Báró tolcsvai Korányi Frigyes (szül. Kornfeld) (Nagykálló, 1828. december 10. – Budapest, 1913. május 19.), belgyógyász, egyetemi tanár, az MTA levelező tagja, a magyarországi orvostudomány egyik korai meghatározó alakja, (ifj.) báró Korányi Frigyes pénzügyminiszter (1931-1932) és Korányi Sándor orvosprofesszor apja.
1878-ban kezdődött meg az I. belklinika (ma Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézet, rövidebb nevén „Korányi Kórház”) építése saját tervei alapján, melynek átadása (1880) után egészen haláláig igazgatója lett és maradt. „Klinikáján” – Magyarországon elsőként, de a korban sem túl elterjedt módon – bevezette a laboratóriumi kutatást, a vegyi-, bakteriológiai- és röntgenvizsgálatokat. Előadásaiban, szakirodalmi tevékenységében a kor leghaladóbb, legkorszerűbb tudományos nézeteit propagálta és érvényesítette.
Részt vett az 1870-es évek egészségügyi reformjainak előkészítésében és kidolgozásában (1874. évi egyetemi orvosképzési reform, 1876. évi közegészségügyi törvény), mely révén számos korábbi, még tanulmányútjai során megfogalmazódott reformelképzelését keresztül tudta vinni. Munkássága elismeréseként 1884-ben „tolcsvai” előnévvel (Adolf nevű öccsével együtt) nemesi, majd (egymaga) 1908-ban bárói rangot kapott, 1891-ben a főrendiház örökös tagja lett. Szintén 1884-ben az MTA levelező tagjának választotta.
1886-ban kinevezték egyetemi rektorrá. Ebbéli minőségében bevezette az egyetemen a klinikai gyakornoki rendszert, a belgyógyászati szakvizsgáknál pedig feltételnek szabta meg a klinikain felül az ideggyógyászati és a kórbonctani gyakorlatot is. Főleg a mellkasi betegségekkel foglalkozott, az elsők között vizsgálta a relatív szívbillentyű zavarokat, munkáiban, előadásaiban gyakran vizsgálta illetve mutatott rá az adott betegséggel összefüggésbe hozható társadalmi hátterekre. Kezdeményezésére indult meg az aktív megelőző és gyógyító küzdelem a tuberkulózis (tbc) ellen, melynek keretében aktívan részt vett a tüdővizsgálói rendelő hálózat (ma: tüdőszűrő állomások) kiépítésében, elterjesztésében. Teljes egészében neki köszönhető az Erzsébet királyné Tüdőszanatórium 1905-ös megnyitása, mely a saját tervei alapján az általa gyűjtött adományokból épült fel.
Hosszú ideig volt elnöke az Országos Közegészségügyi Tanácsnak, tagja az Igazságügyi Orvosi Tanácsnak. Fontos feladatnak tartotta a folyamatos kórházfejlesztéseket, a legújabb eljárások, eredmények alkalmazását, illetve szorgalmazta a gyógyfürdők fejlesztését, integrálását a gyógyászatba. 84 éves korában, 1913. május 19-én hunyt el, Budapesten.
1878-ban kezdődött meg az I. belklinika (ma Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézet, rövidebb nevén „Korányi Kórház”) építése saját tervei alapján, melynek átadása (1880) után egészen haláláig igazgatója lett és maradt. „Klinikáján” – Magyarországon elsőként, de a korban sem túl elterjedt módon – bevezette a laboratóriumi kutatást, a vegyi-, bakteriológiai- és röntgenvizsgálatokat. Előadásaiban, szakirodalmi tevékenységében a kor leghaladóbb, legkorszerűbb tudományos nézeteit propagálta és érvényesítette.
Részt vett az 1870-es évek egészségügyi reformjainak előkészítésében és kidolgozásában (1874. évi egyetemi orvosképzési reform, 1876. évi közegészségügyi törvény), mely révén számos korábbi, még tanulmányútjai során megfogalmazódott reformelképzelését keresztül tudta vinni. Munkássága elismeréseként 1884-ben „tolcsvai” előnévvel (Adolf nevű öccsével együtt) nemesi, majd (egymaga) 1908-ban bárói rangot kapott, 1891-ben a főrendiház örökös tagja lett. Szintén 1884-ben az MTA levelező tagjának választotta.
1886-ban kinevezték egyetemi rektorrá. Ebbéli minőségében bevezette az egyetemen a klinikai gyakornoki rendszert, a belgyógyászati szakvizsgáknál pedig feltételnek szabta meg a klinikain felül az ideggyógyászati és a kórbonctani gyakorlatot is. Főleg a mellkasi betegségekkel foglalkozott, az elsők között vizsgálta a relatív szívbillentyű zavarokat, munkáiban, előadásaiban gyakran vizsgálta illetve mutatott rá az adott betegséggel összefüggésbe hozható társadalmi hátterekre. Kezdeményezésére indult meg az aktív megelőző és gyógyító küzdelem a tuberkulózis (tbc) ellen, melynek keretében aktívan részt vett a tüdővizsgálói rendelő hálózat (ma: tüdőszűrő állomások) kiépítésében, elterjesztésében. Teljes egészében neki köszönhető az Erzsébet királyné Tüdőszanatórium 1905-ös megnyitása, mely a saját tervei alapján az általa gyűjtött adományokból épült fel.
Hosszú ideig volt elnöke az Országos Közegészségügyi Tanácsnak, tagja az Igazságügyi Orvosi Tanácsnak. Fontos feladatnak tartotta a folyamatos kórházfejlesztéseket, a legújabb eljárások, eredmények alkalmazását, illetve szorgalmazta a gyógyfürdők fejlesztését, integrálását a gyógyászatba. 84 éves korában, 1913. május 19-én hunyt el, Budapesten.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése