juliának nem volt ereje a magyarázkodáshoz. Összébb húzta magán a kabátot, eltette a térképet a fekete kereszttel, lecsüggesztette a fejét, behunyta a szemét, kizárta magából a külvilágot. A lovak vigan vontatták tovább a szánt, büszkén rázták a fejükre aggatott csengőket. Ha ismeretlen utas látta őket, megdicsérhette a két szép lovat, a szép szánt, legfeljebb azon sajnálkozott: miért alszik az a fiatal utas a kocsis háta mögött.
Petőfi Zoltán, Petőfi Sándor fia
Megérkeztek Segesvárra. Julia kifizette a székelyt, hazaküldte Udvarhelyre, szállást fogadott magának.
Aznap ki akart menni a határba, a csatatérre.
Nem mert kimenni.
Másnap reggel elhatározta, hogy mégis csak menni kell.
Másnap se merte megkeresni azt a helyet, amit a térképen kereszttel jelölt Heydte báró.
Jelentkezett a katonai parancsnokságnál, felmutatta az igazoló irásait és aznap már nem volt titok, hogy Petőfi Sándor felesége Segesvárott van, keresi az urát.
A szállásán jelentkezett egy Bader János nevü takácsmester.
- Asszonyom Petőfi Sándort keresi?
Julia kitörő örömmel fogadta az idegent:
- Petőfi él?! Tud róla valamit?
Bader szomoruan folytatta:
- Petőfi már nem él. Nem él, mert levegő nélkül nem élhetnek az emberek és a tömegsirokban nincs levegő.
- Mit akar ezzel mondani? - kérdezte megdöbbenve Julia.
- Azon a szomorú napon néhányan kimentünk a csatatérre, - beszélte Bader. - Az orosz és osztrák katonák egyrésze fosztogatta a sebesült és halott honvédeket, másrésze temette őket. Bennünket nem bántottak, hagyták, hogy ismerősöket keressünk. Nekünk ez szörnyü munka volt, őket talán szórakoztatta. Az egyik sir szélén megtaláltam Petőfi Sándort. Hatalmas szúrt seb volt a mellén, de még élt...
- Élt?!
- Élt. El akartuk vinni, kértük a katonákat, engedjék meg, hogy orvost hozzunk, meggyógyithassuk őt. Nem volt eszméleténél, de volt benne élet és azt hiszem, a szivét nem érte a döfés, élhetett volna. Durván elkergettek bennünket, megragadták Petőfi testét, bedobták a sirba...
- Elevenen?
- Akkor még élt. Könyörögtünk a katonáknak, hogy ne temessék el elevenen. Azt mondták, hogy ugyis mindegy, hogy a sirban hal meg, vagy az orvosok segitik a másvilágra ezt a Kossuth-kutyát. Ujabb és újabb hullákat hoztak s pár perccel később már semmit sem láthattunk Petőfiből. Rádobáltak egy csomó halott honvédet... El kellett menni a sir mellől... Csak messziről láttuk, hogy mikor megtelt a sir, elhantolták őket.
Julia felsikoltott, azután mint egy darab fa, végigvágódott a padlón; Bader szánakozva nézte Juliát, majd eszébe jutott, hogy segiteni kell rajta, mert elpusztul. Odakint kereste az asszonyt, beküldte Petőfinéhez, ő elment s Julia soha többé nem látta.
Másnap engedélyt kért a katonai parancsnokságtól, hogy kutathasson az ura után. Megkapta az engedélyt, néhány katonát adtak mellé, ezekkel kiment a csatatérre s a hóboritott mezőn kereste azt a tömegsirt, amit Heydte megjelölt.
Sirdomb sirdomb mellett állt, minden domb alatt utolsó álmát aludta negyven-ötven honvéd.
Melyik volt Petőfi sirja?
Julia leült egy kőre, nézte a sirokat. A sirok nem beszéltek. A hóboritott mező nem adott tanácsot.
Szó nélkül, mozdulat nélkül, szinte megkövesedve ült és várt valami csudát.
A katonák darabig vártak, majd szólongatni kezdték, szerették volna tudni, hogy melyik sirt kell felbontani. Az asszony nem válaszolt.
Az osztrák bakák összebeszéltek, azután otthagyták az asszonyt. Visszamentek Segesvárra, a parancsnokságnak jelentették, hogy nem találták meg Petőfi holttestét.
A csatamezőre leszállt az este. Egy férfiruhába öltözött asszony járt-kelt a sirok között, fel-felsirt, kérdezett mindenfélét össze-vissza a néma siroktól és a néma mezőtől.
Késő éjszaka került haza. Ágynak dőlt és egy hétig betegen feküdt.
Kereste azt az embert, aki látta Petőfi eltemettetését, de az ember nem jelentkezett.
Virágokat vett, szép papirrózsákat. A virágokat kivitte a csatatérre. Megállt egy sirdomb előtt, letette a virágait. Azután megint mást gondolt, hogy talán a szomszéd sirban fekszik Petőfi. A virágokat átvitte arra a sirra.
Mindennap megjelent a csatamezőn, zavarodottan járt-kelt a sirok között.
Ez volt Julia karácsonya.
Igy érte meg az 1850-es esztendő jöttét.
Január vége felé beidézték a parancsnokságra, megkérdezték, hogy mit akar még? Mennyi ideig marad Segesváron?
Jókor jött a figyelmeztetés, mert ha egy héttel később szólnak, talán már annyi pénze sem lett volna, hogy kifizesse a szállását, nemhogy Kolozsvárra vitethette volna magát.
Pár nap mulva elzüllötten, tépetten, teljesen összetörve, félőrülten érkezett meg Kolozsvárra a Horváth-házba. Azok, akik előbb ismerték, most alig tudták megismerni Petőfinét.
- Él-e, vagy meghalt? - kérdezte Vadadiné. - Találtál-e valamit?
Julia eszelős mosollyal válaszolt:
- Én azt hiszem: él. Nem halhatott meg...
Vadadiné üzenetet küldött Erdődre Szendrey Ignáchoz, hogy küldjön a leányáért, amig nem késő...
Pár nap mulva megérkezett egy kocsi és egy uradalmi tiszt Erdődről. Hozta Szendrey üzenetét:
- Várja Juliát.
Az utazáshoz utlevél kellett. Február 18-án Julia Vadadinéval és apja küldöttével elment a városparancsnokságra, jelentkezett Urbán ezredesnél.
- Nos, megtalálta az urát? - kérdezte az ezredes Juliát.
Az asszony nem felelt, sötét tekintettel meredt maga elé. Urbán őrültnek nézte az asszonyt, Vadadinétól kérdezte, hogy mit akarnak.
- Utlevelet?
Pár pillanatra eltünt a belső szobákban, valakikkel tárgyalt, azután Dietz kapitányhoz küldte Petőfinét.
Elkészült az utlevél:
UTLEVÉL
Szendrey Julianna részére
Állapota és foglalkozása: Petőfy Sándor felesége
Születési helye: Keszthely
Lakhelye: Kolozsvár
Életkora: husz
Termete: középmagas
Arca: telt
Haja: barna
Szeme: barna
Orra: szabályos
Különös ismertetőjele: nincs
Aláirása:
Hová utazik? Pest
Az utlevél érvényes: három hónapra
Kivel utazik? -
Az utlevelet Urbán és Dietz irta alá.
Julia utazhatott Erdődre és utazhatott Pestre is. Vajjon mit keresett volna Pesten? Emlékeket?
És mit találhatott Erdődön? - Emlékeket...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése